A beteget kényeztetni kell!

2008 április 15. | Szerző: Joyo

 

  –Még is hová akarsz menni? Neked pihenned kell – morogta Krisztián a telefonba.

  -Ünnepelni megyünk.

  –Mit?

  -Robi augusztusban elutazik Skóciába – feleltem. De koránt sem volt olyan vidám a hangom, amit az „ünnepelni” szó megkövetelt volna.

  –Nézd kicsim, én igazán nem akarok beleszólni – a frászt nem, gondoltam – de jobban tennéd, ha inkább otthon maradnál. Had ünnepeljenek. Legyen kanbuli. Én pedig meglátogatlak és kényeztetlek kicsit.

Hm, jól hangzott. És valóban nem voltam abban az állapotban, hogy azt ünnepeljem, az egyik barátom elhagyja az országot.

  -Rendben.

  -Helyes – elégedettség csendült a hangjában. – Kilencre átmegyek.

Letettük és én mélyet sóhajtottam. Mikor megmondtam a fiúknak, hogy én inkább nem megyek, kicsit még unszoltak.

  -Legalább kimozdulnál egy kicsit – mondta Robi.

  -Nem te mondtad, hogy mennyire utálsz már a négy fal között lenni? – így András.

  -Igen, ez mind igaz – sóhajtottam fel fájdalmasan. – De még mindig nem vagyok túl jól. Jobb, ha maradok.

  -Akkor mi sem megyünk. Valakinek vigyáznia kell rád – ellenkezett András.

  -Nyugodtan menjetek. Nem leszek egyedül – nyögtem ki, és nyílván elpirultam, mert láttam a felismerést az arcukon.

  -Az a bájgúnár beszélt le arról, hogy kimozdulj, mi? – morogta Robi.

  -Csupán emlékeztetett az orvosom utasítására, hogy egy hétig még maradjak itthon.

  -Csak, hogy szombat este van. Mindjárt lejár a hét. Egyre jobb színben vagy – erősködött András.

Nem tudtam eldönteni. Most komolyan azt akarják, hogy menjek el velük enni, vagy csupán azt próbálják megakadályozni, hogy Krisztiánnal találkozzam. Ezt meg is kérdeztem.

  -Mindkettő – mondták kórusban.

Én csak a homlokomat ráncoltam, ami kicsit még fájdalmas volt a hegesedő sebtől a szemöldököm felett.

  -Az igazság az, hogy nem valami szimpatikus figura. Tenyérbemászó képe van – mondta Robi.

  -Igazából…

  -Mi csak jót akarunk neked Hanna. Nem hozzád való – vágott a szavamba András.

 Kezdtem felhúzni magam. Miért mindig más akarja megszabni, hogy miként és hol éljek, mit dolgozzam, mit tegyek, és kivel járjak? Már csak azért is találkozni akartam Krisztiánnal!

Feladták az érvelést. Látták, hogy azzal most nem sokra mennek. Erővel pedig nem cipelhettek magukkal. Rám hagyták, had döntsem romokba én az életemet. Igazuk van, az én életem. Én rendelkezem vele. Én is cseszem el! De nem fogom!

Ők elvonultak, én pedig durcásan bevonultam a szobámba.

 

*******

 

  Közeledett a kilenc óra, a fiúk készülődtek, én pedig tűkön ültem. Alig vártam, hogy átlépjék a küszöböt.

  -Vigyázz magadra. Ha bármi baj lenne, ami remélem nem lesz, telefonon elérsz minket – hagyta még meg András, akár egy apuka, aki otthon hagyja a kislányát, és fél, hogy esetleg magára rántja a szekrényt, vagy belenyúl a konnektorba.

  -Nem lesz semmi gond – biztosítottam.

Ő furcsán nézett rám.

  -A múltkor is ezt mondtad, és mi lett az eredménye? Két és fél napra bezárkóztál a szobádba a bárszekrény társaságában. Ne gondold, hogy elkerülte a figyelmemet az a néhány üres palack.

 Elpirultam. Basszus! Menjetek már!

  -Ígérem, ha ismét elfajulnának a dolgok, azonnal telefonálok – ígértem jobb kezemet a szívemre téve.

Ez láthatóan megnyugtatta őket, és már be is szálltak a liftbe.

Én, mint az őrült készülődni kezdtem. Nem akartam a halálos beteget játszani, az elég volt a kórházban. Bombázó akartam lenni! Csak azért is!

Egyszerű, apró rózsamintás ujjatlan inget vettem fel, és térdig érő fehér szoknyát. A hajamat lazán összefontam, majd leheletnyi parfümöt spricceltem a dekoltázsomba. Megnéztem magam a tükörben. Pff! Csak a nyakamba kötött gipszes karom rontott az összképen.

 Mire végeztem, már csengettek is. De nem a kaputelefonon keresztül, hanem már a bejárati ajtónál. Nyílván valaki beengedte. Jól sejtettem, valóban ő állt a lábtörlőn.

  -Szia – mosolyogtam rá.

Ő pedig egyetlen szó nélkül belépett a lakásba, a karjaiba zárt és szenvedélyesen megcsókolt.

 

********

 

 Uram Isten! Hogy is jutottunk el idáig?

Ezen töprengtem, már alatta fekve, miközben ő az alsóneműmet fejtette le rólam. Közben a szája a hasamon kalandozott. Ugráltak az izmaim, remegtem az izgatottságtól. A fekete ing után nyúltam, de visszanyomott.

  -Pihenj csak. Bízz mindent rám.

Óh, te jó ég! Mélyet sóhajtottam, mikor a belsőcombomat harapdálta. Felegyenesedett és elkezdte kigombolni az inget. Megbabonázva követtem az ujjait, ahogy az imbolygó gyertyafénynél megláttam a szabaddá váló bőrfelületet. Kibújt belőle és félredobta. Ép kezemmel végig simítottam a mellkasát, tenyeremet csiklandozta az enyhe, világos szőrzet. Egyre lejjebb és lejjebb haladt a kezem. Mosolyognom kellett. A köldökétől az a vékony szőrcsík sötétedett. Kezével követte az enyémet, de az öv csatjánál megállt. Rám nézett.

  -Biztos?

Mélyet sóhajtottam. Igaz, nem emlékszem pontosan miként jutottunk el az ágyig és miért vagyok teljesen pucér, de már nem akartam megállni. Bólintottam egy bíztató mosoly kíséretében.

