Harmincötödik fejezet
2009 május 1. | Szerző: Joyo
Sokáig fontolgattam, hogy megpályázzam-e ezt az állást. De mivel én is hajlottam rá, sőt, mindenhonnan bíztatást kaptam… üsse kő alapon, elküldtem az önéletrajzomat a megadott e-mail címre, egy kis rövid levél kíséretében, amiben csupán annyi állt, hogy miért én volnék a legalkalmasabb az állás betöltésére.
Mély levegőt véve nyomtam meg a KÜLDÉS gombot. Most már visszavonhatatlan.
Krisztián puha csókot nyomott a tarkómra.
-Izgulsz?
-Tulajdonképpen igen. Miért ne izgulnék? Ez egy komoly munka. Biztosítási cég. Csak ne kelljen házalnom, embereket felhívnom és becsalogatni azért, hogy megkössenek egy-egy szerződést. Annyira megalázó. A tanácsadói munka nekem sosem tetszett. Nem bírom az elutasítást.
Belekortyoltam a vörösborba, amit előzőleg kitöltöttem, majd ráfeledkeztem a párától gyöngyöző pohárra. Nagyon messze jártak a gondolataim. Évekkel korábbra ugrottak vissza a fogaskerekek, s rémképek kergették egymást az agyamban.
Nem csupán a házalás miatt rettegtem egy ilyen állástól. Voltak fenntartásaim a biztosítótársaságokkal kapcsolatban. Anno csak agymosodának hívtuk édesanyámmal, miután a volt kedvesemet behálózták annak ellenére is, hogy minden óvintézkedést megtettünk együtt, olyan tisztára mosták az agyát, mint a patyolat. Folyamatos tréningek, manipulációk, utazások, vizsgák, hajtás, stressz. Kell ez? Gábor az elején jókat nevetett, hogy miként próbálták meggyőzni arról, amiről ő nagyon is jól tudta, hogy hazugság és illúzió. És még is. Nem kellett fél év, és olyan volt, mint akit kicseréltek. Nem volt magánélet, pénz, csak gyomorgörcs, stressz, és veszekedés Majd ugyan annak a cégnek köszönhetően elhagyott másért, akit egy, a biztosító által kitűzött promóció közben ismert meg.
-Olyan messze jársz – hallottam meg hirtelen Krisztián hangját.
Kicsit megráztam a fejem, hogy kitisztuljon a fejem. Hátranézve rá mosolyogtam.
-Csak kicsit elmerengtem.
-Micsodán?
-Csak azon, hogy vajon valóban jó lenne-e nekem ez az állás.
-Ha nem is egy életre, de kezdésnek jó lesz. Ameddig el nem tudsz helyezkedni a diplomádnak megfelelően.
-Igaz – röpke csókot nyomtam telt ajkaira. – Addig jó lesz.
-Na látod. Most pedig pihenj. Holnap végre leveszik a gipszedet.
-Furcsa lesz. Már egészen megszoktam ezt a pár kilónyi pluszt.
Krisztián csak mosolygott. Összebújtunk az ágyamon, de nem volt semmi kedvem a szeretkezéshez aznap éjjel. Túlságosan is felzaklattak a múlt rémképei. Aludni akartam. Hozzá bújni a páromhoz, és aludni.
Ha pedig megkapom az állást, annak minden bizonnyal oka lesz. Szembe kell néznem minden Mumusommal. És ha ugyan az a társaság, akitől a hideg futkos a hátamon, akkor büszkén felszegett állal visszautasítom az állásajánlatot.
Egy életre elegem volt az Oroszlán védő szárnyaiból!
34. fejezet
2008 november 5. | Szerző: Joyo
Kölcsönkenyér visszajár!
Reggel kicsoszogtam a konyhába. Tíz óra elmúlt. Kicsit túlaludtam magam. De a munkanélküliek nyugalmával kezdtem teavizet forralni. No az sem volt utolsó szempont, hogy nem kellett attól félnem minden pillanatban, hogy egy egér a nyakamba ugrik. Ellenőriztük, több kéretlen lakótárs nem bújt meg nálunk. Kivéve azt a bazi nagy pókot, ami beköltözött a fürdőbe. Robi legnagyobb örömére.
Kicsit még kótyagos lehettem, mert csak akkor vettem észre a kiterített reggeli lapot, pedig sikerült arra rápakolnom a reggelimet.
-Mi a fene?
Felemeltem a tányéromat. Az állásbörzével találtam magam szembe, közvetlenül a közepén, vastagon bekarikázva egy hirdetés.
„Nemzetközileg elismert biztosítási cég keres fiatal, dinamikus, jó kommunikációs képességgel rendelkező munkaerőt, vezető beosztásra. Felsőfokú végzettség és idegen nyelvtudás előny!”
-Na ne! – morogtam.
-Látom megtaláltad.
Felkaptam a fejem. Robi állt a bejárati ajtónál, hátán a gitárja. Aznap csak egy órája volt. Megbeszéltük, hogy közösen elmegyünk neki öltönyt nézni az augusztus 20-ai ünnepségre, ahová Krisztián meghívott minket.
-Te voltál? – böktem a hirdetésre.
-Igen. Reggel olvasgattam a lapot. Mikor megláttam, te jutottál eszembe.
Közben letette a hangszert az előszobába, majd bejött. A hűtőből kivett egy doboz narancslevet és leült velem szembe.
-Pont egy biztosító hirdetéséről? – felvontam az egyik szemöldököm.
-Persze. Jó kommunikációs képességeid vannak, dinamikus vagy.
-Na de pont, biztosító?
-Nézd Hanna. Internetes magazin épp nem hirdetett, neked pedig kell egy jó állás. Itt vagy a fővárosban két hónapja munka nélkül. Hogy is mondtad nekem? Egy próbát megér.
Mélyet sóhajtottam.
-Igazad van. Mit veszíthetek. Ha csak le nem csaptak már az állásra – próbálkoztam.
-Ha most telefonálsz, még megcsípheted. Mai az újság.
Mélyet sóhajtottam.
-Most, vagy ráér amíg lenyelem?
-Most.
-Úgy tűnik nincs menekvés.
-Nincs bizony – vigyorgott Robi és összefonva két karját a mellkasán, figyelte, amint előkerítem a mobilom, majd bepötyögöm a megadott telefonszámot. Közben rágrimaszoltam és kidugtam a nyelvem.
-Jó napot kívánok, Fülöp Johanna vagyok. Érdeklődni szeretnék, hogy a mai újságban megjelent hirdetésük még aktuális e?
Robinak igaza lett, még aktuális volt. Csupán kértek tőlem egy fényképes önéletrajzot.
-Na ugye, hogy ugye? – vigyorgott egyre szélesebben a lakótársam.
Én csak újra kiöltöttem a nyelvem, majd a teámért nyúltam.
-Úgy tűnik kölcsönkenyér, visszajár.
