Beköltözünk

1.0Varázs napló, avagy, mi írjuk a sorsunkathttps://varazsnaplo.cafeblog.huJoyohttps://varazsnaplo.cafeblog.hu/author/Joyo-2-2-2-2/Beköltözünk Az anyósülésen ültem, államat kitámasztva, és csak bámultam ki az elsuhanó tájat nézve. Igazából fel sem fogtam, mit látok. Hogy még <IMG class=blogkep style="WIDTH: 286px; HEIGHT: 285px" height=327 src="https://varazsnaplo.cafeblog.hu/files/egyedul.jpg" width=280 align=left>mindig Győr-Moson-Sopron megyében vagyunk e, vagy már egészen másutt. Egészen máshol jártak a gondolataim. Az autórádióból AC/DC üvöltött, apám mosolyogva énekelte a „Born to be wild”-ot. Ujjaival verte a taktust a kormányon. Ekkor felém fordult. <?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /><o:p></o:p> -Mi a baj Majci? Olyan szótlanná váltál, mióta elindultunk.<o:p></o:p> -Hüm? – kaptam oda a fejem.<o:p></o:p> Lehalkította a rockot.<o:p></o:p> -Mondom, olyan hallgatag lettél. Ennél többet szoktál beszélni utazás közben.<o:p></o:p> Elmosolyodtam. Igaza volt. Van, mikor be sem szokott állni a pofám. Apám alig változott az évek alatt. Haja csupán a halántékánál kezdett őszülni, a kopaszodás messzire elkerülte. Vékony keretes szemüveget hordott, mogyoróbarna szemeimet tőle örököltem, csupán az enyémek tágabbak voltak. Ezt a nyílt tekintetet anyámtól kaptam. Szintén mogyoróbarna haja rövidre volt vágva, elöl hosszabb volta, mindig zselével fésülte hátra. Ettől, olyan maffiózós lett a megjelenése. A tarkóján és oldalt rövidre nyíratta. A telt ajkakat, melyek nálam is megtalálhatóak voltak, gondosan nyírt körszakáll keretezte. <o:p></o:p> -Beszartam egy kicsit – mondtam ki végül. És furcsa mód megkönnyebbültem.<o:p></o:p> Elmosolyodott. <o:p></o:p> -Azt hiszem ez normális ilyenkor. Mielőtt Székesfehérvárra mentél, akkor is féltél. De végül is megszoktad és kinyílt előtted a világ. Új hely, új emberek. Új kalandok.<o:p></o:p> -Igen. Emlékszem.<o:p></o:p> -Fogd fel ugyan így Pestet is.<o:p></o:p> -Furcsa, hogy ilyen tanácsokkal látsz el.<o:p></o:p> -Miért? – kérdezte.<o:p></o:p> -A legtöbb apa igyekezne lebeszélni a lányát arról, hogy másik városba bútorozzon. Te ezzel még bátorítasz is.<o:p></o:p> -Megtehetném, hogy kapaszkodom beléd, de azt is nagyon jól tudom, ahogy anyád is, hogy a jövőd nem Sopronban vár. Többre vagy hivatott. És sajnos ezek a lehetőségek otthon nincsenek meg. Örülnénk, ha otthon maradnál, ott alapítanál családot, de mást rendelt a sors.<o:p></o:p> Apám nem mindig hitt a sorsban. Legalábbis nem mondta soha. De pár éve teljesen megnyílt a spirituális oldala, s olykor akkora bölcsességeket tudott mondani, hogy én csak pislogtam. Mint anyám, csak nadrágban. <o:p></o:p> -Igazad van. Csak félek a változástól.<o:p></o:p> Ismét nevetett.<o:p></o:p> -Majci. Ha nem volnának változások, az élet nagyon unalmas volna, valld csak be.<o:p></o:p> Igazat adtam neki. <o:p></o:p> -Tulajdonképpen nem leszel egyedül. Ott lesz Robi és ez az András gyerek, akiket már régóta ismersz. Ott is lesznek barátaid.<o:p></o:p> Megszorongatta a lábamat. Sokkal jobb volt a kedvem. Kicsit feljebb csavartam a zenét. Már együtt énekeltünk és ráztuk a fejünket az érzékborzoló zenére. Győr környékén felkanyarodtunk az autópályára.<o:p></o:p> -Ők már ott lesznek? A ház előtt találkoztok a főbérlővel?