Kioldotta a csatot, majd a többit, és kibújt a fekete farmerből. Fölém támaszkodott, közelebb nyomtam hozzá a csípőmet. Az alsónadrágon keresztül is éreztem mennyire, vágyik ő is rám. Lassan ráhajolt a nyakamra. Apró csókokkal hintette be, megharapdálta, majd megnyalta a fülemet, s elindult vissza a kiindulási ponthoz. A kényeztetés hatására nyögnöm kellett. Rövid, halk nyöszörgés volt. Körmeimet belevájtam a hátába. Ő felszisszent, nem épp fájdalmasan. Harapdálta az államat, az arcomat, majd ajkait az enyémre tapasztotta és szenvedélyesen megcsókolt. A csípőm megmozdult és ő halkan felnyögött. Egyik kezével felettem könyökölt, a másikkal végig simította az oldalamat.

Lágyan simogattam a hátát, ujjaim egyre lejjebb merészkedtek. Elkezdtem lefejteni róla az utolsó ruhadarabot, ami elválasztott tőle. Segített, majd újra magához ölelt.

 Olyan régen voltam hasonló helyzetben, hogy kicsit félni kezdtem. Nem azért, hogy megtegyem e. Csupán nem akartam csalódást okozni.

  -Te remegsz – nézett rám. – Félsz?

  -Nem. Csak már olyan régen nem voltam férfival – motyogtam a félhomályban.

Ő megsimogatta az arcomat. Elmosolyodott.

  -Vigyázok rád – suttogta.

Egy-két percig, ami számomra az örökkévalóságnak tűnt, a nadrágja után tapogatózott. Tudtam, mit keres, és nagyra értékeltem. Csak ez a pár perc volt kínos, amíg félig lelógott az ágyamról. Próbáltam nem kuncogni, így a plafont néztem, és azt, miként kergetik egymást rajta az árnyak.

Zörgött a kis csomag. Ez megölte az eddig meglévő romantikát, de hamar helyre hozta. Újra megcsókolt, teljes testével hozzám simult.

Már nagyon vágytam rá, hogy érezhessem, hogy végre összeolvadjunk. És mikor megtörtént, néma sikolyra nyílt a szám. Le sem mertem pillantani, csak az arcát néztem, mikor fölém támaszkodott. Csak most tisztázódott a helyzet nagysága. Köré fonódtam, beleharaptam a nyakába, éreztem forró leheletét, miközben együtt ringtunk. Vörös csíkokat szántottam a hátába.

 

********

 

Negyed órával később a karjaiban pihegtem. Fejem a vállán volt, egyik kezével a karomat simogatta. Jó volt hallgatni szívének ritmusát, ami kezdett lecsitulni és felvenni a szokott, egyenletes ütemet.

Gipszes kezem a mellkasán pihent, reméltem, hogy nem túl nehéz. Nem akartam elengedni. Otthon éreztem magam. Biztonságban.

  -Amint visszatér a tagjaimba az élet, hozok valami innivalót – mondta rekedten.

  -Majd én hozok.

Ő visszahúzott a vállára.

  -Eszedbe ne jusson felkelni. Megmondtam, hogy kényeztetni jövök. Maradj csak az ágyban.

Kimászott mellőlem, s nemsokára egy üveg szénsavmentes ásványvízzel tért vissza.

  -A poharakat nem tudom, hol tárolod, de gondolom nem baj.

  -Nem, nem zavar.

Lecsavarta a kupakot és átnyújtotta. Úgy ittam magamba a hűvös vizet, akár a kitikkadt föld. Mosolyogva nézett, majd visszafeküdt mellém. Ő is ivott, azután ismét magához vont.

  -Jól haladok a kényeztetéssel? – kérdezte rám mosolyogva.

Hümmögtem egy kicsit.

  -Igen, egész jól.

  -Helyes, akkor folytatom.

Épp csak fel tudtam kacagni, mikor ismét fölém gördült.

Ez most jó vagy rossz hír?

2008 április 15. | Szerző: Joyo

 

Már ideje volt, hogy kiengedjenek. Alapban lusta természetű nő vagyok, imádok az ágyban hemperegni, de, az, hogy egy hétig oda legyek kötve, már kevésbé szórakoztató. Sétálgathattam a folyosón, de valaki mindig figyelt a távolból.

Az utolsó napom reggelén behívtak a vizsgálóba, ahol a kezelőorvosom, egy középkorú, festett vörös hajú nő, feltett néhány kérdést, kiszedte a varratokat a szemöldökömből, ami nem volt épp egy leányálom, és elvégzett néhány rutin vizsgálatot.

  -Jövőhét pénteken várom az újabb röntgenfelvételekkel. Féltizenkettőre írok egy beutalót. Amint megvannak a leletek, kérem, fáradjon fel hozzám a másodikra. Ott leszek ügyeletben.

  -Természetesen – bólintottam.

Még kitöltötték a kezelőlapomat. A cuccaim már összerakva vártak rám a folyosón. Két lakótársam és Kata jött értem. Ő vezetett. Krisztián felajánlotta, hogy segít hazaköltözni, de nem akartam újabb súrlódásokat közte a fiúk között. Előbb mindent le kell tisztáznom.

 

********

 

 A gipszet egész megszoktam, már nyugodtabban is aludtam. A házimunkában nem engedtek részt venni, pedig már tele voltam tettvággyal. Feleslegesnek éreztem magam, ahogy ott ténferegtem a lakásban, és a televíziót néztem, vagy olvastam. Visszajelzés még mindig nem érkezett egyik állásjelentkezésemre sem. Egyhangúan teltek a napok, Lilu sokszor meglátogatott, Krisztiánnal telefonon tartottam a kapcsolatot, anyám minden este felhívott, hogy jobban vagyok e már. 

  Selejt vagyok, morogtam bele a tükörbe egyik este. Elegem volt már ebből a semmit tevésből. Mindenkinek van munkája! Kata divattervező, mint kiderült, egy fotózáson ismerkedtek össze Andrással. Robi egész kezd belerázódni a tanárszerepbe. Andrást pedig komoly szerződést kapott egy reklámsorozathoz. Lilu a Nemzeti Színházban tevékenykedik, én pedig csak tengek-lengek a nagyvilágban. Csak néztem a tükörképemet. Hálóingben voltam, a bőröm betegesen sápadt volt, alig voltam még napon. A hajam kócosan omlott a hátamra, arcom nyúzott, szemeim fénytelenek. Mi folyik legbelül? A lelkem mélyén? Milyen háború, aminek nem tudom az okát? Mélyet sóhajtottam és elfordultam a tükörtől.

Feltettem forrni a teavizet, gondoltam az majd segít. Elkezdtem nem rég egy új történetet írni. Még nem tudtam milyen hosszú lesz, de úgy gondoltam Karácsonyig elkészülők vele. Úgy is aktuális lesz. Címe: „Nem katasztrófa, csak Karácsony!”