Harmincharmadik fejezet
2008 július 11. | Szerző: Joyo
Kilakoltatás
A hívatlan lakótárs egyre több gondot okozott az életünkben. Már jeleztük Andrásnak is, hogy beköltözött hozzánk valaki, e ő sem 
akarta bántani. Még mindig humánus megoldást kerestünk arra, miként szabaduljunk meg az egétől. A drasztikus változás egy vasárnap reggel következett be, mikor Andrásnál betelt a pohár.
-Jó reggelt – csoszogtam be a konyhába kilenc körül a szemeimet dörgölve.
-Megint későn értél haza? – kérdezte András a kotyogót levéve a tűzhelyről, mikor az fütyülni kezdett.
-Eléggé.
-Nem tartozik rám, de…
-Hajnali kettő.
-Ilyen hosszú volt a film?
Belemerevedtem az ásító nyújtózkodásba. Kicsit zavarba jöttem, ami azért nem szokásom.
-Nem, de… tudod…
-Igen, igen, értem – legyintett. Próbált közönyös maradni, de mosoly bujkált a szája szegletében.
-Ne tartogasd magadban. Tudom, hogy mondani akarsz valamit. Már hozzá szoktam.
-Akkor miért mondjam ki azt, amit úgy is tudsz? – kérdezte András bögréért nyúlva. Kivett mellé egy müzlis tálat is, majd a kamrához lépett.
-Egyszerűen nem értem miért nem tudjátok elfogadni, hogy boldog vagyok. Légy szíves adj nekem is egy tálat.
Egy szó nélkül teljesítette a kérésem.
-Nem arról van szó, hogy fogadjuk el, egyszerűen féltünk. Mind a hárman. Láttuk mit művelt veled az elején. És eszünkben sincs átélni újból.
-Na látod Andris, ezért nem hozom ide többet Krisztiánt – intettem felé a mutató ujjammal.
-Te tudod – vont vállat a férfi és levette a müzlis dobozt a polcról. Ám azzal a lendülettel szétszórta a tartalmát a járólapon. Mind a ketten megdermedtünk. András felemelte az immár üres kartont. Annak az alsó csücske szét volt rágva.
-Na jó! – csapta le a pultra a dobozt. – Az oké, hogy belerágott a kenyerembe, a kaparászásától nyugtalanul alszom, éjjelenként, ha vécére megyek, mindig feláll a hátamon a szőr a neszekre, még azt is eltűrtem, hogy naponta beleszart a cipőmbe, de, hogy belerágott a kedvenc müzlimbe… na azt már nem! Ez háborút jelent!
********
Mivel csak ketten voltunk otthon, én asszisztáltam András mellett. Ijesztően viselkedett, ahogy fel-alá mászkált a lakásban és párnákat, pokrócokat gyűjtögetett.
-Hé, parancsnok. Mit művelsz? – kérdeztem karjaimat összevonva a melleim alatt.
-Éppen egy stratégiát dolgozom ki, miként lakoltassuk ki az egeret.
-Úgy látom már meg is van a terved.
-Úgy bizony.
-Beavatsz?
-Kitereljük.
-Hűha. Hogy ez eddig nem jutott eszünkbe – gúnyolódtam. Meg is kaptam érte a szúrós pillantásokat.
-Azt hiszem túl lusták voltunk ahhoz, hogy már korábban eszünkbe jusson. De most már betelt a pohár.
András felépítette a barikádot. Bekerítette az egész lehetséges útját, komoly kifutót kialakítva. Utána a kezembe nyomta a seprűt.
-Ezzel nyúlj be hátul és ugraszd ki azt a kis dögöt.
Megtettem, amire kért. Nagy nehezen beszuszakoltam a seprű nyelét a konyhapult sarkánál lévő résbe. A hatás nem maradt el. Már is hallottam valami motoszkálást.
-Azt hiszem telibe találtam – nyikkantam meg. Az adrenalinom a magasba szökött.
-Én is hallom. Készülj fel.
Nem tudtam erre fel lehet-e készülni. De próbálkoztam. Az egér hamarosan megjelent, mi pedig igyekeztünk kifelé terelni a bejárati ajtó felé. Én sikongattam, toporzékoltam, szerintem ezzel Andrást is idegesítettem, nem csak az egeret rémisztgettem.
-Jaj, nyugi már, ez csak egy egér.
-Oké, oké – próbáltam nyugtatgatni magamat.
Az egér szaporán szedte kis lábait a kijárat felé amerre tereltük. Már csak centik hiányoztak, s mikor végre átugratott a küszöbön és elcikázott a liftek felé, villám gyorsan bevágtuk mögötte a bejárati ajtót és nekivetettük a hátunkat. Szaporán szedtük mind a ketten a levegőt. Egymásra néztünk.
-Ez volt aztán az adrenalin – vigyorodott el András.
Én csak bólogattam, majd mikor már nem bírtuk tovább, kibuggyant belőlünk a nevetés és lerogytunk a padlóra.
Nos, így lakoltattunk ki egy nemkívánatos lakótársat.
*********
Mikor Robi hazaért a munkából, már mindent a helyére pakoltunk, én, pedig feltakarítottam a müzlit. Letette a gitárját a szobájába, majd kérdőn ránk nézett.
-Miért van nyitva minden ajtó?
-Meg szabadultunk az egértől – vigyorogtam.
-Még is hogyan? – kérdezte és leült a nappaliban a másik fotelba.
-Andrással kitereltük a lakásból – mondtam.
Az említett hímnemű egyed elégedetten vigyorgott egy üvegsörrel a kezében.
-Értem. Megnéztem volna.
-Figyeled? – vigyorgott szélesebben András. – Nem azt mondta, hogy „segítettem volna”.
-Nekem is feltűnt – bólintottam.
-Ezért a mondatodért két napig te mosogatsz – adta ki a parancsot a nagy Egérűző.
Óh, hogy én meddig fogom ezt hallgatni…
Ez kérem szépen diszkrimináció!
2008 június 14. | Szerző: Joyo
A szerkesztőség épületét elég nehéz volt megtalálni a sok 
megkopott polgári ház között. Ahogy beléptem az ajtón, az asztalnál ülő portás fel pillantott az újságból. Igyekeztem a legmegnyerőbb mosolyomat felölteni.
-Jó napot kívánok – léptem oda hozzá.
Végig mért. Talán nem kellett volna ezt a rövid szoknyát felvenni! Te jó ég! Mi van, ha túl rövid? Narancsbőrös vagyok? Túl fehér? Mi a francért bámul ez így rám?
Végre a szemeimbe nézet vizenyős kék szemeivel. Jócskán az ötvenes éveiben járó, kopaszodó, sörpocakos férfi volt. Talán ritkán lát nőt!
-Jó napot. Miben segíthetek?
-Novák Krisztinával van munkamegbeszélésem – mondtam kicsit már hűvösebben. Ha ő is, akkor én is.