<o:p></o:p> -Mi találkozunk a ház előtt. Majd együtt megyünk fel a lakásba.<o:p></o:p> -Azért, ha nem gond, megnézem én is azt a helyet. Képeken jól mutatott, de ki tudja – húzta a száját apa. Azért a Bak óvatosságát nem tudta levetkőzni. Még anyám sem bírt vele. De ennyi kellett. Ennyi bennem is volt. <o:p></o:p> -András járt ott. Ő azt mondta jó. És neki is elég kényes ízlése van. Bízom benne.<o:p></o:p> -Én pedig benned. De azért megnézem. Anyád is a lelkemre kötötte, ha már nem tudott velünk jönni.<o:p></o:p> -Láttam, hogy nagyon sajnálja. De meg tudtok majd látogatni. Sajnálom, hogy így alakult. De a pasi csak most tudott minket fogadni. Hétvégén elutazik. <o:p></o:p> Apám bólintott. <o:p></o:p> A félelem elpárolgott. Mér csupán az izgalom maradt meg. De ez valószínűleg érthető is volt.<o:p></o:p> <o:p> </o:p> ******<o:p></o:p> <o:p> </o:p> Nehezen találtuk meg a tizenharmadik kerületben a megadott utcát. Cserpataki utca 2/A. Valamiért ismerős volt a cím. Nem tudtam először, hogy honnan. De, amint megérkeztünk, már leesett. Ezen a környéken én már jártam. Pár évvel ezelőtt jártam egy pesti sráccal, aki itt lakott. Csak egy másik háztömbben. Nocsak, nocsak. Kicsi a világ. Azt kizártnak tartottam, hogy Ákos még itt lakjon. Rég beszéltem vele. Valószínűleg benőtt már a feje lágya, és végre megállapodott. Ahhoz viszont az, az egyszobás garzon nem lett volna elég. Ha találkoznunk kell, egyszer úgy is belé botlom. Viszont nagyjából ismertem a környéket. Előnnyel indulok. Bekanyarodtunk a parkolóba. Társaim már ott várakoztak egy kisbusz körül. Hűha, valaki nagy pakkokkal jött. Vajon melyik? Láttam Andrást, Robit, és a kisbuszba félig behajolva Janit, Robi apját véltem felismerni. Úgy tűnik a srácok közös kocsival, jöttek. Éljen a spórolás. Andrisnak nem kellett költöztetőre költenie, Jéricsék elintézték! Leparkoltunk mellettük, én pedig a legbájosabb mosolyommal szálltam ki az autóból. Apám kezet fogott a három férfival. Janival beszélt pár szót, de nem figyeltem. Épp azon küzdöttem, hogy ne jöjjek zavarba Robi láttán. Mert, amint végig mértem, eszembe jutott, mit is álmodtam. <o:p></o:p> -Azt hittük, már sosem értek ide – mondta András.<o:p></o:p> -Nem vagyunk hozzá szokva a pesti forgalomhoz. No, és mire megtaláltuk ezt a környéket – mosolyogtam. Ha velem fognak élni, hozzá kell szokniuk, hogy nem vagyok a pontosság mintaképe. Amiről persze nekem pedig le kellene szoknom. Ha komolyan fontolgatom az újságírói pályát, pontossá kell válnom, akár egy svájci óra! <o:p></o:p> András előkutatta a telefonját és felhívta a főbérlőnket, miszerint megérkeztünk. Öt percen belül megjelent a kapuban egy szikár, ötvenes évei felé járó férfi. Barna haja jócskán deresedett, de arcát alig árkolták ráncok. Rövid ujjú zöld inget és farmert viselt sportcipővel. Látszott rajta, hogy foglalkozik a testével. Ujján jegygyűrű csillogott. Mosolyogva üdvözölt minket. <o:p></o:p> -Jó napot. Németh Richárd vagyok. <o:p></o:p> Kölcsönösen bemutatkoztunk, utána felmentünk a tizedik emeleti lakásba, hogy mi is végre szemügyre vehessük. Alapban tériszonyos vagyok, és a régi, nyikorgó lifteket sem bírom. De most, muszáj volt. Igyekeztem elterelni a figyelmemet, hogy ne a számomra ijesztő hangokra figyeljek.