  Ha máshol nem is, egyelőre a blogomon fogom megmutatni. Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd hozzá az emberek. Humoros, velős történetnek szánom, sok tanulsággal a család fontosságáról, és az ünnep valódi jelentéséről.

Belekortyoltam a zöldteába.  Majd kiderül lesz, e jövője!

********

 

Épp a konyhában gépeltem fél kézzel (milyen szerencse, hogy új is megy), mikor nyílt a bejárati ajtó és Robi lépett be, hátán a gitárjával. Csodáltam, hogy rendszerint nem akad fenn az ajtófélfán. Rutinos, nagyon rutinos!

  -Szia! – köszöntem megfordulva a széken.

  -Szia – izgatottnak tűnt.

Rég láttam ilyennek. Sőt, nem csak izgatott, de boldog is volt!

  -Mi történt? – kérdeztem.

  -Honnan veszed, hogy történt valami?

  -Ha nem lenne füled, körbe érne a szád a fejeden. Ez szerintem jelent valamit.

Bejött a konyhába. Le sem vette a gitárját, úgy próbált leülni. Természetesen sikertelenül. Elmosolyodtam. Ő szintén, de kibújt a hevederből, a hangszert pedig maga mellé támasztotta.

  -Sosem fogod kitalálni micsoda remek lehetőséget, lobogtattak meg előttem – annyira csillogtak azok az ében színű szemek, hogy kezdtem pánikba esni. Ahelyett, hogy örültem volna. A vészcsengők rázendítettek. Alig hallottam tőlük Robi hangját.

  -Tanárokat keresnek, akik szakmai továbbképzés címen kimennének más országokba. Például Törökország, Anglia, Franciaország, Olaszország, Németország, éééés… Skócia!

  -Gondolom kezed-lábad törve, jelentkeztél – mondtam.

  -Igen. Ez hatalmas lehetőség.

  -Igen, valóban az – mosolyogtam vele együtt. Mindig is ki akart jutni Skóciába. Örülnöm kellene, nem pedig csak tettetnem. Féltékeny voltam? Ugyan! Az én vágyálmom Írország. Féltem valamitől? Igen. Féltem attól, hogy elveszítem. De hisz, nem veszíthetem, mert sosem volt az enyém.

  -Gondoltam megünnepelhetnénk valahol – mondta Robi.

  -Igen, hogyne. András is hamarosan hazaér, már jelezte.

  -Remek – ugrott fel Robi és felkapta a gitárját. – Gyors lefürdöm és átöltözök. És végre te is kimozdulhatsz.

  -Igen, az, remek lesz – bólintottam. De a mosoly csak addig maradt az arcomon, amíg ki nem ért a konyhából. Mélyet sóhajtottam. Valóban ennyire megrendített a tudat, hogy elutazik, és ki tudja, visszajön e valaha? Pedig óriási lehetőség ez a számára.

 Én, az önző állat!

Családi kupaktanács

2008 április 14. | Szerző: Joyo

 

Hiába jelezték előre, szüleim látogatása váratlanul ért. Egy pillanatra meg is állt bennem az ütő, mikor megpillantottam anyám göndör, szőke fejét az ajtónyílásban.

  -Szia Macu – vigyorgott rám. Szélesen mosolygott. Látszott rajta a megkönnyebbültség, hogy nem vagyok gépekre köve, és nem lógnak ki csövek belőlem. Egy táska volt a kezében, dugig gyümölcsökkel és csokival. Te jó ég! Minek ennyi? A fele meg fog rohadni!

  -Jobban vagy már?  – oda sietett az ágyamhoz és csontropogtatóan megölelt. Őt apám követte. Nyögtem egy nagyot, de megértettem őket. Biztosan nagyon megijedtek Robi hívása után.

  -Igen, már sokkal jobban vagyok – biztosítottam őket.

  -Nagyon megijedtünk – mondta.

Ő az ágyam szélére ült, hogy minél közelebb legyen hozzám, apa a székre telepedett.

  -Gondoltam.

  -Elkapták a sofőrt? – kérdezte apa.

Kinyitott egy doboz narancslevet és töltött nekem, majd a kezembe adta.

  -Igen, rögtön a helyszínen. Állítólag a tömeg miatt nem tudott elmenekülni.

  -Remélem, megkapja a magáét – morogta anya.

  -Biztosíthatlak róla Joci. Ezt nem ússza meg. Túl sok volt a tanú – sóhajtott apa.

  -Állítólag szép kis összeget kapok. Csak jussunk el a tárgyalásra – mondtam.

  -Ez akkor sem kárpótol a fájdalmakért – nézett anyám a gipszre. – Mikor veszik le?

  -Még három és fél hét – feleltem. – Tetszik a lakás?

  -Igen. Remek választás volt. Robi és András nagyon kedvesek voltak.

Csak mosolyogtam.

Anyám kerek arcába kezdett visszatérni a szín, ahogy az ép kezemet szorongatta. Szőke, göndör haja a válla alá ért. Frissen moshatta és zselézhette, mert nagyon rendezetten állt. Kék szemeiből is kezdett párologni az aggodalom. Negyvenhét éves kora ellenére roppan fiatalos volt, úgy, mint az apám.

  -Meddig tartanak bent? – kérdezte.

  -Vasárnapig. De utána még egy hétig otthon kell lennem. A fiúk megígérték, hogy segítenek, amiben csak tudnak, amíg le nem veszik a gipszemet. Utálom. Alvás közben mindig megébredek, mert még nem szoktam hozzá. Magammal kell emelnem, ha fordulok – morogtam. Végre volt kinek, aki megértett és nem szólt vissza, hogy fejezzem be. Ők voltak a szüleim, a családom. Akiket a legjobban szeretek a világon. Nekik bármit elmondhattam.

 Anyám ekkor észrevette a hatalmas plüsst. Az agyam mellett ült. Lilut kértem meg, hogy tegye oda.

  -És ő? – mutatott rá vigyorogva.

  -Ajándékba kaptam – feleltem enyhén elpirulva.

  -Melyiktől? – kérdezte apa. Volt némi él a hangjában, de tudtam, hogy csak szórakozik.

  -Krisztiántól – feleltem.

  -Ő az, aki udvarol neked? – kérdezte anya kitartóan. Minden kérdésére válaszoltam, amikkel bombázott. Meséltem róla, persze gondosan kikerülve azt a három napot, amíg fasírtban voltunk.  

 Mire befejeztem a beszámolót, az emlegetett farkas bedugta szőke fejét az ajtón. Arcán meglepődöttség terült szét.

  -Óh! Elnézést. Látom, rosszkor jöttem.

Kicsit elpirulhattam ismét, mert anyám elvigyorodott és Krisztián felé intett.

  -Nem, dehogy. Gyere csak nyugodtan. Mi vagyunk a szülők. Te biztosan Krisztián vagy.