-Hány órára volt megbeszélve? – kérdezte a telefonért nyúlva.
-Két órára – feleltem az órára pillantva.
Virsli ujjaival beütött két számot, várt kicsit, majd….
-Elnézést, hogy zavarom Krisztina kedves, de van itt egy hölgy, aki azt mondja megbeszélése lesz önnel. Aha, értem – rám nézett. – Mit is mondott, hogy hívják?
-Fülöp Johanna.
-Egy bizonyos Fülöp Jolanda.
-Johanna – javítottam ki.
-Johanna – vakkantott a férfi.
Ha fel is vesznek, ez a söröshordó nem lesz a puszipajtásom, abban már most biztos voltam. Mire lenyugodta, a portás már letette a kagylót.
-A második emeleten várják. Amint kilép a liftből, a második ajtó balra. Ki lesz írva, nem tévesztheti el – mondta, majd ismét beletemetkezet a napilapba. El se köszönt.
-Köszönöm a segítséget – mondtam csak azért is, majd elindultam a lift felé.
A liftben elhelyezet tükörben még gyorsan, helyrehoztam, amit megítélésem szerint kellett. Ellenőriztem a szolid sminket, a laza kontyba csavart hajamat, a blúzt és a blézert, majd a szoknyám hosszúságát. Kicsivel a térdem fölé ért, és nem simult kihívóan a vonalaimra, tehát az alkalomhoz megfelelő volt. Ékszerként csupán a szüleimtől kapott arany, csiszolt citrit köves fülbevalómat, a vékonyka aranyláncomat, az ujjamon, pedig egy arany, gyémántos brillgyűrűt viseltem, amit még az apai nagymamámtól kaptam a tizennyolcadik születésnapomra. Abszolút nem éreztem magam kihívónak. Gyorsan megnézem nem e futott fel egy szem a harisnyámon. Végig tapogattam, kicsit feljebb húztam. Épp a szoknyám alatt matattam a neilonnal küzdve, mikor egy ugrással megállt a lift és kinyílt az ajtó. Egy férfi állt az ajtó előtt néhány dossziéval megrakva, és igen csak meglepetten bámult rám.
Elég félreérthetően nézhettem ki, amint a kezem csuklóig eltűnik a szoknyám alatt, a táskám lecsúszva a vállamról, és a szűk helységben való erőlködéstől kipirult az arcom, fél karom egy háromszög alakú kendővel a nyakamba kötve. Próbáltam menteni a helyzetet.
-Szép jó napot – öltöttem fel a szokásos életvidám mosolyomat, majd a táskámat a vállamra igazítva kilibbentem a felvonóból. Éreztem, hogy utánam, néz, mielőtt becsukódik az ajtó. Csak utána mertem kiereszteni az eddig visszatartott levegőt. Hátrasimítottam nem létező elszabadult hajszálaimat. Ez nálam mindig is a zavar jele volt. Igyekeztem összeszedni magam. Mély levegőt vettem, majd határozottan bekopogtattam a sötétre párolt ajtón.
-Tessék!
Ahogy beléptem, egy világos, otthonos irodában találtam magam. A falak sárgára festve, itt-ott absztrakt festmények, a padlón fűzöld padlószőnyeg. Balkéz felé egy hatalmas ablak, előtte vajszínű szalagfüggöny. Az ablaknak háttal egy szőke, ötvenes évei felé járó nő ült, éppen a laptopján olvasott valamit, amibe igencsak belemerülhetett, mert fel se pillantott rám, csupán intett, hogy foglaljak helyet.
-Jó napot kívánok – mondtam, és leültem az asztal előtti fekete bőrfotelba, ami a látogatóknak volt fenntartva. Nem tudtam, mit tegyek, szóljak, kérdezzek, mosolyogjak, komoly arcot vágjak…
-Szóval ön volna a frissen diplomázott online újságíró? – szólalt meg hírtelen, amitől én egy pillanatra összerándultam. Felnéztem kék szemeibe.
-Igen, én vagyok.
-Bevallom, mást vártam – mondta. Kicsit oldalra billentette a fejét, így úgy festet, akár egy pápaszemes galamb. Nem viccelek. Pici, egyenes orrával, kezdődő tokájával, rövid, kicsit borzas hajával, és kék szemeivel, annyira emlékeztetett rájuk, hogy kicsit meglepődtem, mikor kinyitotta a száját és nem kurrogott.
-Szabad megkérdeznem, hogy miért?
Tekintete a gipszes kezemre irányult.
-Mi történt magával?
Miért kerüli a választ?
-Elütött egy autó a zebrán – feleltem.
-Figyelmetlen volt?
-Inkább a sofőr. Én szabályosan keltem át a zebrán, zöld jelzésnél.
A nő felkuncogott. Na, most már gurukkolt. Tessék!
-Kisasszony, még mindig nem tanulta meg, hogy a budapesti közlekedésnél kétféle gyalogos van? A gyors és a halott. Mi egy talpraesett kollégát keresünk. És úgy nézem, ön nem a keresett személy.
Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágtak, minimum egy üllővel!
-Honnan tudja, hogy nem vagyok talpraesett, ha ki sem próbált? – kérdeztem. Próbáltam nyugodt maradni. Ez a nő próbál leépíteni. De mi van, ha csupán tesztel?
-Jó orrom van az emberekhez. Ön még tapasztalatlan.
-Ez nyílván kiderült az önéletrajzomból.
-Igen.
-Akkor miért kért találkozót? – kérdeztem.
-Még egy esélyt szerettem volna adni önnek – felelte.
Még egy esélyt? Hisz még egyet sem kaptam!
-Árulja el nekem hölgyem. Hogy legyen tapasztalatom, ha esélyt sem adnak arra, hogy bizonyítsak?
-Nyílván akadnak olyan újságok is, ahol elkezdheti a pályafutását. A nálunk publikáló „szakemberek” nagy múlttal rendelkeznek az írás tekintetében és remekül értik a dolgukat. Sajnos az iskolaújságba való írogatás nem minősül elég tapasztalatnak.
Éreztem, hogy valami elindult a hasamból felfelé, a gyomromon át a szívemig, ott kicsit összefacsarodott, majd megállt a torkomban egy kőkemény gombócot képezve. A sírás jelei. Ha ezt sokáig kell hallgatnom, bíz isten, elsírom magam ezelőtt a töltött galamb előtt szégyenszemre.
Hála az égnek sokáig nem kínzott. Miután ismertette, hogy merre kellene próbálkoznom, kedvesen mosolyogva búcsút intett húsos szárnyaival, majd kirepült a nyitott ablakon és letelepedett a párkányra a társaihoz. Én utána vágtam a laptopot. Sikerült is fejbe találnom vele. Mérgesen gurukkolva zuhant a mélybe, én, pedig elégedetten mosolyogtam. Én győztem te túlfejlett szárnyas patkány! Én, csak is én! Nesze neked tapasztalat! Nálam jobban senki sem tud célba dobni!
