36. fejezet

2009 május 5. | Szerző: Joyo |

 

A visszajelzés

 

A gyomrom görcsberándult. Üzenetem érkezett, méghozzá arról az e-mail címről, amire legutóbb elküldtem az önéletrajzomat. Csak egy hét telt el. Gyorsan rostálhatnak, mert az elképzelhetetlen, hogy ebben a mai világban, ne kapnának egy jól kereső állásajánlat után az emberek.

Én csupán a múltam miatt haboztam, de végül is megtettem. Nagyon szerettem volna egy biztos állást, ahol fix fizetést kapok, és nem kell vállalkozónak lennem.

Remegett a kezem, ahogy megnyitottam az üzenetet.

Felszökött a szemöldököm. Rá kellett ébrednem, hogy jómagam egy vezetői állást pályáztam meg, még pedig ott, ahol a legkevésbé sem akartam. A levél végén szembenézett velem az a bizonyos oroszlán.  

Elbeszélgetésre hívtak. A találkozó hétfőn délre volt kiírva. Az utasítás csak annyi volt, hogy erősítsem meg az időpontot, ha nekem megfelel.

  -Egy beszélgetésből még semmi bajom nem származhat. Az, hogy találkozom valakivel, még semmire sem kötelez – mondtam barátaimnak a vacsoránál. Egyet értettek.

  -Egy próbát megér. Igaz, hogy nem erről álmodtál – mondta Robi két tekeréknyi spagetti között. 

  -Ezek nem jutalékrendszer alapján fizetnek? – kérdezte András.

  -De igen. Ellenben mással, itt van egy alapfizetés.

  -Vezetői beosztás – kuncogott Robi. – Te aztán magas babérokra törsz.

  -Nem volt odaírva, hogy milyen posztra keresnek embert. Nem bízom el magam. Majd hétfőn kiderül, mire jutunk.

 

*****************

 

Vacsora után én voltam a soros a mosogatásban. Krisztiánnal való találkozómig még volt hátra két órám. A lelkem viszont nem nyugodott. Miért talált rám ez a hirdetés? Mi a célja az univerzumnak azzal, hogy ugyan azt a munkát ajánlja fel, mint ami a volt párom és közém állt? Így törlesztene a Sors?  Rejtély! Nagyon nagy rejtély!

 

Három nap volt még hátra a találkozóig. Ki fogom mindezt bírni épp ésszel?

 

Remegtek a kezeim. Majdnem összetörtem az egyik tányért. Megtámaszkodtam a mosogató pereménél. Mi a francért válaszoltam egyáltalán arra a hirdetésre? Tudtam, hogy fájdalmat fog okozni! Hiszen annyi pocsék emlék fűződik ahhoz az átkozott cégérhez! Akár hányszor mentem az utcán, elmentem az iroda közelében, megláttam a reklámjaikat, a plakátokat, vagy mikor a legmesszebb menekültem anno a múltam elől, név szerint Budapestre, még ott is, a tömegközlekedési eszközökön is szembetaláltam magam vele. És keserű ízt hagyott a számban.

Tudom, hogy nem konkrétan a cég, de nem is kimondottan a soproni kirendeltség tehet mindarról, amin keresztül mentem pár éve. És amiről azt hittem sikerült lezárnom. Mi magunk tehettünk róla. Az, hogy ő sosem vett engem komolyan. És amint lehasznált, és jött egy hozzám hasonló, de még jól ápolt lány, átpártolt hozzá.

 

  -Ó! A fenébe is!

 

Ököllel rácsaptam a pultra. Még koránt sem zártam le a múltam e részét! Talán ez a munka megoldást jelent rá. Ha megkapom, akkor tudom, hogy segíteni fog. Ha nem, nyílván annak is meg lesz a maga oka. Semmi sem véletlen, ami megtörténik velünk.  

Alig vártam a Krisztiánnal való találkozót. Lenyugtatja a lelkem, felpezsdülök, és elfelejtem ezt az egészet.

Ám az elkövetkező két órában üzenetet kaptam. Krisztián sürgős munkára hivatkozva lemondta a vacsoránkat. Mélyet sóhajtottam. Nos, igen. Akkor még rágódhatok egy kicsit, ha akarok, vagy magamtól kimászok ebből a gödörből, amibe gáncsoltam magam! Csak rajtam áll a dolog!