Krisztián először anyám barátságosan mosolygó arcára, utána rám, majd apámra nézett. Apámról tudni kell, hogy aki nem ismeri, első pillantásra egy zárkózott, morcos medvének hiszi. Most sem mosolygott. Csak meredt a férfira. Talán ez bizonytalanította el Krisztiánt.

  -Jaj, gyere már, nem harapunk.

Nem hinném, hogy biztosra vette. Apám és közte kapkodtam a fejemet. Mosolyogtam. Ez hihetetlen. Hogy méregetik egymást. Mint két alfahím!

  -Szia, Fülöp Lászlóné, Johanna vagyok – nyújtotta a kezét anyám, hogy megtörje a csendet.

  -Sólymos Krisztán – rázott vele kezét az állítólagos barátom, majd apám felé nyújtotta a jobbját.

Kíváncsian figyeltem a fejleményeket. Apám végül kezet szorított vele.

  -Fülöp László.

  -Örvendek – biccentett Krisztián. Valamit ismét rejtegetett a háta mögött.

  -Mit dugdosol? – kérdeztem.

Zavarba jött. Te jó ég! Komolyan elpirult! Nem hittem volna. Krisztián a határozott, régimódi, udvarias! És zavarba jön!

  -Őőőő…

  -Nyugodtan. Nem kell zavarba jönnöd – bátorította anya.

  -Én csak… – és előhúzott ismét egy fehér bimbózó rózsát.

Apa felállt, Krisztián hátra hőkölt. Fél fejjel a férfi fölé magasodott. Még mindig nem mosolyodott el, pedig a szemei vidáman csillogtak. Te jó ég! Apám élvezte a helyzetet! Hát megeszem a gipszemet!

  -Én… – tett még egy lépést hátra az udvarlóm, mikor apám feléje nyúlt.

  -Gondoltam a másik mellé rakom – mondta apám bariton hangján. Feltűnően nyugodt volt. Ezek szerint tisztázódtak az erőviszonyok. Annyira utálom a férfiak néma kommunikációját! De annyira! Ők persze a mi csacsogásunkat!

  -Óh – motyogta Krisztián, és átnyújtotta a virágot, apám pedig betette a magas üvegpohárba a társa mellé.

Anya felállt.

  -Lacikám, gyere, igyunk meg egy kávét. Neked hozzunk valamit, Macu? Teát? Capuccinót? Forrócsokit?

  -Köszönöm nem – mondtam, és hálásan pislogtam anyámra.

Aput kézen fogta és kimentek a kórteremből.

A mellettem fekvő idős néni békésen aludt, a fiatalabb szobatársam épp kint volt a férjével a folyosón, így tulajdonképpen kettesben voltunk.

Krisztián toporgott. Én felnevettem.

  -Mi a gond?

Ő hátrasandított az ajtó felé.

  -Ijesztő apád van, hallod e?

  -Igen, már sokan mondták. Gyere, ülj le, nem fog megenni. Igazából nagyon kedves férfi. Csak jobban meg kell ismerni – megpaskoltam az ágy szélét. Ő leült és megfogta a kezemet. Mélyet sóhajtott.

  -Anyukád viszont nagyon barátságos. Kiegészítik egymást.

Mosolyogtam rá.

  -Elkerülhetetlen lett volna a találkozás, de nem hittem volna, hogy ilyen hamar bekövetkezik – mondtam.

Felvonta egyik szemöldökét.

  -Elkerülhetetlen?

  -Én… őőő… felejtsd el – teljesen zavarba jöttem. Azt hiszem elszóltam magam.

  -Ezek szerint megbocsátottál, ha már közös családi programokon jár az eszed – elvigyorodott.

Én persze fülig pirultam.

Finoman megfogta az államat, maga felé fordított, majd ráhajolt az ajkaimra.

  -Látom rosszkor jöttünk – szólt a rémítően ismerős hang az ajtóból.

Mi szétrebbentünk, mint a rajtakapott kamaszok. Két lakótársam állt egy méterre tőlünk.

Basszus! Miért most kell mindenkinek megjelennie? Esküszöm, ha az ember kórházban van, többet látja a családját és a barátait, mint egy évben összesen. Mikor pár éve kivették a manduláimat, és egy hetet kórházban feküdtem, az egész családom tiszteletét tette nálam, abban a hét napban. Én a legszívesebben pihentem volna, de mindig volt valaki. A műtét alatt a szüleim és az akkori párom, Gábor, tapostak ösvényt a folyosó kövezetébe, utána mamám és három barátnőm jelent meg. Másnap Gábor, este szüleim, azután párom szülei, és így tovább. Olyan volt a háromágyas kórterem, akár egy átjáró ház, a főnővér mosolyogva meg is jegyezte: „Johanna, magát nagyon sokan szeretik.” Igaza volt. És most sem kellene panaszkodnom, csak nem akartam, hogy ugyan az megismétlődjön, mint tegnap Liluval. Bár azt tudtam, hogy egyik srác sem az a veszekedős típus.

Csak álltak ott és néztek. Azt tudták, hogy Krisztián már bocsánatot kért tőlem, és, hogy adtam neki még egy esélyt, csak azt nem tervezték be, hogy miként fognak reagálni, ha személyesen találkoznak vele.

Nem tudtam, mit mondjak, hogy a kínos csendet megtörjem.

  -Szüleidet láthattuk a büfénél? – kérdezte végül Robi.

  -Igen. Pár perce mentek le kávézni.

Bólintott.

  -Csatlakozunk hozzájuk. Később feljövünk – mondta Robi, majd pici meglökte a vállával Andrást, hogy kijjebb tessékelje.

  -Ők?

  -Ők a lakótársaim.

Krisztián ismét az ajtó felé pislogott.

  -Mi a gond? – kérdeztem.

  -Semmi. Fiatalok.

Aha. Szóval jóképűek, fordítottam le magamban.

  -Igen. Bár András idősebb nálad két évvel – mondtam.

  -Akkor is fiatalok. Mondtad nekik? – kérdezte ismét az ajtó felé pislogva. Gondoltam, hogy a veszekedésre célzott. Nem feleltem.

  -Csodálkozom, hogy ők nem estek nekem – megértettem, hogy a válasz, igen.  

  -Nem azok a hirtelen haragúak, mint Lilu.

  -A kis szőke?

  -Igen.

  -Tűzről pattant egy menyecske.

  -Nos… igen – ezt a megfogalmazást sem hallottam még Liluról. Volt már nagyszájú csitri, minden lében kanál, kíváncsi, tolakodó, idegesítő, de tűzről pattant még nem.  – Majd megnyugszik.

  -Talán. Bár engem inkább az izgat, hogy te visszafogadsz e.