-Isten önnel Johanna.
Mire magamhoz tértem az álmodozásból, már az ajtóban álltam. Elbúcsúztam, átszaladtam az előtéren kikerülve a portást. Amint az utcára értem, nekitámaszkodtam az épület falának és megadva magam, szabad folyást engedtem a könnyeimnek. Mikor úgy éreztem, hogy kiadtam magamból a feszültséget, tenyerem élével letöröltem a könnyeimet és feltettem a napszemüvegem.
Mikor hazaértem, minden ez alatt a név alatt futó életmódmagazint levittem az újsággyűjtőbe, és megfogadtam, hogy többet nem veszem meg, inkább áttérek másra.
Este a fiúknak elmondtam mindent.
-Diszkrimináció – mondta nagy bölcsen Andris.
-Magam is rájöttem – morogtam.
-Mondták, hogy pontosan miért? – kérdezte Robi.
-Mert az iskolaújságba való firkálás nem minősül szakmai tapasztalatnak.
-Diszkrimináció. Egyértelműen az. Összeesküdtek ellened – bizonygatta Andris.
Mind a ketten ránéztünk.
-Miről beszélsz? – vontam föl egyik szemöldököm.
-Csak arról, hogy a fentiek próbára tesznek elég kitartó vagy e ahhoz, hogy azt a munkát végezd, amit szeretsz. Mennyire vagy képes küzdeni érte. Hány elutasítást vagy hajlandó elviselni.
-Úgy érted most tettek mérlegre?
-Bizony, teljesen egyedül hagytak. Tudod, az ember életében sokszor előfordul, hogy a felsőbb szellemi lények magára hagyják, megvonják a segítséget, amit te amúgy is egyenes csatornán kapsz tőlük…
Látszott, hogy András kezd belemelegedni a spirituális magyarázatba, így Robi feláll és elindult a szobám felé.
-Te meg hová mész? – néztünk utána.
-Azt hiszem ehhez a beszélgetéshez, hozok egy kis pálinkát – felelte.
Mire mindent megbeszéltünk, nagy egyetértésben leittuk magunkat a sárga földig.
A hivatlan lakótárs
2008 április 26. | Szerző: Joyo
Izgatottan készültem az állásinterjúra.
Liluval párszor elpróbáltuk, hogy ne legyek annyira ideges.
-Mondja el néhány rossz tulajdonságát – utasított Lilu egy fapofájú felsőbb vezetőt utánozva. Talán kicsit még túl is játszotta.
Mély levegőt vettem. Részben, hogy ne hadarjak, részben pedig, hogy el ne nevessen magam barátnőm arckifejezése láttán.
-Nincs olyan rossz tulajdonságom, mely gátolna a munkám végzésében.
-Kivéve a pontatlanságát, a szétszórtságát és a kapkodását – vágta rá Lilu.
-Hé! Ezeket ők nem tudják rólam – vigyorogtam.
-De le kell róluk szoknod – így ő.
-Tudom – így én. – De megváltozom.
-Na, arra befizetek. Fogadjunk egy Unicumban.
Így maradtam kussban.
Robi állt a konyhaajtóban, és tagadhatatlanul rajtunk vigyorgott. Bár, nem is akarta letagadni. Elég jól szórakozott.
Én még köntösben, fejemen törülközőturbánnal játszottam a „hűdefontosbiznisztyúkvagyok” szerepet, pedig remegtem, akár egy beijedt kocsonya.
Lilu sötét bordó kiskosztümben kevergette a zöldteáját. Tőlem indult munkába. Kicsit már jobban volt, legalábbis jól tartotta magát. Nem nagyon látszódott rajta, hogy pár napja még szöges bakancsban ugráltak páros lábbal a szívén.
-Veled nem fogadok. Mindig alul maradok – morogtam Robi felé.
Ő vállat vont „tetudod” pofával.
Ekkor valahonnét halk motoszkálás hallatszott, én még is felfigyeltem rá. Nem kellett volna! Ijedtemben siklottam, és akkorát ugrottam, hogy sodortam magammal az asztalt, a rajta lévő két bögre teát, és a másik oldalon ülő Lilut.
Robi is hasonlóképpen reagált, ijedtében neki ugrott a lambériának, és ha teheti, fel is mászik rá. Száját, pedig nőies sikoly hagyta el. Ez egy pillanatra elterelte figyelmünket a ráérősen bekocogó, eszméletlenül kövér egérről, aki a spejzből kanyarodott ki.
Robira pillantottunk, aki éppen akkor tette szájára a kezét, mint aki elszólta magát, majd levált a lambériáról.
Mire ismét az egérre néztünk, már csupán terebélyes hátsóját láttuk eltűnni a konyhaszekrény mögött, amit úgy riszált, akár egy kis disznó, szép komótosan.
Ő aztán nem zavartatta magát. Mikor már a farka hegye is eltűnt, jelentőségteljesen összenéztünk Liluval.
-Most csalódtam a férfiasságodban Róbert – közöltem döbbenten.
Robi összeszedte önfegyelme darabkáit, és kihúzta magát.
-Csak váratlanul ért.
Rá hagytuk. Inkább elkezdtük felállítani a stratégiát az ellenség becserkészésére. Mivel mind a hárman állatbarátok voltunk, a ragasztó és a méreg ki volt zárva.
-És a csapda? – kérdezte Lilu.
-Szerinted ez humánusabb? – nézett rá Robi.
-Nem szenved sokat. Azonnal eltöri a nyakát.
Megborzongtam. Mi most komolyan azt tervezgetjük, miként öljünk meg egy élőlényt? Ezt meg is említetem.
-Még is mit kellene tennünk? – nézett rám Lilu.
-És ha szépen életben hagynánk? – kérdeztem ártatlan arccal.
-Kérj tőle mindjárt bérleti díjat – morogat Robi.
Válla bokszoltam.
-De most komolyan. Nem kellene megölni.
-Akkor mi legyen? – Robi a vállát dörgölte.
Ez nagyon rossz szokásom volt. Már, mint, az, hogy ha nem tetszik valami, ütök. Vagy rúgok. Apám szoktatott hozzá. Kiskorom óta birkóztunk, és hogy szabaduljak a csiklandozásból, ütöttem, rúgtam, haraptam. Egy biztos, engem még maga az Ördög sem tudott volna megerőszakolni!
Sajnos az ökölharc nem riasztotta volna el a bepofátlanodott rágcsálót, így még mindig nem találtunk megoldást.
Több oldalról és körbejártuk a problémát, Robi ebben profi volt. Csupán az volt a gond, hogy nem jutottunk düllőre. Nekem, pedig készülődnöm kellett.
Elnapoltuk a rágcsáló problémát holnapra, vagy miután hazaérkezem. Addig is minden ajtót alaposan bezártunk. Már csak az hiányzott volna, hogy az a kis bestia mindent szétrágjon a lakásban!
