Teltek a napok, Liluval kétnaponta találkoztunk, eszmét cseréltünk. Tetszett neki a lakás, és megismerkedett lakótársaimmal is. Olykor
Most is ott ült előttem egy vasárnap délután hosszú pólóban és rövidgatyában. Közben az őszibarackos, napraforgó virágos zöldteát kevergette, amit még otthon vettem a kedvenc teaházamban. Itt, a fővárosban volt választék bőven. Minden hétvégén újat próbáltatott ki velem szőke barátnőm, nem bízta a véletlenre. Betáblázta a hétvégéimet. Mivel jómaga a Nemzeti Színházban dolgozott, mint programszervező, kedvezményes áron jutottam be én is az előadásokra. Ráadásul páholyban ültünk. Mit tesz a protekció. Bár ezt nem engedhettük meg túl sűrűen, hiszen furcsa volt, hogy hetente tiszteletvendéget hoz magával. Most egy kis pihenőt tartottunk. De eldöntöttük, hogy az Aidát mindenképpen megnézzük jövő hétvégén.
Most elég laposakat pislogott, zöld szemei karikásak voltak, és elég komótosan kavargatta a tejszínnel lágyított nedűt.
-Mi ez a síri csend, lányok?
Hátra néztem. Én ültem háttal a konyhaajtónak. András lépett be és kávét töltött magának. Előzékenyen készítettem már neki a feketéből, ő ugyanis Robival ellentétben, csak is a kávét itta meg.
-Nem hiszem el, hogy te ilyen fitt vagy – morogta Lilu. – Ugyan addig voltál ébren, mint mi.
-Igen, csak, hogy én már nem ittam a harmadik üvegből.
-Reggeli van a sütőben. Pirítós – mondtam.
-Nem ebédet akartál mondani? – kérdezte a férfi, és már nyitotta is a sütőt. Már rég megsültek, csupán melegedni hagytam bent.
-Vicces vagy. Nálam jelenleg egyre megy. Csak telítse a gyomrom – kortyoltam én is a pillangókisasszonyba.
-Ennyire nem lehettek oda – mosolygott a fejét csóválva András. Vállig érő hullámos, barna haja csak úgy röpködött az arca körül.
-Inkább tömd be a szádat – morrantottam oda. – Robi még alszik?
-Szerintem igen. Legalábbis semmi mozgást nem érzékeltem a szobájából.
-Hová készülsz? – kérdeztem.
-Fotózásom lesz.
-Nocsak – vonta fel Lilu egyik szemöldökét. – Alsógatya reklám?
-Honnan tudod?
-Csak tippeltem – kuncogott a nő.
-Itt van az újság, amit vettem? – kérdeztem körbenézve a konyhában.
András a mélyhűtőhöz lépett és a tetejéről leemelt egy napilapot, majd a kezembe nyomta. Én megköszöntem és széthajtogattam.
-Mit keresel annyira? – kérdezte Lilu.
-Állást – feleltem. – Már ideje lenne. Már itt vagyok két hete. Nem lehetek életművész. Lassan meg kellene írnom az önéletrajzom és elküldeni a kinézett lapokhoz.
-Igaz. Nem lophatjátok a napot – mondat Andris. A mosogatóba tette az üres bögrét, amin egy sárga kis absztrakt kacsa volt pingálva.
-Te is csak fotóztatod magad. Nem valami megerőltető – vágtam vissza. Vagy csupán én éreztem sértőnek? Azt gondoltam, hogy beszólt?
-De legalább kapok érte pénzt – vonta meg széles vállait a férfi. – Indulok is. Legyen szép napotok.
Fogta kulcsait, megcsörgetve zsebre vágta, és már ki is lépett a lakásból.
-Nem hinném, hogy az álláshirdetésekben újságírói melót is kínálnának – mondat Lilu.
-Ebben van valami. De oda nem is így akarok bejutni. Elküldöm az önéletrajzom, és majd megkeresnek.
-Nem hinném, hogy ilyen egyszerű a dolog.
-Próbálkozni szabad. De addig is valamiből meg kell élnem.
-Úgy tudom, hogy nem vagy pénzszűkében – ráncolta a homlokát Lilu.
-De ilyen életmód mellett, amibe kezdesz beleszoktatni, nem sokáig fog kitartani.
Valóban volt pénztőkém. Közel félmillió. Ugyanis, mielőtt ide jöttem, eladtam a kocsimat. Úgy gondoltam, ide felesleges az autó. Csak bajt okozna. Ha akarok, tömegközlekedéssel könnyedén eljutok bárhová. A kocsi pedig úgy is csak bedugulna a reggeli csúcsforgalomban.
-Hopp! – szemeim felcsillantak.
-Na. Találtál ideális munkát?
-Igen – vigyorogtam.
-És pedig?
-Zenetanárt keresnek az egyik középiskolába.
Lilu értetlenül ráncolta szemöldökeit.
-Tudtommal nem, hogy zenélni, de még énekelni sem tudsz.
-Nem is magamra gondoltam.
Lilu még értetlenebbül nézett. Talán csak a másnaposság lassította le ennyire. Igen, biztos voltam benne.
Nyílt a szobaajtó, és a mellékhelység ajtajának csukódása jelezte, hogy másik lakótársam is magához tért. Ekkor eshetett le Lilunak. Szinte hallottam a koppanást.
-Aha! – vigyorgott. – Végül is még neki sincs munkája. Egyáltalán keresett?
-Saját bevallása szerint mindent megtett. Nyílván ő sem erre vágyik, de valahol el kell kezdeni. És legalább hasznát veszi a diplomájának.
-És te?
