A kezdetek

1.0Varázs napló, avagy, mi írjuk a sorsunkathttps://varazsnaplo.cafeblog.huJoyohttps://varazsnaplo.cafeblog.hu/author/Joyo-2-2-2-2/A kezdetek Már régóta terveztem, hogy felköltözöm a fővárosba, mert ott több lehetősége van <IMG class=blogkep src="https://varazsnaplo.cafeblog.hu/files/lustatOUndOor.jpg" align=left>a magamfajta újságíró palántának. Szerencsére a kezdés nem volt olyan nehéz, mint elsőre látszott. Nem voltam egyedül. Volt kivel összekoltöznöm. És ez jelentősen megkönnyítette a dolgomat. Jérics Róbert és Salamon András. Ők voltak az én utitársaim. András kereste az albérletet, fényképezett és elküldte nekünk.Könnyű volt, ő ott élt. Másrészt nem volt olyan egyszerű, más volt az ízlésem mint nekik. Nem azt mondom, hogy finnyás volnék, de azért nem elégszem meg akármivel. Ha már véglegesen letelepülök Budapesten, akkor azt nem egy lyukban fogom megtenni. Tessék, lehet ezért piszkálni, de az embernek legyenek elvei. -Mondták már, hogy nagyon nehéz eset vagy? - kérdezte András videotelefonálás közben az egyik este. Sötét szemöldökét ráncolta. Feltűnő jelenség volt kifejező mogyorószínű szemeivel, hosszúkás orrával, telt szájával, amit gondosan ápolt körszakál keretezett.Sötétbarna, hullámos haját vállig növesztette, és most copfba összefogva viselte. Modellkedésel foglalkozott. Az egész megjelenése, valami különös franciás bájt árasztott magából, amit nem lehetett nem észrevenni. De álmomban sem kezdtem volna ki leendő lakótársammal. Alapelvem, ami az évek során előtornázta magát a prioritásom élvonalába, hogy: "Házinyulra nem lövünk!" Még akkor sem, ha támad. Legfeljebb szépen lefejtegetem magamról. Vagy lerugom. Egyre megy, hagyjon békén. András velem egy magas volt, vagyis lazán súrolta a száznyolcvan centit. Soha nem tudtam eldönteni. Ez férfiban átlagos? Minden esetre és olykor még mindig nem tudok mit kezdeni kilóméter hosszú lábaimmal. Nem baj, az évek során már hozzá szoktam. Kiskoromban meggyűlt vele a bajom. És nem csak azért, mert mindig én áltam a tornasor elején. Voltam én az iskolában minden. Zsiráf, létra, kanna (ez csak a nevem miatt, de, óh, én balga, még be sem mutatkoztam! Fülöp Johanna vagyok, és én foglak titeket végig kalauzolni ezen a történeten. Gyenge idegzetűeknek előre szólok, olykor szókimondó vagyok, és elég részletesen szoktam leírni eseményeket. Aki prűd, már most lépjen ki ;-) !) -Nem te vagy az első, aki ezzel vádol Andris - vigyorogtam bele a kamerába. - De már mondtam. Egy lánynak legyenek ígényei. -Tudod jól, hogy luxusra nem telik - szólt közbe Robi a másik vonalon. Az arckifejezéséből ítélve, legszívesebben megrángatott volna. De hiába lakott négy háznyira tőlem, jelenleg Szombathelyen tartózkodot. Az arca nyúzott volt, étcsokoládé szemei alatt sötét árkok húzódtak. Kreolos bőre betegesen sárgásnak tűnt az asztali lámpa gyatra fényében. Vagy csak a monitorom felbontása űz gonosz tréfát velem? Sajnáltam Robit, de ezt nem akartam az orrára kötni. Épp egy csúnya szakításból kecmergett ki. Látszot rajta, hogy megviselte. A mi békés elválásunk jól sikerült. Egy évet húztunk le egymás mellett korábban, miután végre kimondtuk azt a bűvos szót. "Jó, akkor járjunk." Lehet, hogy nem kellett volna, és akkor még mindig tartana az az idilli állapot, mint három éve. De most már késő bánat. Tíz éve ismertem már őt, de ilyen ramatyul még nem látam. Ennyire komoly volt az a szerelem? Tyűha! Minden esetre, se a borotválkozással, se a fésülködéssel nem bajlódott napok óta. Kimozdult egyáltalán abból a szobából? De nem akartam ráerőltetni magam, hogy gyere, én a keblemre ölellek, sírd csak el a bánatodat. Robi annál magába zárkózóbb volt. Már jól ismetem. Megnyílik, ha akar. Senki sem