Feltűnik a jóságos Tündér keresztanya!
2008 április 23. | Szerző: Joyo
Döbbenet! Valaki válaszolt az önéletrajzomra! Áh! Ez nem lehet igaz. Végre! Ki is küldte? Hüm, hüm.
Feljebb görgettem a levelezésemet. Óh! Ez nem lehet igaz. A kedvenc életmódmagazinom. Az a bizonyos „W”-s!
Elbeszélgetésre várnak holnap kettőre. Remegtem. Természetesen az izgatottságtól. Mit vegyek fel? Mit kell egy ilyen állásinterjúra felhúzni? Lilu nem beszámítható, én pedig nem tudom, mit kezdjek magammal! SEGÍTSÉÉÉÉÉG!
-Hanna, ne haragudj, hogy zavarlak, de nem volna baj, ha kicsit kérnék a samponodból? Nem hittem volna, hogy ilyen füstszagú leszek az után a söröző után.
Olyan hirtelen kaptam hátra a fejem, hogy szegény Katára ismét a frászt hoztam. Szerintem még ott ült a szememben a kétségbeesés, mert elbizonytalanodott.
-De ha nem akarod, nem kell. Majd használom Andrisét.
Végre kapcsoltam.
-Ne, ne. Nyugodtan, csak… mindegy – legyintettem.
-Gond van?
Kata bejött a szobába és megállt a fotel mellett, amiben ültem.
-Igen. Végre visszajeleztek az egyik magazintól, ahová elküldtem az önéletrajzomat.
-Ez csodás – lelkendezett a szőke lány.
-De nem tudom, hogy mit vegyek fel. Még soha sem voltam ilyen komoly állásinterjún.
Kata kihívóan mosolygott.
-Bízd csak rám magad. Mesterkézbe kerülsz.
Nos, igen. Már el is felejtettem, hogy Kata főállású divattervező. Ő biztosan tud segíteni.
*********
Három óra kellett hozzá, hogy mindent elintézzünk. Ebbe beletartozott az utazás az irodába, ahol Kata dolgozott. Menő üvegépület a betondzsungelban, közvetlenül egy négysávos kereszteződés sarkán. A tetején ott csillogott a cég neve. Természetesen világmárka! Te jó ég! Hová kerültem? Kicsit úgy éreztem magam, akár Hamupipőke, mikor a liftből kiszálltunk az alaksori raktárhelységben. Mindenütt légmentesen lezárt szekrények sorakoztak.
-Miféle hely ez? – kérdezte körbefordulva az egyik hatalmas helységben.
-Ez a raktár. Ide hozzuk a szezonból megmaradt ruhákat. Később értékesítjük, vagy átalakítjuk őket, esetleg jótékony célból felajánljuk.
-Értem. Miért hoztál ide? – a szívem a torkomban kalimpált.
Kata a homlokát ráncolva csóválta a fejét.
-Szerintem nagyon is sejted.
-Igaz – pirultam el. – Csak nem mertem belegondolni.
-Mire valók a barátok? – kérdezte és már is odalépett az egyik szürke nagy szekrényhez. Én követtem.
Nem is hittem volna, hogy a barátodnak tartasz, gondoltam.
Előszedett a táskájából ás kártyakulcsot, és végig húzta az érzékelőben. A zár pittyent egyet, majd az ajtó sóhajtva kinyílt. Ruhák sejlettek át a homályos fóliákon, különböző anyagú, színű, szabású.
-Na lássuk csak – morfondírozott félhangosan Kata.
-Te átlátod ezt az egészet? – kérdeztem hitetlenkedve.
-Természetesen. Az én, fennhatóságom alá tartozik a szállítás.
-Király.
-De még, ennyire, hogy az – és ki is emelt egy lefóliázott darabot. Lefejtegette róla a védőréteget. Egy csodás, halvány barack színű szoknyakosztüm tárult a szemeim elé. Leesett az állam. Ekrű színű harangujjú blúz volt hozzá rejtett gombokkal. Maga a kabát karcsúsított volt, a hajtókája pár árnyalattal sötétebb. A szoknya sem az a hagyományos szűkített forma. Az sosem állt jól nekem. Körte alakú nő vagyok. Vagy is, széles a csípőm és a combom, a derekam viszont egész vékony. Nekem általában az „A” vonalú szoknyák álltak jól, vagy pedig, és jelen esetben ez a helyzet állt fenn, a rakott. Hihetetlen!
-Mire föl ez a döbbenet? – tudakolta Kata csillogó szemekkel.
-Még sosem láttam olyan kosztümöt, amihez rakott szoknya volt – hebegtem.
-Elég ritka. 2008-as, tavaszi divat. Magam terveztem. Szeretném, ha ezt vennéd fel.
Oda léptem és óvatosan végig simítottam az anyagon. Lenvászon. Még az anyag is tökéletes! Elpárásodtak a szemeim.
-Igazán megtisztelő.
-Próbáld fel. Ott találsz egy kis öltözőhelyiséget – bólintott egy kis ajtóra.
Belebújtam a kosztümbe. Kicsit billegtem a tükör előtt, majd előléptem. Kata elégedetten bólintott.
-Tudtam. Mindig eltalálom az ideális ruhákat.
-Miért nem mentél öltöztetőnek?
-Mert a ruhák megtervezése ugyan annyira vonzott. És jobban is fizetett – kacsintott rám. – Lenne itt még valami. Úgy hallottam Andráséktól, hogy hamarosan itt a születésnapod – ugráltatta meg szemöldökeit.
-Az még egy jó hónap – mentegetőztem.
-Nem baj, akkor fogadd el élőajándéknak.
-Mit? A kosztümöt?
-Az nem is kérdés, hogy a kosztüm a tiéd. Komoly üzletasszony nem élhet bizniszruha nélkül! De szeretném, ha ebből a gyűjteményből is választanál valamit – mondta ellentmondást nem tűrő stílusban, majd nyitott egy másik ajtót.
Hüm, és az egyes függöny mögött….
-Te jó ég! – szaladt fel a szemöldököm a hajamig.
-Bizony.
Koktél ruhák, estélyik és kisestélyik mosolyogtak rám kacéran a fóliák alól.
Világ életemben megvesztem az alkalmi ruhákért! És most, tessék! Egy egész gyűjteményből válogathatok.
-Én… biztos… ugyan…
-De igen. Nyugodtan – bólintott Kata, s mikor látta, hogy nem merek a ruhákhoz nyúlni, maga akasztott le a csőről három különböző darabot. Az egyik egy fekete, édesvízi gyöngyökkel kivarrt, térdig érő darab volt kombiné pántokkal. A másik egy haragoszöld szatén kisestélyi, ami a hosszából ítélve a bokámat súrolta. Nyakba köthető pántjain aranyat, rubintot, zafírt és smaragdot utánzó strassz kövek csillogtak. A mellrészen pedig, ahol a kövek összeolvadtak, egy különös, gyűrűző mintát alkottak. A harmadik tetszett a legjobban. A narancs, a zafír, a zöld, a sárga, és az érett sárgabarack színekben pompázó kisestélyi olyan lengének tűnt, akár egy fátyol. Pedig nem volt átlátszó. Pántjait szintén nyakban lehetett megkötni, a hátrésze teljesen hiányzott, de elöl, majdnem kulcscsontig takart. A két pánt szalagot egy aranyozott karika rögzítette a ruhához. Bokáig ért, jobb oldalán combközépig felszabva.