  -Szerintem már jó úton haladsz.

Ismét oda hajolt, hogy megcsókoljon, de félúton elakadt.

  -Nem hiszem el, hogy már megint itt vagy! – rikoltott az előbb említett tűzről pattant.

  -Mi próbáltuk visszatartani – hallottam András mentegetőző hangját.

  -Mi folyik itt? – kérdezte anya.

  -Azt hiszem én, inkább megyek. Holnap ilyentájt újra benézet – Krisztián megsimogatta az arcomat, majd adott egy homlokcsókot és a többiek mellett ki slisszanva, elhagyta a kórtermet.

Az idős néni megriadt Lilu hangjára és ijedten pislogott körbe. Miután megbizonyosodott, hogy nincs komoly baj, visszaaludt.

  Én csak meredtem az ötfős társaságra, aki körbevette az ágyamat. Szüleim kíváncsiak voltak, Lilu feldúlt, András ujjai idegesen doboltak az ágyam végében, Robi arcára zárkózottság ült ki. Hurrá! Indulhat a magyarázkodás! Másból sem áll mostanában az életem!

Elmélkedés kapcsolatokról

2008 április 14. | Szerző: Joyo

 

Kaptam a fejemre rendesen mindenkitől.

Miért engeded vissza? Hülye vagy? Vagy mazohista? Elmebeteg? Ennyire szereted kínozni magad? Alkoholista akarsz lenni? Vagy fakír? Szólj, segítek, minden nap emlékeztetlek, hogy mekkora barom vagy! Duplán pereljük a kocsi tulaját, mert az a maradék józan eszed is elveszett!

 És nem tudom eldönteni, hogy azért piszkálnak, mert szeretnek, vagy rosszindultból. Átkozott baleset. Még mindig fájt a fejem és nehezen ment a gondolkodás. Lehet, hogy valóban nem tudtam rendesen dönteni? Igaza lesz Lilunak, és nem vagyok beszámítható?

Csak néztem a széken ülő plüss medvét, máskor a tekintetem átvándorolt a magas üvegpohárban szirmait bontogató fehér rózsára. Mélyet sóhajtottam.  Még soha nem tettem ilyet. Soha nem kezdtem újra senkivel. Mindig az volt a filozófiám, hogy ha vége lett, kár erőltetni, valamiért véget ért. Nem akarok újra és újra abba a hibába esni. De még is sikerül. Összehozom. Bevonzom talán? Elgondolkodtam, vajon miként. De nem jöttem rá. Nem én jártam a férfiak után, már leszoktam róla. Egy nő legyen dáma, akit meg kell hódítani! Volt egy-két kellemetlen pofára esésem, azóta inkább várok, flörtölök, de a randevú betervezése, már a férfi dolga.

 Az első komoly kapcsolatomba tudtomon kívül mentem bele. Nem terveztem, hogy járni fogok vele. Szimplán csábított a gondolat, hogy megigéztem egy nálam kilenc évvel idősebb, felnőtt férfit. Én voltam tizenkilenc, ő huszonnyolc. Ő szeretett volna járni velem, én csupán egy olyan barátnak tekintettem, akivel lefekszem. Nagyon rossz tapasztalataim voltak szexuális téren, és Gábor segített abban, hogy megváltozzon a véleményem. Annyira kitartó volt, olyan figyelmes, hogy egyszerűen levett a lábamról és két hónap után megadtam magam, beleszerettem. De kiderült, hogy koránt sem olyan rózsaszín a világ. Megváltozott, egy év után eltűnt az odafigyelés, a kedveskedés, már csak voltunk. Anyagi, munkahelyi gondjai voltak, kikészült a mája az ivástól, pedig, mikor velem járt, már egyre kevesebbszer itta le magát. Kész voltam mellette, elvesztettem az egyéniségemet. Majd jött egy másik nő, és ő dobbantott.

  Utána fél évvel később Ákos színre lépett. Fél évig húztuk, de ő engem tekintett barátnak, míg én azt hittem szerelmes vagyok. Ritkán is tudtunk találkozni. A szexuális életünk kiegyensúlyozott volt, csupán képtelen volt elkötelezni magát egyetlen nő mellett. Kapcsolatfóbiás! Áh!

  Robi, aki mindent túlanalizál, kombinál, drámázik, ugyanakkor szeretetre méltó, mikor elveszik a részletekben és próbál kikecmeregni belőle.

  És most itt van Krisztián, aki ugyan nem tűnik se túlkomplikálónak, se kapcsolatfóbiásnak, se olyannak, akinek anyagi gondjai vannak. Azt nem mondanám, hogy tökéletes. Olyan nem létezik. Mindenkinek vannak hibái.

  Mélyet sóhajtottam. Apámnak igaza volt, egyszer rám nézett a nagyobbik üzletünk raktárhelységében, mikor éppen visszakezeltük a friss virágokat.

  „-Majci, úgy örülnék, ha egyszer egy normális pasit fognál ki magadnak, nem pedig valami lelki defektest!”   

 Igaza van. De vajon létezik olyan? Szerinte én sem vagyok valami stabil lelkiállapotú, amiben szintén igaza van. Viszont nem szeretem, ha irányítani akarnak. Gábor ilyen volt. Az elején még élveztem, hogy valaki pátyolgat, de mikor ez a kedveskedés már átment uralkodásba, összeroppantam. Mint, akinek nincs saját élete, elvei, sőt, gondolatai. Akkor találtam meg ismét önmagam, miután szakított velem. Még hálás is lehetek Juditnak, a másik lánynak. Bár, lehet, hogy most ő van hasonló helyzetben, fogalmam sincs, túl sokat nem hallottam felőlük, már évek óta.

  Össze kell szednem magam. Értelmes, felnőtt nő vagyok, aki normális kapcsolatra vágyik egy felelősségteljes, felnőtt férfival. Nem iszom (olyan sokat), nem dohányzom, nem drogozom. Szimplán szabadgondolkodású vagyok. Ez az, ami zavaró lehet bennem. No meg az álhatatlanságom, a kapkodásom, a szétszórtságom… igen, rázhatjátok a fejeteket. Említettem, hogy én sem vagyok egy matyó hímzés!

 

“

Segíts édes istenem!

Ez az állapot elviselhetetlen.

Lelkem fáradt, remeg és fél.

Tudom, már mondták, ez van, ha eljön a tél.

Mikor az égi segítők mind visszavonulnak,

S nem is néznek vissza, ha a halandók értük nyúlnak.

Gyertyát gyújtunk, kezünk imára kulcsolódik,

Ajkunkat fohász hagyja el, szemünk lecsukódik.

 

Segíts édes Istenem!

Hol vagy? Miért nem fogod két kezem?

