A szerkesztőség épületét elég nehéz volt megtalálni a sok
-Jó napot kívánok – léptem oda hozzá.
Végig mért. Talán nem kellett volna ezt a rövid szoknyát felvenni! Te jó ég! Mi van, ha túl rövid? Narancsbőrös vagyok? Túl fehér? Mi a francért bámul ez így rám?
Végre a szemeimbe nézet vizenyős kék szemeivel. Jócskán az ötvenes éveiben járó, kopaszodó, sörpocakos férfi volt. Talán ritkán lát nőt!
-Jó napot. Miben segíthetek?
-Novák Krisztinával van munkamegbeszélésem – mondtam kicsit már hűvösebben. Ha ő is, akkor én is.
-Hány órára volt megbeszélve? – kérdezte a telefonért nyúlva.
-Két órára – feleltem az órára pillantva.
Virsli ujjaival beütött két számot, várt kicsit, majd….
-Elnézést, hogy zavarom Krisztina kedves, de van itt egy hölgy, aki azt mondja megbeszélése lesz önnel. Aha, értem – rám nézett. – Mit is mondott, hogy hívják?
-Fülöp Johanna.
-Egy bizonyos Fülöp Jolanda.
-Johanna – javítottam ki.
-Johanna – vakkantott a férfi.
Ha fel is vesznek, ez a söröshordó nem lesz a puszipajtásom, abban már most biztos voltam. Mire lenyugodta, a portás már letette a kagylót.
-A második emeleten várják. Amint kilép a liftből, a második ajtó balra. Ki lesz írva, nem tévesztheti el – mondta, majd ismét beletemetkezet a napilapba. El se köszönt.
-Köszönöm a segítséget – mondtam csak azért is, majd elindultam a lift felé.
A liftben elhelyezet tükörben még gyorsan, helyrehoztam, amit megítélésem szerint kellett. Ellenőriztem a szolid sminket, a laza kontyba csavart hajamat, a blúzt és a blézert, majd a szoknyám hosszúságát. Kicsivel a térdem fölé ért, és nem simult kihívóan a vonalaimra, tehát az alkalomhoz megfelelő volt. Ékszerként csupán a szüleimtől kapott arany, csiszolt citrit köves fülbevalómat, a vékonyka aranyláncomat, az ujjamon, pedig egy arany, gyémántos brillgyűrűt viseltem, amit még az apai nagymamámtól kaptam a tizennyolcadik születésnapomra. Abszolút nem éreztem magam kihívónak. Gyorsan megnézem nem e futott fel egy szem a harisnyámon. Végig tapogattam, kicsit feljebb húztam. Épp a szoknyám alatt matattam a neilonnal küzdve, mikor egy ugrással megállt a lift és kinyílt az ajtó. Egy férfi állt az ajtó előtt néhány dossziéval megrakva, és igen csak meglepetten bámult rám.
Elég félreérthetően nézhettem ki, amint a kezem csuklóig eltűnik a szoknyám alatt, a táskám lecsúszva a vállamról, és a szűk helységben való erőlködéstől kipirult az arcom, fél karom egy háromszög alakú kendővel a nyakamba kötve. Próbáltam menteni a helyzetet.
-Szép jó napot – öltöttem fel a szokásos életvidám mosolyomat, majd a táskámat a vállamra igazítva kilibbentem a felvonóból. Éreztem, hogy utánam, néz, mielőtt becsukódik az ajtó. Csak utána mertem kiereszteni az eddig visszatartott levegőt. Hátrasimítottam nem létező elszabadult hajszálaimat. Ez nálam mindig is a zavar jele volt. Igyekeztem összeszedni magam. Mély levegőt vettem, majd határozottan bekopogtattam a sötétre párolt ajtón.
-Tessék!
Ahogy beléptem, egy világos, otthonos irodában találtam magam. A falak sárgára festve, itt-ott absztrakt festmények, a padlón fűzöld padlószőnyeg. Balkéz felé egy hatalmas ablak, előtte vajszínű szalagfüggöny. Az ablaknak háttal egy szőke, ötvenes évei felé járó nő ült, éppen a laptopján olvasott valamit, amibe igencsak belemerülhetett, mert fel se pillantott rám, csupán intett, hogy foglaljak helyet.
-Jó napot kívánok – mondtam, és leültem az asztal előtti fekete bőrfotelba, ami a látogatóknak volt fenntartva. Nem tudtam, mit tegyek, szóljak, kérdezzek, mosolyogjak, komoly arcot vágjak…
-Szóval ön volna a frissen diplomázott online újságíró? – szólalt meg hírtelen, amitől én egy pillanatra összerándultam. Felnéztem kék szemeibe.
-Igen, én vagyok.
-Bevallom, mást vártam – mondta. Kicsit oldalra billentette a fejét, így úgy festet, akár egy pápaszemes galamb. Nem viccelek. Pici, egyenes orrával, kezdődő tokájával, rövid, kicsit borzas hajával, és kék szemeivel, annyira emlékeztetett rájuk, hogy kicsit meglepődtem, mikor kinyitotta a száját és nem kurrogott.