erőltetheti. Próbáltál már kagylót, vagy virágot erővel megbontani? Az egyik megvág, de istentelenül és csak kárimkodsz, a másik pedig szétesik, ha nem óvatosan és szakszerűen csinálod. Egyszer már megnyílt nekem. Sok-sok éve. Ó, hová tűnt az a felhőtlen boldogság? Mélyet sóhajtottam. Minden seb begyógyul. És reméltem a környezet váltás erően rá fog segíteni, így, ahogy a kis képernyőn keresztül személtem őt. Hosszúkás arca beesett volt. Sokat fogyott. Már nem mentek jól a dolgok hónapok óta. Alapban is vékony volt a vegetáriánus életmód miat, de ez már több volt a sok/k/nál! Ezt a beesett arcot sötét borosta, már majdnem kis szakáll fedte. Egybeolvadt a kis kecskeszakáll és a bajusz együttesével, amitől régebben olyan volt, mintha most lépett vona ki Dumas Három testőréből! Tarkóig érő vastagszálú, ébenszínű haja rendezetlenül állt. A szívem szakadt belé. De nem tehettem semmit. -Robi, neked aludnod kelene. Pocsékul festesz - András mondta ki a gondolataimat, és ha nincs köztünk a képernyő, meg a háromszáz kilóméternyi távolság, arcon csókolom. Érzelmes típus vagyok, na! -Tudom - mormogta Robi. - Ti sem néznétek ki jobban, ha... -Ha fáj, ne mond ki - vágtam közbe. Robi láhatóan mélyet sóhajtott. Még a szemeit is lehunyta. -Jól van gyerekek. Én kilépek. Hozzatok döntést nélkülem. Nekem bárhol jó, csak el innen. Sziasztok. Miután elköszöntünk, a másik ablakom megszűnt. Andrással néztem szembe. -Remélem hamar helyre jön - mondta. -Én is - bólintottam. De nem akartam kibeszélni Robit. Sokmindent kérdeztem volna, hátha barátjának többmindent elmondott az állapotáról. Tudtam milyen érzés, ha így eldobnak. Bár már nagyon régen volt. Azóta elfogysztottam három pasit, köztük Robit is. De mind a hárommal békésen váltunk el. Valami elmúlt. Bár Robit nem szűntem meg szeretni. Ez mindig is több volt, mint szerelem. Jelenleg fél éve a facérság állapotában vergődtem. Bár az túlzás, hogy vergődtem. Tulajdonképpen élveztem a szabadságom. Így könnyebb leköltözni a fővárosba. Sopronhoz a csaldomon kívül nem nagyon köt semmi. Legjobb barátnőmmel nagyon ritkán tudtam mindig is találkozni, miután főiskolára mentem Székesfehérvárra. És most is ez a helyzet. Telefonon esküszöm többet beszélünk, mint személyesen. Már egy éve férjnél volt. Tudta, hogy ő lesz az igazi. Jó neki, én ezt még egyetlen srácnál sem érezte. Ha éreztem is, hamar elmúlt. Ismétlen, nem azért mert válogatós vagyok. Egyszerűen nem akarom olyan emberhez kötni magam, akiből idővel kiábrándulok és menekülnék. Ráadásul Noémi négy hónapos terhes volt. Újabb öröm. Én még a gyereket sem terveztem be az életembe. Elsődleges célom, a karrierem. Az, hogy sikeres újságító váljon belőlem. És ezt, csak is Budapesten érhetem el. -Hahó! Hanna! Itt vagy még? Úgy éreztem visszapottyantam a valóságba. Szó szerint. -Bocs. Ne haragudj. Kicsit elméláztam. -Azt hitem ülve aludtál el. Elég késő van már. Az órára pilantottam. Éjfél múlt. Hurrá! -Azt mondtad van még egy. Küld át, aztán mára elég. Atküldte a képeket. Mikor pedig megnyitottam a dokumentumot, a szemeim felcsillantak. Megtaláltam, amit kerestem! -Hála az égnek - dőlt hátra megkönnyebbült sóhajjal András. Két kezét összefonta a tarkója mögött és megnyújtóztatta a gerincét. - És még nem kelt fel a nap. -Ez a lakás hol található? -Zugló. -Remek. Nem is olyan rossz a környék. -Lejártam a lábam, mire összeszedtem mindent. Ideje volt, hogy dönts. De bevallom, nekem is ez a lakás tetszett a legjobban. -Végre egyetértünk valamiben - vigyorogtam. -Ideje volt - nevetett fel a férfi. - Elvégre lakótársak leszünk. Csak néztem a nappalis, két félszobás lakás képeit. És a kilátás! Láttam a Citadellát! Már csak egy kérdésem volt. Mikor indulunk? rich