Elesetten tekintek az égre, csillagokra,

Te miért nem tekintesz rám vissza?

Elengedtetek, hogy lássátok mennyit, bírok,

De gyenge vagyok, mint gyermek az anyjáért, értetek sírok!

 

Segíts édes Istenem!

Miért érzem úgy, hogy mindig vétkezem?

Mi akkor tiszta vágy, bódult állapot,

Másnap káosz, zűrt, minden, mit bánhatok.

Lágy érintés, vágy és kéj,

S minden józanság múlik, ha eljön az éj.

Kell ez nekem, mint egy korty levegő,

Mint egy falat kenyér, ha érint a lepedő,

S hűs forrásvíz, ha csókol a szerető.

 

Segíts édes istenem!

Mindig ugyan abba a hibába esem!

Változzak tán? Vagy ez vagyok én?

Ki macskamód dorombol, s ha kell, küzd a szerelem harcmezején?

De a csatának nincs győztesen,

Csomók, hézagok csúfítják, ez életem szőttese.

Egyik énem bohó, vággyal teli szabad lélek,

A másik józan, de gyenge, attól félek.

Alul marad, ha az éj közeleg,

S tán vissza sem tér legközelebb!

 

Segíts édes Istenem!

Mutass egy jelet, és én követem!”

Súrlódások

2008 április 13. | Szerző: Joyo

A következő egy hétben minden felgyorsult. Nem tudtam eldönteni, hogy a fejsérülésem miatt szűnt meg az időérzékem, vagy, mert mindig volt nálam látogató. A két szobatársam nem tudom, mit gondolhatott rólam.  Hol András hozott sütit és maradt pár órára beszélgetni, máskor Robi ebédet, mert a kórházi koszt nem nagyon akart lecsúszni a torkomon. 

  „Két fickó is jár hozzá, felváltba. Nagylábon élhet a kishölgy.” Szinte hallottam a mellettem fekvő néni gondolatait.

 Krisztián hívása a kórházban töltött második napon érkezett. Panaszkodott, hogy valahányszor hívni szeretett volna, foglalt volt a vonal. Nos… igen, a családdal tartani kell a kapcsolatot. Szüleim jelezték, hogy a hétvégén lejönnek meglátogatni. Azt az egy éjszakát az én szobámban töltik.

Visszatérve Krisztiánra… megígérte, hogy bejön hozzám. Csak azért imádkoztam, hogy kerüljék el egymást a barátaimmal. Nem tudtam, mi történne, ha összefutnának, azok után, hogy végig asszisztálták az önsanyargató, alkoholista remete napjaimat. Lilut ismerve… botrány!

 

***********

 

Kivételesen egyedül voltam a szobában, mikor egy jókora plüssmedve dugta be szőrös pofáját az ajtón. Egy pillanatra megijedtem. De a sötét sportcipő valahogy ismerősnek hatott, ami a medvét követte.

  -Hogy van a kis beteg?

Na és persze a hang is.

  -Egyre jobban – halovány mosoly bujkált a szám szegletében. Ez a pasi hihetetlen!

 Krisztián kidugta fejét a maci mögül.

  -Ennek örülök. Leülhetek?

Bólintottam, ő pedig helyet foglalt az ágy mellet álló széken. A plüssállatot az ölében tartotta.

  -Ő kicsoda? –érdeklődtem.

  -Óh! Tudod, épp sétáltam idefelé, mikor az egyik kirakatból rám szólt. „Hé! Tuskó! Hanna biztos örülne nekem. Téged már biztos nem ölelne olyan szívesen, mint engem!”

  -Ilyet merészelt utánad kiáltani, és te még is megvetted?

  -Igazából előtte alaposan megverte, azért mozog az egyik szeme, de igazat adtam neki. Tudom, hogy nem elég békítő ajándék, de kérlek, fogadd el – ezzel felém, nyújtotta a kisgyerek nagyságú játék mackót.

 Én magam mellé ültettem a jókora játékot. Meleg volt és puha, mintha élne. De valószínű, hogy csupán Krisztán testmelegét vette át.

  -És még ez is itt van – mondta ő és előhúzott egy fehér rózsát. Átnyújtotta.

  -Óh – úgy éreztem, enyhén zavarba jöttem. – Megtennéd, hogy vízbe teszed?

Ő megtette, majd visszaül mellém.

  -Meddig tartanak bent?

  -Vasárnapig. De utána még otthon kell maradnom.

Megsimogatta az arcomat. Jólesett az érintés, mindattól eltekintve, amit átéltem. Szerettem volna, ha megcsókol, de nem említetem egy szóval sem. Nem fogom törni magam. Teperjen ő, utánam. Emlékezz csak Majci, belső tartás!

  -Sajnálom.

  -Már mondtad.

  -Szeretném jóvátenni. Remélem sikerül – a lepedőt nézte.

  -Adok rá lehetőséget – mondtam. – Ez kezdésnek egész jó volt, de ne hidd, hogy ajándékokkal tudsz levenni a lábamról.

Felnézett rám. Nem tudtam, mi játszódik le a kék szemek mögött. Bűnbánat? Félelem? Kétségbeesés? Harag? Mi?

 Nem tudtam kideríteni, ugyan is ekkor nyílt a kórterem ajtaja, és ezzel együtt elszabadult a pokol!

 

***********

 

  -Neked van pofád idejönni? – Lilu állt az ajtóban, kezében egy tábla csoki, arca kipirult, és tudtam, hogy nem a melegtől. Soha nem látta még, de nem volt nehéz kitalálni, hogy az ágyam mellett ülő, hosszú szőke hajú férfi, aki a kezemet fogja, maga Krisztián.

   -Pardon? – Krisztián őszintén meglepődött.

   -Jól hallottad! Van pofád idejönni és tenni neki a szépet azok után, hogy virágnyelven lekurváztad?

  -Te még is ki a franc vagy?

Éreztem a feszültséget, szinte szikrák pattogtak a levegőben.

  -A barátnője.

  -Én, pedig a barátja.

Lilu megkövülten meredt rám. Remélte, hogy az én arcom is lángolni kezd a dühtől és kiosztom Krisztiánt, hogy még is, hogy képzeli, hogy azok után, amit művelt, még van mersze a barátomnak mondania magát? De nem így tettem. Nem mertem megszólalni. De azt sem szerettem volna, ha egymásnak ugranak. Bár nem gondoltam volna Krisztiánról, hogy indulatos is tud lenni. Nekem eddig nyugodt természetűnek tűnt. Vagy csak velem szemben?

  -Mondj már valamit. Miért nem hívtad a nővért, hogy dobja ki innét? – kérdezte végül, némi éllel a hangjában Lilu.

  -Mert… mert bocsánatot kért – nyögtem végül.