-Úgy látom, döntöttél anélkül, hogy felpróbáltad volna őket – mosolygott rám Kata.
-Ez egyszerűen gyönyörű.
-Valóban, nekem is tetszik, bár nem az én munkám. A lány, aki tervezte, stílusban hasonlít rád, Talán azért szólított meg ez a ruha. Azt a címet adta neki, hogy „1001 éjszaka”.
Elmosolyodtam. Nekem is valami hasonló jutott róla eszembe.
-Organzából és selyemből készült. Nagyon drága volt a maga szezonjában.
-Ezt vegyem célzásnak, hogy inkább válasszak mást? – kérdezte kuncogva.
-A világért sem – nevetett fel Kata és a kezembe nyomta a ruhát. – Próbád csak fel.
A próba után még inkább beleszerettem ebbe az alkotásba. Csak úgy suhogott minden mozdulatomnál. Olyan volt, mintha nem is lenne rajtam semmi.
-Ha kicsit még barnulsz mellé, akkor egyszerűen tökéletes lesz.
-Igen, persze. Csupán az a kérdés, hogy mikor jön el az alkalom, amikor felvehetem – néztem magam a teljesalakot mutató tükörben.
Kata mellém állt és átölelve a vállamat, ami kicsit vicces volt, mert jóval magasabb voltam nála, megszorongatott.
-Hidd el, hamarosan. Egy ilyen ruha vonzza a jó partykat!
Próbáltam hinni neki.
Vonjuk le a tanúlságot!
2008 április 23. | Szerző: Joyo
-Jobban érzed magad? – érdeklődtem Lilutól reggel, mikor 
magunkhoz tértünk.
Ő fájdalmas nyögéssel válaszolt, és a kispárnát az arcába nyomta.
-Csináljak reggelit és teát?
A párna fel-le mozgásából arra következtettem, hogy a válasz „igen”.
Az én gyomrom is forgott, de szerencsére a pálinka nem szokott fejfájást okozni. Köntösben kibotorkáltam a konyhára, hogy elkészítsem a sajtos omlettet és feltegyem forrni a teavizet.
-Még csak kilenc óra? – ezt a döbbenetet!
Pedig hajnali háromig tervezgettük, miként kínozzunk meg Petit, aztán terítékre került az összes olyan, ex-pasi, akivel csúnyán összemarva váltunk el. Lilu kedvence az volt, mikor Lovagot, az egyik, ex-barátját, aki szintén csúnya körülmények között hagyta ott, éppen kerékbe töreti. Felállt az ágyról, kicsit imbolyogva, kezében a feles pohárral, amit úgy lóbált, mintha királyi jogar volna, és kiadta a parancsot:
-„Halál rá!”
Majd visszarogyott az ágy szélére, kis híján eltévesztve a helyet.
A személyes kedvencem Gábor karóba húzatása volt. Most legalább megtapasztalt olyan dolgokat, amiért mindig piszkált, hogy próbáljuk ki. Na látod Gabikám, neked jó érzés a seggedben egy ilyen dologgal? Folyton körülöttem, és főként mögöttem sündörgött, hogy próbáljuk ki az análisszexet. Én azonban nem álltam kötélnek, hiába kérlelt! Nekem ez természetellenes megközelítése a szexualitásnak és kész!
Lilu jót nevetett rajtam, majd ismét koccintottunk. Olyanok voltunk, akár a gonosz boszorkányok, akik a tűz körül táncolnak és varázsolnak, közben férfiakat forgatnak a nyárson, és szövetséget kötnek az ördöggel, hogy halhatatlanok legyenek.
Ezek után elgondolkodtam, kimérve a teafüvet, hogy többet nem kellene szerelmi bánatra barackpálinkát inni, mert nagyon megbutulunk tőle! Szerencse, hogy a fiúk nem jöttek át a lármára, mert amilyen állapotba hoztuk magunkat, a végén még nekik estünk volna, hogy bizonyítsuk azt az elméletet, miszerint, a férfiaknak nincsenek érzelmeik, és nem éreznek fájdalmat!
Krízis helyzet 1;
2008 április 22. | Szerző: Joyo
Krisztiánt két napja nem láttam, csak telefonon beszéltünk. 
Abszolút nem voltam házi őrizetben, csupán sok volt a munkája. A fiúk elhatározták, hogy nem szólnak bele a magánéletemben. Úgy sem érnek el vele semmit. Legfeljebb jobban lázadok ellenük, és csak azért is találkozom Krisztiánnal. Hagyták, had táncoljak a szakadék peremén. Ha majd elszámítom magam, vagy megbotlom és lezuhanok a mélybe, összetöröm magam, ők ott lesznek, hogy bekötözzék a sebeimet.
Lilunak pedig így is problémái voltak, nem igazán törődött az én magánéletemmel. Az övé jobban izgatta. Ugyan is válságban volt. Mikor éjjel felhívott, tudtam, hogy gond van. Remegett, olykor elcsuklott a hangja. Tizenegy óra is elmúlt, mikor csörgött a telefonom. Már akkor gyanús volt, mikor az órára néztem.
-Szia, mond.
-Megcsalt a köcsög! Félrekefélt az a mocsok, szar, szemét, szar alak, az, az utolsó senkiházi görény!
-Várj, várj egy percet – az álom kiröppent a szememből, ahogy felfogtam, mit mond, majd felültem az ágyban. – Honnan tudod?
-A szemembe mondta, mikor rákérdeztem ki volt az a nő, akivel látták. Azt mondta, a barátnője. De, hát én vagyok a barátnőd, mondtam neki, erre ő azt felelte, hogy ne haragudjak, de nem tudta miként mondja meg. Azt mondja szerelmes! Az a kis buzi szerelmes lett egy anorexiás reklámszínésznőbe! – csend következett. Az elején nem mertem megszólalni, de gyanúsan sokáig volt csend.
-Lilu? Ott vagy még? Ugye nem teszel hülyeséget?
–Itt vagyok, itt vagyok – orrfújás hallatszott. Szipogott még egyet-kettőt. – Még is mire gondolsz? Esetleg attól félsz, hogy felvágom az ereimet? Vagy attól, hogy néhány fél téglával bedobálom az autója szélvédőjét, összekarcolom és miután fekete szórófejes festékkel, befújom, ami az üvegekből megmaradt, még ki is szúrom a kerekeit?