-Én kutakodok tovább. Előbb vagy utóbb úgy is belebotlom a nekem való állásba.
******
Bekarikáztam az álláshirdetést és csak úgy „véletlenül” ott hagytam a konyhaasztalon. Reméltem, hogy észre fogja venni. Várakoztam, várakoztam. Robi ki-be mászkált a konyhából a szobájába. Céltalanul. Nem tudtam mi a baja. Én épp az életrajzomat írtam. Nemrég megleptem magam egy laptoppal. Úgy éreztem, abszolút nem felesleges kiadás. Ha megkapom a kívánt munkámat, mint on-line újságíró, szükségem lesz rá. És addig is… beszereztem egy mobil internetet hozzá. Egész gyors volt. Már elvonási tüneteim voltak, hogy nem internetezhetek. Szerkesztettem a blogomat, nézegettem az e-mailjeimet, és persze a fiúk is gyakran kölcsönkérték.
-Megfelelő ellenszolgáltatásért cserébe, bármikor – mondtam egyszer, mikor Robi kuncsorgott a gépért. Én épp a fürdőből jöttem köntösben és egy a hajamra turbánként felcsavart törülközővel.
-Milyen ellenszolgáltatásra gondolsz? – kérdezte szemöldökeit megugráltatva.
Úgy éreztem, már jobban van, pláne, ha már flörtölget.
-Szerinted még is milyenre gondolt? – kérdezte András mögém lépve az ajtóban és megszorongatta a vállaimat. – Hiszen egy egészséges nő, és mióta itt vagyunk, még egyszer sem randizott.
-Honnét veszed? – kérdeztem.
-Talán, mert a legtöbbször itthon vagy este, vagy Lillával mész színházba. Ha csak… – elvigyorodott.
-Mi, ha csak?
-Ha csak nem lettél leszbikus.
-Ugyan, ki kérem magamnak. Én kiskorom óta, valamilyen beteges oknál fogva a férfiakhoz vonzódom.
Jót nevettek rajtam.
-Tulajdonképpen, mióta itt vagyunk, még egyikünk sem randizott – mondtam.
-A magad nevében beszélj – vigyorgott András. – Nekem tegnap is volt randim.
-A kezed nem számít potenciális randi partnernek – vigyorgott Robi.
András arca egy pillanatra elkomorult.
-Bocs. Vékonyak a falak – emelte fel mentegetőzve két kezét étcsokoládé szemű lakótársam.
-És, ha azt mondom, hogy volt nálam valaki?
-Nem voltak rá utaló jelek – mondta Robi.
Alig mertem megszólalni. Csuklásszerű rángások ráztak, mert próbáltam visszafojtani a nevetésem. Vannak jó pillanatai is annak, ha két férfival élsz együtt nőként. Például az ilyenek.
-Hagyjátok már abba. András azzal randizik, akivel akar. Akár nővel, akár a kezével.
-De mondom, hogy igazi nő volt nálam. Katának hívják. És közlöm, hogy ma is találkozom vele. Meghívott a lakására.
-Oké, oké. Nem kell bizonygatni – legyintettem. – Örülök, ha boldog vagy. Te pedig nyugodtan használd a gépet.
-És a fizetség? – kiáltott utánam András. Már a fürdőszoba felé jártam. Visszanéztem rájuk az ajtóból.
-Azt majd megbeszélem az érintettel – huncutul mosolyogtam mellé, majd magamra zártam az ajtót, hogy megszárítsam a hajamat.
Most is ott ültem a gép előtt. Ismét nyílt Robi szobájának ajtaja, talpak csattogása a járólapon. Már megint mezítláb van! Bosszantott, hogy nem figyel oda magára. De nem voltam se az anyja, se a barátnője, hogy megdorgáljam. Az ő veséje! Kicsattogott a konyhára, kinyitotta a szekrényajtót, csörömpölt valamivel, majd becsukta. Hűtő ajtó nyílt, majd csukódott. Végül minden zajforrás megszűnt. Pár perc csend után kopogtatott az ajtófélfán, hiába volt nyitva az ajtó. Milyen udvarias.
-Gyere csak.
Kezében ott volt a széthajtogatott újság.
-Hanna. Ezt most találtam az asztalon. Te karikáztad be?
-Ha a zenetanáros hirdetésre gondolsz, akkor igen.
-Te nekem keresel munkát?
-Tévedés.
-Már pedig itt nekem van tanári diplomám – zörgette meg a lapot.
-Képzeld, tudom – jobban felé fordultam az összecsukott ágyon. – Épp magamnak kerestem állást, mikor megakadt a szemem ezen a hirdetésen. Gondoltam megnézhetnéd.
Rólam az újságra pillantott, majd ismét rám.
-Aham. Kösz – majd kifordult az ajtóból. Nem értettem semmit. Én csak segíteni akartam. Nem is dugtam az orra alá a lapot. Ne erőlködtem. Nem tudtam mi a baja. Nem is szorítok pisztolyt a halántékához, hogy már pedig fel fogja hívni azt a számot, hogy érdekli a meló. Olykor nem értem a férfiakat. Ha kapnak egy pici segítséget egy nőtől, már is úgy érzik, hogy beletapostunk a férfiasságukba szöges bakanccsal? Vagy mi van? Idegesen visszafordultam a monitor felé és folytattam az önéletrajz írását. Jól van, majd ha akarja, felhívja őket. Vagy nem hívja, és megnyugszik. Én pedig igyekszem nem ezzel foglalkozni. Van nekem jobb dolgom is, mint az ő lelkivilágát ápolgatni. Még a nappali ajtaját is bezártam, hogy ne húzzam fel magam újra. Vagy ez egyenlő volt a meneküléssel?