A zöld szemek kikerekedtek a döbbenettől.

  -Ennyi elég is volt? Nem közölted vele, hogy csak akkor fogadod vissza, ha csúszik-mászik előtted?

Krisztián ide-oda kapkodta köztünk a fejét.

  -Nem. Így is töri magát. Gondoltam adok még egy esélyt, hogy jóvátegye.

  -Te nem vagy normális.

  -Hé! Itt vagyok ám, ha nem tűnt volna fel – emelte fel a hangját Krisztián.

  -Igazából magasról leszarom, hogy itt vagy e, vagy sem – támadt neki a kis szőke nő. Akár viccesnek is tűnhetett volna a helyzet, ahogy Krisztián két lépéssel már ott is termett Lilu előtt, és vagy két és fél fejjel fölébe magasodva lenézet rá. De nem tudta megijeszteni.

  -Szerintem elég felnőtt ahhoz, hogy eldöntse, mit akar – sziszegte indulatosan a szavakat a férfi.

  -Nem beszámítható.

  -Hé! – morrantottam.

  -Te csak fogd be a szádat! Agyrázkódásod van, nem tudsz normálisan dönteni ilyen kérdésekben.

  -És az feljogosít, hogy helyettem dönts? – kérdeztem.

Már nyitották a szájukat mind a ketten, ám ekkor belépett az ügyeletes nővér.

  -Mi folyik itt? – kérdezte. Arca dühös volt. – Eladják az egész folyosót. Ha nem hagyják abba, hívom a biztonsági őrt.

  -Felesleges, hölgyem. Úgy is indulni készültem – mondta Krisztián. Rám nézett. – Majd hívlak.

Ezután Lilura sandított, küldtek egymás felé egy-egy kölcsönös gyilkos pillantást, majd Krisztián távozott.

Kettesbe maradtam Liluval. Ő rosszallóan rám nézett.

  -Ne haragudj, hogy morogtam veled – mondtam végül.

  -Nekem sem kellet, volna. Csak felment bennem a pumpa, mikor megláttam. Rögtön tudtam, hogy ő az.

 Lilu leült mellém a székre és az éjjeliszekrényemre tette a csokit. Tekintete a macira, majd a rózsára tévedt. Felvonta egyik szemöldökét. –Látom már elkezdett teperni.

  -Próbálkozik.

  -Majci, te tudod. Csak gondold át jól, mielőtt ismét közel engeded magadhoz.

  -Észnél leszek, ígérem.

Valakik vigyáznak rám!

2008 április 9. | Szerző: Joyo

 

Az elkövetkező dolgokat, csupán Robi beszámolójából tudtam összerakni, de én sem emlékezhetek mindenre. Mentségemre szóljon, épp elütött egy személygépkocsi.

 

  Ott feküdtem a zebrán, kiterülve. A sofőr nem tudott elmenekülni, túl sok volt a gyalogos, így vállalnia kellett a felelősséget a hibájáért. Elvégre ő hajtott keresztül a piroson, mondván, még épp átér. Remek kifogás, mondhatom! Sokra mentem vele, miközben csendesen folyt a vér a homlokomon keletkezett sebből. Felszakadt a szemöldököm.

 Robi pár perccel később ért oda. Azt mondta fal fehéren, megdermedve tartotta a kezében a telefont, mikor hallotta a sikolyt és a csattanást, majd se kép, se hang. Azonnal kiszaladt az étteremből, és arra vette az irányt, ahol elváltunk. Nagy tömeg gyűlt össze, meg is bénítottuk a közlekedést, de senki, sem mert megmozdítani, hátha a gerincem is sérült.

  –Egy pillanatig a legrosszabbakra gondoltam – mondta Robi.

A mentő hamar kiért, vele együtt a rendőrség is, a fickót pedig, aki az autót vezette, őrizetbe vették.

Robi riasztotta a többieket.

Én pedig már csak a kórházban tértem magamhoz.

 

*********

 

  -Hogy lehet valaki ilyen felelőtlen? Na, ezért is utálom Budapestet! Sok a barom állat, akiknek jogosítványt mertek adni. Azt hiszik, hogy ők az urak, csak, mert pár tonnával többet nyomnak! Remélem, elveszik a jogsiát! – Lilu pufogása nagyon, nagyon, nagyon távolról úszott felém. Olyan volt, mintha búra alól beszélt volna.

  -Szerintem több kávét már ne igyál – szólt rá András.

  -Miért? Nincs igazam? Az egy vadbarom volt! Ha én lettem volna ott Robi helyett, kikapom a szemeit!

Szinte láttam magam előtt, ahogy kipirult arccal mondja a magáét, és közben vadul gesztikulál. De még mindig nem tudtam kinyitni a szemeimet, nem, hogy megmozduljak.

  -Jut eszembe, hol van?

  -Valahol a folyóson telefonál Hanna szüleivel, hogy ne a hírekből tudják meg – felelte András.

 Óh, basszus! Anyuék! Frászt fognak kapni!

Csak úgy cikáztak a gondolataim. Vissza a kartan térni. Nagyon! Itt volt már az ideje! Érzékeltem a hangokat, azt is tudtam, hogy kihez tartoznak. Kezdtem érezni az ágyat és a párnát a testem alatt, tompán fájt a karom, a fejem, és szédültem. De már finoman rezegtek a szempilláim. Na még egy kicsit.

Valaki végig simította az arcomat. Egy nagyobb meleg kéz volt. Ismertem ezt az érintést.

  -Kiakadtak? – kérdezte Lilu.

  -Gondolhatod – egész közelről hallottam Robi hangját. – Az anyjával beszéltem. Kellett egy-két perc, mire felfogta, hogy mit mondok. Nem csodálom, hasonlót az én agyam se értelmezne azonnal. Mondtam, hogy még nem tért magához. De az orvosok szerint rosszabb is lehetett volna. Szívós a teste, és kemény a koponyája.

  -Ezt eddig is tudtuk – mondta Lilu. – Akkor már csak várunk. Végig itt maradtok?

  -Amíg magához nem tér – felelte András.

Sírni szerettem volna. Annyira szeretlek titeket! Remélem, tudjátok!

  -Timivel mi lett? – kérdezte hirtelen András.

  -Óh. Hát megértette, hogy nekem be kell jönnöm a kórházba Hannával. Ide már nem akart elkísérni. Azt mondta, majd hívjam, ha folytatni szeretném az estét – felelte az ágyam szélén ülő Robi.

  -Gondolom, nem igen fogod törni magad, hogy felhívd – vigyorgós volt Lilu hangja.

  -Nem igazán – a kérdezetté is.