<o:p></o:p> -Jól vagy? – kérdezte Robi csendesen. Ő és apám fogtak közre. A két szülő Richárddal beszélgettek. Apám a szokásos komor módján. Idegeneknek általában ezt a morózus arcát mutatta. Ahogy jani is. Bár nem hinném, hogy leendő főbérlőnk ettől a két tekintettől maga alá piszkított volna. Nagyjából egyidősek voltak. Hasonló testfelépítéssel. Bár Jani, mint mindig kezdte az erőfitogtatást. Be akarta bizonyítani, hogy ő az alfahím. A maga módján. Tettekkel, gesztikulálással. Richárdról láthatóan leperegtek a célzások. Nyugodt embernek tűnt. Életvidámnak. Már is szimpatikus volt. <o:p></o:p> -Igen, jól vagyok. Vagyis…. Egy frászt. Kit akarok becsapni? Utálom a lifteket.<o:p></o:p> -Látom – suttogta tovább Robi. – Lefehéredtél. <o:p></o:p> Mély levegőt vettem. De már az is alig volt a szűk helységben. Hurrá! Tériszony és kausztrofóbia. Micsoda páros.<o:p></o:p> Ekkor valaki a hátam mögött megfogta a kezem. Robi volt az. Próbált megnyugtatni. De nem nézett rám. Úgy tett, mint akit nagyon leköt, hogy mit művelnek az idősebbek. Közben hüvelyk ujjával finoman simogatta a kézfejem. A gyomrom kezdett kellemesen bizseregni. Lehunytam a szemeimet és nekidőltem a lift falának. Erre az érzésre összpontosítottam. Ekkor a felvonó megállt, még egy utolsót ugrott, majd végre kinyílt az ajtó. Én pedig úgy ugrottam ki belőle, mintha kergettek volna.<o:p></o:p> A lakás ugyan olyan szépnek és otthonosnak bizonyult, mint a képeken. A konyha nem volt valami nagy, de egyikünk sem tervezett nagy főzéseket. Nappali majdnem, mint otthon. Innen nyílt az erkély, ahonnan szépen be lehetett látni a környéket. Szürke panelházakat, lejjebb kis kertvárost láttam. Jobb kéz felé pedig egy foci stadion lámpáit, és magát a Citadellát a nyújtózó, karcsú, női alakkal. Tovább sétáltam. A szobák nem voltak épp nagyok, de megfeleltek. Mindegyikben volt egy százhúszszor kétszáz centis ágy, szekrénysor, asztal, éjjeliszekrény, egy forgóablak. Az egyikben halványzöld színű volt a fal, a másikban sárga. A nappaliban szekrénysor, egy régebbi típusú televízió, dohányzóasztal, két bézs színű fotel, és egy kihúzható sarokkanapé állt. Mellette éjjeliszekrény, olvasólámpa, a falon modern tájképek. <o:p></o:p> -Verekedjünk a szobákért, vagy meg tudunk egyezni? – kérdeztem a fiúktól, mikor a felfedező út után összefutottunk a nappaliban.<o:p></o:p> -A hölgyeké az elsőbbség – mondta András. Huh, micsoda Grál lovag. <o:p></o:p> Akkor pofátlanul a nappalit választom – vigyorogtam a képükbe. De meg se rezzentek. Talán előre számítottak rá, hogy ez lesz. <o:p></o:p> -Rendben – bólintottak.<o:p></o:p> András döntött a zöld szoba mellett, így Robinak a sárga maradt. <o:p></o:p> Apám is körbejárta leendő otthonomat. Megállt a nappali közepén, mellettem. Felnéztem rá. <o:p></o:p> -Nos?<o:p></o:p> -Otthonos. Tiszta. Bár biztos nem sokáig, téged ismerve – ezt halkan fűzte hozzá, hogy csak én halljam. – Ezek a fiúk még nem tudják, mire vállalkoznak.<o:p></o:p> Ezen kuncognom kellett.<o:p></o:p> -Ezen kívül?<o:p></o:p> -Megnyugodtam. Nem egy putriban fogsz élni.<o:p></o:p> -Nem is tudnék ott élni – mondtam őszintén. – És van még valami, aminek nagyon örültem.<o:p></o:p> -Mi volna az? – húzta fel apám egyik vékony szemöldökét.<o:p></o:p> -Sarokkád van – vigyorogtam elégedetten.rich