-Szabad megkérdeznem, hogy miért?
Tekintete a gipszes kezemre irányult.
-Mi történt magával?
Miért kerüli a választ?
-Elütött egy autó a zebrán – feleltem.
-Figyelmetlen volt?
-Inkább a sofőr. Én szabályosan keltem át a zebrán, zöld jelzésnél.
A nő felkuncogott. Na, most már gurukkolt. Tessék!
-Kisasszony, még mindig nem tanulta meg, hogy a budapesti közlekedésnél kétféle gyalogos van? A gyors és a halott. Mi egy talpraesett kollégát keresünk. És úgy nézem, ön nem a keresett személy.
Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágtak, minimum egy üllővel!
-Honnan tudja, hogy nem vagyok talpraesett, ha ki sem próbált? – kérdeztem. Próbáltam nyugodt maradni. Ez a nő próbál leépíteni. De mi van, ha csupán tesztel?
-Jó orrom van az emberekhez. Ön még tapasztalatlan.
-Ez nyílván kiderült az önéletrajzomból.
-Igen.
-Akkor miért kért találkozót? – kérdeztem.
-Még egy esélyt szerettem volna adni önnek – felelte.
Még egy esélyt? Hisz még egyet sem kaptam!
-Árulja el nekem hölgyem. Hogy legyen tapasztalatom, ha esélyt sem adnak arra, hogy bizonyítsak?
-Nyílván akadnak olyan újságok is, ahol elkezdheti a pályafutását. A nálunk publikáló „szakemberek” nagy múlttal rendelkeznek az írás tekintetében és remekül értik a dolgukat. Sajnos az iskolaújságba való írogatás nem minősül elég tapasztalatnak.
Éreztem, hogy valami elindult a hasamból felfelé, a gyomromon át a szívemig, ott kicsit összefacsarodott, majd megállt a torkomban egy kőkemény gombócot képezve. A sírás jelei. Ha ezt sokáig kell hallgatnom, bíz isten, elsírom magam ezelőtt a töltött galamb előtt szégyenszemre.
Hála az égnek sokáig nem kínzott. Miután ismertette, hogy merre kellene próbálkoznom, kedvesen mosolyogva búcsút intett húsos szárnyaival, majd kirepült a nyitott ablakon és letelepedett a párkányra a társaihoz. Én utána vágtam a laptopot. Sikerült is fejbe találnom vele. Mérgesen gurukkolva zuhant a mélybe, én, pedig elégedetten mosolyogtam. Én győztem te túlfejlett szárnyas patkány! Én, csak is én! Nesze neked tapasztalat! Nálam jobban senki sem tud célba dobni!
-Isten önnel Johanna.
Mire magamhoz tértem az álmodozásból, már az ajtóban álltam. Elbúcsúztam, átszaladtam az előtéren kikerülve a portást. Amint az utcára értem, nekitámaszkodtam az épület falának és megadva magam, szabad folyást engedtem a könnyeimnek. Mikor úgy éreztem, hogy kiadtam magamból a feszültséget, tenyerem élével letöröltem a könnyeimet és feltettem a napszemüvegem.
Mikor hazaértem, minden ez alatt a név alatt futó életmódmagazint levittem az újsággyűjtőbe, és megfogadtam, hogy többet nem veszem meg, inkább áttérek másra.
Este a fiúknak elmondtam mindent.
-Diszkrimináció – mondta nagy bölcsen Andris.
-Magam is rájöttem – morogtam.
-Mondták, hogy pontosan miért? – kérdezte Robi.
-Mert az iskolaújságba való firkálás nem minősül szakmai tapasztalatnak.
-Diszkrimináció. Egyértelműen az. Összeesküdtek ellened – bizonygatta Andris.
Mind a ketten ránéztünk.
-Miről beszélsz? – vontam föl egyik szemöldököm.
-Csak arról, hogy a fentiek próbára tesznek elég kitartó vagy e ahhoz, hogy azt a munkát végezd, amit szeretsz. Mennyire vagy képes küzdeni érte. Hány elutasítást vagy hajlandó elviselni.
-Úgy érted most tettek mérlegre?
-Bizony, teljesen egyedül hagytak. Tudod, az ember életében sokszor előfordul, hogy a felsőbb szellemi lények magára hagyják, megvonják a segítséget, amit te amúgy is egyenes csatornán kapsz tőlük…
Látszott, hogy András kezd belemelegedni a spirituális magyarázatba, így Robi feláll és elindult a szobám felé.
-Te meg hová mész? – néztünk utána.
-Azt hiszem ehhez a beszélgetéshez, hozok egy kis pálinkát – felelte.
Mire mindent megbeszéltünk, nagy egyetértésben leittuk magunkat a sárga földig.