Hümmögtem egy kicsit.
-Végül is… inkább a kocsi. Attól nem félek, hogy egy férfi miatt megölnéd magad. Annál okosabb vagy.
-Köszi. Legalább valaki értékel. De azt az autó dolgot erősen fontolgatom.
-Szerintem hagyd békén azt az autót.
-Még is miért? Megérdemelné!
-Mert azonnal tudná, hogy te voltál. És, ha jól emlékszem, az a környék be is van kamerázva az autólopások miatt.
-Majd fekete ruhát húzok, kapucnival – erősködött Lilu.
-Lilu, kérlek – igyekeztem elővenni a leggyengédebb hangszínemet. – Tudod mit? Gyere át hozzám. Jobb szeretlek biztonságban tudni.
********
Egy óra kellett hozzá, és már nálam is volt. Nyúzott volt. Összetört. Elhagyatott. Jézusom! Megértettem végre mit érezhetett, mikor elvonultam arra a pár napra Krisztián miatt. Legszívesebben én is kasztráltam volna Petit!
A szobámba mentünk, hogy a fiúkat ne ébresszük fel. Boroztunk, utána valami töményebbet kerestem. Találtam egy üvegmézes barackpálinkát. Nem tudtam melyik lakótársamé, de a nemes cél érdekében biztos megengedik, hogy feláldozzam.
Mire elértük az üveg felét, már minden lehetséges kínzási és kivégzési módot felsoroltunk, amit csak ismertünk. Ha szavakkal ölni lehetne, Kovács Péter már rég fasírtként végezte volna.
Lilunak is jobbkedve volt, de tudtam, hogy csak az alkohol beszélt belőle. Ha kialussza magát, ismét depressziós lesz. Még szerencse, hogy képes hamar talpra állni. Én pedig igyekeztem, mindenben segítséget nyújtani, kivéve, mikor ismét felvetette az ötletet, hogy szedjük szép Peti Fordját, ketten hatékonyabbak vagyunk.
-Majd hagyok neki egy kedves üzenetet, miszerint:
„Körülbelül így nézhet ki a szívem is, te önző dög!”
Csak a fejemet csóváltam. Talán holnapra le fog nyugodni. Ott aludt mellettem összegömbölyödve, kicsire összehúzva magát, mint aki önmagát öleli és ringatja. Mélyet sóhajtottam. Bár többet segíthetnék. De, sajnos mindenkinek egyedül kell megjárnia a saját poklát. Én is megtettem párszor, ő is.
Lenéztem rá.
-Ami nem öl meg, csak erősebbé tesz.
-Tudom, tudom… – motyogta és álomba merült. Vele együtt én is. Álmunkban pedig egy csillogó Ford Focust törtünk ripityára pörölyökkel, lángszóróval, buldózerrel, majd összekapaszkodva kánkánoztunk a tetején énekelve a Nemzeti dalt!
Érdekes álom volt. Tulajdonképpen nevetséges. Lehet, hogy legközelebb nem elalvás előtt kellene meginni azt a fél üveg pálinkát!
Az élet olykor igazságtalan, lesz ez még így se!
2008 április 21. | Szerző: Joyo
A hasán aludt, arccal felém. Szőke haja szétterült a párnámon, néhány tincs az arcába hullott. Óvatosan félre söpörtem. Jó érzés töltött el. Csodás éjszakám volt, és reméltem, hogy folytatódni fog.
Nem tudtam feltámaszkodni, a gipszes kezemen feküdtem, így csak fektémben cirógathattam Krisztián haját. Olyan puha volt, öröm volt hozzá érni.
Arca ellágyult alvás közben, vonásai kisimultak. Békésen szedte a levegőt. Túl békésen.
Hüm, ez érdekes. Alvó ember ennél mélyebben lélegzik! Ááááá!
-Jóreggelt – egy lendülettel magához rántott és fölém gördült. Csak vigyorgott ijedt arcom láttán.
-Mióta vagy ébren?
-Már egy jó ideje. Csak vártam a megfelelő alkalmat. Jól vagy?
-Miért?
-Nagyon piros vagy – kezét a homlokomra tette.
-Csak megijedtem. Ilyet még egyszer ne tegyél. A frászt hoztad rám.
-Ne haragudj kicsim, de nem tudtam kihagyni. Olyan kis ártatlanul néztél.
Elpirultam. Most rajtakaptak.
-Én… csak…
Kuncogott.
-Jól van, azért nem kell nevetni rajtam – morogtam sértődötten.
Kicsit elkomorult az arca. Belesimított a hajamba, ujjai végig táncoltak a szemöldököm feletti kötésen.
-Biztosan jól vagy? Nem szédülsz? Vagy esetleg fáj a fejed?
-Igen, jól vagyok – biztosítottam.
Igazat mondtam. Ha szédültem is, az csak is attól az átható kék szempártól volt.
-Ajjajj – néztem a rádiós ébresztőórára. – Tizenegy óra.
-Miért van az, hogy te mindig az órát nézed, ha velem vagy? – kérdezte Krisztián mosolyogva.
-Ez nem igaz – morogtam vissza pirosan. – Csak az a probléma, hogy nem tudom mikor ébrednek a lakótársaim.
-Az akkora probléma?
-Csak nem igazán voltak oda az ötlettől, hogy ide jössz.
-Értem. Nem szeretnél összetűzést.
-Ha lehet, többet már nem.
-Akkor távozzak?
Mélyet sóhajtottam.
-Nem arról van szó, hogy kirúglak az ágyamból – motyogtam.
-Ne félj, megértem. Én sem úgy fogom fel. Lesz idő, mikor majd együtt sörözöm velük.
-A próféta szóljon belőled – sóhajtottam és megcsókoltam.
***********
Egy órával később már a konyhán reggeliztem és átolvastam, amit eddig írtam a karácsonyi regényemhez.
Kicsit elakadtam. Mi legyen ezután? A fát felküzdötték. Kiderült, hogy valószínűleg lesz valami a két főszereplő között. Helyes. És ezek után? Mélyet sóhajtottam. Kellene még egy humoros szál. Valami, ami mindenkivel megesik. Kell még egy szereplő. De ki?
Ekkor dörömbölni kezdtek a bejárati ajtón. Majdnem feldöntöttem a teámat ijedtemben.
-Te jó ég!
Felugrottam és kinyitottam az ajtót. Lilu állt a lábtörlőn, sápadtan, piros szemekkel, és nagyon, nagyon zaklatottnak tűnt.
-Mi történt? – kérdeztem.
-Elhagyom Petit!
Félre álltam az ajtóból, hogy be tudjon jönni. Szólni sem kellett. Bejött és a konyhában ledobta magát egy székre. Azonnal teát töltöttem neki egy pingvines bögrébe és a barnacukros bödönkéve elé raktam.
-Miért?
