Kilakoltatás
A hívatlan lakótárs egyre több gondot okozott az életünkben. Már jeleztük Andrásnak is, hogy beköltözött hozzánk valaki, e ő sem
-Jó reggelt – csoszogtam be a konyhába kilenc körül a szemeimet dörgölve.
-Megint későn értél haza? – kérdezte András a kotyogót levéve a tűzhelyről, mikor az fütyülni kezdett.
-Eléggé.
-Nem tartozik rám, de…
-Hajnali kettő.
-Ilyen hosszú volt a film?
Belemerevedtem az ásító nyújtózkodásba. Kicsit zavarba jöttem, ami azért nem szokásom.
-Nem, de… tudod…
-Igen, igen, értem – legyintett. Próbált közönyös maradni, de mosoly bujkált a szája szegletében.
-Ne tartogasd magadban. Tudom, hogy mondani akarsz valamit. Már hozzá szoktam.
-Akkor miért mondjam ki azt, amit úgy is tudsz? – kérdezte András bögréért nyúlva. Kivett mellé egy müzlis tálat is, majd a kamrához lépett.
-Egyszerűen nem értem miért nem tudjátok elfogadni, hogy boldog vagyok. Légy szíves adj nekem is egy tálat.
Egy szó nélkül teljesítette a kérésem.
-Nem arról van szó, hogy fogadjuk el, egyszerűen féltünk. Mind a hárman. Láttuk mit művelt veled az elején. És eszünkben sincs átélni újból.
-Na látod Andris, ezért nem hozom ide többet Krisztiánt – intettem felé a mutató ujjammal.
-Te tudod – vont vállat a férfi és levette a müzlis dobozt a polcról. Ám azzal a lendülettel szétszórta a tartalmát a járólapon. Mind a ketten megdermedtünk. András felemelte az immár üres kartont. Annak az alsó csücske szét volt rágva.
-Na jó! – csapta le a pultra a dobozt. – Az oké, hogy belerágott a kenyerembe, a kaparászásától nyugtalanul alszom, éjjelenként, ha vécére megyek, mindig feláll a hátamon a szőr a neszekre, még azt is eltűrtem, hogy naponta beleszart a cipőmbe, de, hogy belerágott a kedvenc müzlimbe… na azt már nem! Ez háborút jelent!
********
Mivel csak ketten voltunk otthon, én asszisztáltam András mellett. Ijesztően viselkedett, ahogy fel-alá mászkált a lakásban és párnákat, pokrócokat gyűjtögetett.
-Hé, parancsnok. Mit művelsz? – kérdeztem karjaimat összevonva a melleim alatt.
-Éppen egy stratégiát dolgozom ki, miként lakoltassuk ki az egeret.
-Úgy látom már meg is van a terved.
-Úgy bizony.
-Beavatsz?
-Kitereljük.
-Hűha. Hogy ez eddig nem jutott eszünkbe – gúnyolódtam. Meg is kaptam érte a szúrós pillantásokat.
-Azt hiszem túl lusták voltunk ahhoz, hogy már korábban eszünkbe jusson. De most már betelt a pohár.
András felépítette a barikádot. Bekerítette az egész lehetséges útját, komoly kifutót kialakítva. Utána a kezembe nyomta a seprűt.
-Ezzel nyúlj be hátul és ugraszd ki azt a kis dögöt.
Megtettem, amire kért. Nagy nehezen beszuszakoltam a seprű nyelét a konyhapult sarkánál lévő résbe. A hatás nem maradt el. Már is hallottam valami motoszkálást.
-Azt hiszem telibe találtam – nyikkantam meg. Az adrenalinom a magasba szökött.
-Én is hallom. Készülj fel.
Nem tudtam erre fel lehet-e készülni. De próbálkoztam. Az egér hamarosan megjelent, mi pedig igyekeztünk kifelé terelni a bejárati ajtó felé. Én sikongattam, toporzékoltam, szerintem ezzel Andrást is idegesítettem, nem csak az egeret rémisztgettem.
-Jaj, nyugi már, ez csak egy egér.
-Oké, oké – próbáltam nyugtatgatni magamat.
Az egér szaporán szedte kis lábait a kijárat felé amerre tereltük. Már csak centik hiányoztak, s mikor végre átugratott a küszöbön és elcikázott a liftek felé, villám gyorsan bevágtuk mögötte a bejárati ajtót és nekivetettük a hátunkat. Szaporán szedtük mind a ketten a levegőt. Egymásra néztünk.
-Ez volt aztán az adrenalin – vigyorodott el András.
Én csak bólogattam, majd mikor már nem bírtuk tovább, kibuggyant belőlünk a nevetés és lerogytunk a padlóra.
Nos, így lakoltattunk ki egy nemkívánatos lakótársat.
*********
Mikor Robi hazaért a munkából, már mindent a helyére pakoltunk, én, pedig feltakarítottam a müzlit. Letette a gitárját a szobájába, majd kérdőn ránk nézett.
-Miért van nyitva minden ajtó?
-Meg szabadultunk az egértől – vigyorogtam.
-Még is hogyan? – kérdezte és leült a nappaliban a másik fotelba.
-Andrással kitereltük a lakásból – mondtam.
Az említett hímnemű egyed elégedetten vigyorgott egy üvegsörrel a kezében.
-Értem. Megnéztem volna.
-Figyeled? – vigyorgott szélesebben András. – Nem azt mondta, hogy „segítettem volna”.
-Nekem is feltűnt – bólintottam.
-Ezért a mondatodért két napig te mosogatsz – adta ki a parancsot a nagy Egérűző.
Óh, hogy én meddig fogom ezt hallgatni…