Enyhén remegett a keze, de próbálta tartani magát. Ismerős helyzet, ő erős, nem sír senki előtt. Mint én. Pedig olykor a sírás a legjobb gyógyszer, saját tapasztalat.
-Van valakije.
Gyomorgörcs. Leültem.
-Ez már biztos?
Nem szólt.
-Lilu. Ez már biztos?
-Igazából még nem – motyogta.
-Honnan veszed, hogy van valakije?
-Feltűnően sokat túlórázik, későn jár haza… és… valaki látta egy másik nővel egy étteremben.
Mélyet sóhajtottam. Ismerős dolgok. Hasonlóan alakul az egyik volt párommal. Így nem igazán tudtam megnyugtatni Lilut, hogy biztos csak tévedés, és járjon utána. Szerintem látta rajtam.
-Te sem tudsz bíztató dolgokat mondani, igaz?
-Bár tudnék.
-Értem.
-De azért ez még semmit sem bizonyít. Lehet, hogy valóban túlórázott és az, az éttermi ügy, csupán üzleti megbeszélés volt – úgy tűnik még is, csak tudok pozitívan gondolkodni. Jé! Ez az éjszaka hatása?
-Lehet. Fő az egyenes beszéd. Este rákérdezek – újra a szájához emelte a bögrét, majd azonnal le is tette. Fülelt.
-Hol vannak a fiúk?
-Szerintem még alszanak.
-Ilyenkor? – nézett a mikró órájára Lilu.
-Ünnepeltek.
-Mit?
-Robi Skóciába utazik Augusztus végén – mondtam.
-Te nem mentél velük?
-Nem.
-Miért? Végre kimozdultál volna.
-Ők is ezt mondták. De…
-Inkább azzal a pasival volt – hangzott az ajtóból András hangja.
Hátra néztem, nem épp barátságosan.
-Pasival? Krisztiánnal?
Bólintottam.
-Mikor ment el? És itt arra célzok, hogy a lakást mikor hagyta el.
Bögrét vett elő és teát töltött magának.
-Féltizenkettő körül – mondtam végül.
-Itt aludt? – pislogott Lilu.
-Nekem nagyon úgy tűnik – kortyolt András.
Elpirultam, majd kimondtam azt, ami Lilunak egyértelmű választ adott, lakótársam viszont értetlenül pislogott.
-Máúú!
Ez a jelszó még főiskolás éveinkből maradt. A „minden macska kurva, máúú!” mondatból rövidült le. Ha valamelyikünk azt munka „máúú”, onnan már tudtuk, hogy remek éjszakája volt.
Hitetlenkedve pislogott rám. Ő szenved a bizonytalanságtól, én meg átkefélem az éjszakát. Az élet olykor igazságtalan. Lesz ez még így se!
36. fejezet
2009 május 5. | Szerző: Joyo
A visszajelzés
A gyomrom görcsberándult. Üzenetem érkezett, méghozzá arról az e-mail címről,
amire legutóbb elküldtem az önéletrajzomat. Csak egy hét telt el. Gyorsan rostálhatnak, mert az elképzelhetetlen, hogy ebben a mai világban, ne kapnának egy jól kereső állásajánlat után az emberek.
Én csupán a múltam miatt haboztam, de végül is megtettem. Nagyon szerettem volna egy biztos állást, ahol fix fizetést kapok, és nem kell vállalkozónak lennem.
Remegett a kezem, ahogy megnyitottam az üzenetet.
Felszökött a szemöldököm. Rá kellett ébrednem, hogy jómagam egy vezetői állást pályáztam meg, még pedig ott, ahol a legkevésbé sem akartam. A levél végén szembenézett velem az a bizonyos oroszlán.
Elbeszélgetésre hívtak. A találkozó hétfőn délre volt kiírva. Az utasítás csak annyi volt, hogy erősítsem meg az időpontot, ha nekem megfelel.
-Egy beszélgetésből még semmi bajom nem származhat. Az, hogy találkozom valakivel, még semmire sem kötelez – mondtam barátaimnak a vacsoránál. Egyet értettek.
-Egy próbát megér. Igaz, hogy nem erről álmodtál – mondta Robi két tekeréknyi spagetti között.
-Ezek nem jutalékrendszer alapján fizetnek? – kérdezte András.
-De igen. Ellenben mással, itt van egy alapfizetés.
-Vezetői beosztás – kuncogott Robi. – Te aztán magas babérokra törsz.
-Nem volt odaírva, hogy milyen posztra keresnek embert. Nem bízom el magam. Majd hétfőn kiderül, mire jutunk.
*****************
Vacsora után én voltam a soros a mosogatásban. Krisztiánnal való találkozómig még volt hátra két órám. A lelkem viszont nem nyugodott. Miért talált rám ez a hirdetés? Mi a célja az univerzumnak azzal, hogy ugyan azt a munkát ajánlja fel, mint ami a volt párom és közém állt? Így törlesztene a Sors? Rejtély! Nagyon nagy rejtély!
Három nap volt még hátra a találkozóig. Ki fogom mindezt bírni épp ésszel?
Remegtek a kezeim. Majdnem összetörtem az egyik tányért. Megtámaszkodtam a mosogató pereménél. Mi a francért válaszoltam egyáltalán arra a hirdetésre? Tudtam, hogy fájdalmat fog okozni! Hiszen annyi pocsék emlék fűződik ahhoz az átkozott cégérhez! Akár hányszor mentem az utcán, elmentem az iroda közelében, megláttam a reklámjaikat, a plakátokat, vagy mikor a legmesszebb menekültem anno a múltam elől, név szerint Budapestre, még ott is, a tömegközlekedési eszközökön is szembetaláltam magam vele. És keserű ízt hagyott a számban.
Tudom, hogy nem konkrétan a cég, de nem is kimondottan a soproni kirendeltség tehet mindarról, amin keresztül mentem pár éve. És amiről azt hittem sikerült lezárnom. Mi magunk tehettünk róla. Az, hogy ő sosem vett engem komolyan. És amint lehasznált, és jött egy hozzám hasonló, de még jól ápolt lány, átpártolt hozzá.
-Ó! A fenébe is!
Ököllel rácsaptam a pultra. Még koránt sem zártam le a múltam e részét! Talán ez a munka megoldást jelent rá. Ha megkapom, akkor tudom, hogy segíteni fog. Ha nem, nyílván annak is meg lesz a maga oka. Semmi sem véletlen, ami megtörténik velünk.
Alig vártam a Krisztiánnal való találkozót. Lenyugtatja a lelkem, felpezsdülök, és elfelejtem ezt az egészet.
Ám az elkövetkező két órában üzenetet kaptam. Krisztián sürgős munkára hivatkozva lemondta a vacsoránkat. Mélyet sóhajtottam. Nos, igen. Akkor még rágódhatok egy kicsit, ha akarok, vagy magamtól kimászok ebből a gödörből, amibe gáncsoltam magam! Csak rajtam áll a dolog!
Oldal ajánlása emailben
X