Próbáltam erőt gyűjteni, hogy megmozduljak, vagy legalább szólni tudjak. Csak, hogy jelezzem, magamnál vagyok. Iszonyúan kapart a torkom. Csak nem csövet vezettek le a torkomon korábban? Te jó ég! Fúj!

  -Tulajdonképpen összejött a terv – mondta András.

  -Juj, de morbid vagy – teremtette le Lilu.

  -Re… remélem megérte – ez az én hangom volt?

Nagyon idegennek tűnt, de berezonáltak a hangszálaim, úgy, hogy biztosan én szólaltam meg. Lássuk, ki tudom e nyitni a szemeimet. Na, még egy kicsit.

  -Mi? – Robi ledöbbent. Ő volt a legközelebb hozzám. – Mondott valamit?

  -Mintha kezdene magához térni, nézd – ez Lilu volt.

Valóban kezdtem kinyitni a szemeimet. Erős volt a fény, pedig csak az ágyam feletti kis lámpa világított. Még homályosan érzékeltem a környezetet, de már tisztult.

  -Mondom… remélem megérte – mondtam újra, kicsit tisztábban.

Már láttam őket. Mosolyogva körülvettek. Sápadtnak tűntek és ziláltnak. Mióta lehettem eszméletlen?

  -Úgy látom, jól van. Ha már megtalálta a humorát, nincs olyan komoly fejsérülése – nyugtázta Lilu.

  -Még is mi történt? – kérdezte András.

  -Sok mindenre nem emlékszem – mondtam. – Csak arra, hogy valaki kiált, meg a gyorsan közeledő két fényszóróra.

  -Legalább a Peugeot jel nem maradt meg a homlokodon – cirógatta meg az említett testtájékot Robi. – Furán néznél ki vele.

  -Élő reklám felület – kuncogott Lilu.

 Nevettem velük. De ettől csak felerősödött a fejfájásom. Oda nyúltam. Éreztem a kötést a bal szemöldököm felett. De volt még más is. Infúzió állt ki a jobb karomból, ami már majdnem teljesen lecsöpögött. A bal karom pedig… óh, jaj! Csuklótól, könyékig gipszben.

  -Azt mondta az orvos, hogy csoda, hogy nem kellett összecsavarozni. Szerencséd volt. Ha más szögben ér a becsapódás, műteni kellett volna. Így is agyrázkódásod van, úgy, hogy egy ideig bent tartanak megfigyelésen. Tényleg szerencsés vagy – vigyorodott el a beszámoló végére Lilu.

  -Tudom. Már mondták párszor – mosolyogtam kicsit erőtlenül. – Meddig voltam eszméletlen?

  -Négy órát – felelte András.

  -Az is egy örökkévalóságnak tűnt – mondta Robi. – Beszéltem szüleiddel. Tényleg. Hívom őket, hogy magadhoz tértél és jól vagy.

És már ki is vágtatott a folyosóra kezében a telefonjával.

Én csak néztem utána.

  -Mióta behoztak, így pörög – felelt a ki nem mondott kérdésemre András. – Elemében van, ha a helyzet úgy kívánja.

  -Jut eszembe. Nem csak te voltál ilyen szerencsés – nyúlt a tarisznyájába Lilu és elővett belőle valami fekete dolgot. Felém, mutatta. – Néhány karcolás, de amúgy teljesen ép. Hogy, hogy hoztad, azt nem tudom.

 A mobil telefonom volt a kezében. Valóban, néhány karcoláson kívül, kutya baja sem volt. Bár, ha tönkre megy, az sem baj. ÉN TÚLÉLTEM! És ez a lényeg.

Sorsforduló

2008 április 8. | Szerző: Joyo

 

  -A francba, a francba! A jó büdös francba!

Erre ébredtem. Igazán kellemes volt, jobb, mint a rádiós ébresztőórám, ami rendszerint a reggeli hírekkel ébreszt. Bevallom, inkább hallgatom Robi szetségelését, mint azt, hogy egy öngyilkos merénylő hány ártatlant vitt magával a halálba. Át kell állítanom az időpontot. Sürgősen!

Kimásztam az ágyból és kinyitottam a szobaajtót. Robi konyhától a fürdőig galoppozott, kezében a telefonját lóbálva. András jött ki a konyhából, kezében egy bögre tea. Rá pillantottam, mert éreztem, hogy Robitól értelmes választ nem kapnék jelen pillanatban.  

  -Mi a baja?

  -Ma van a találkozója a volt barátnőjével.

  -Óh! Basszus! És nem találtunk ki tervet – csaptam a homlokomra.

  -Le voltunk foglalva az érzelmi válságoddal – állt meg előttem az ideges oroszlánként fel-alá járkáló Robi. – És az enyémmel mi lesz? Azt hittem elfelejtette. De ma reggel kaptam egy SMS-t, hogy találkozzunk este hétkor az Il Treno-ban!  Most mi lesz? Akkora tahó nem lehetek, hogy lemondom.

 Erősen törni kezdtük a fejünket.

  -Majd kimentünk vacsora közben – mondta hirtelen András.

Rá néztünk. Bővebb választ várva.

  -Értitek? Robi találkozik Timivel. Egy idő után, ha már nagyon rosszul érzi magát, ránk csörög, valamelyikünkre, aki közelebb van, becsörtet az étterembe és egy komoly kifogással, kimenti. Mondjuk a másikunkat baleset érte. Vagy érzelmi válságba szenved és meg kell akadályozni, hogy öngyilkos legyen.

  -Ez elég szappanoperás – mondta Robi. – De tetszik. Remek, ez a megoldás.

  -Rendben, hogy valóban életszagú legyen, én megyek, és te fogsz érzelmi krízist átélni – mutatott rám András.  

  -Tudtam – mosolyogtam rá.

  -Miért ne? Végül is, nem hazudunk – vonta meg a vállait.

 

*********

 

Eljött az este, Robi idegesen készülődött. Szinte kézzel tapintható volt a feszültség körülötte.

András időközben lemondta a mentőakciót, mert szólította a kötelesség. Munkát kapott egy divatmagazin fotózásán. Megnyugtattuk, hogy semmi, gond, én még mindig be tudok szaladni az étterembe fejvesztve, és el tudom cibálni Robit.

Útnak indultunk. András a Kossuth-téren leszállt a metróról, mi pedig tovább robogtunk.

Robi lába idegesen járt, ahogy ültünk. Mosolyogva megcsóváltam a fejem és kezem a térdére tettem.

  -Nyugi. Olyan vagy, mintha a kivégzésedre igyekeznénk.

  -Ideges vagyok. Gondolom érthető.

  -Az. De bízd csak ide – rákacsintottam.

   –Végállomás, a Déli-pályaudvar következik.

Elindultunk fel a mozgólépcsőn. A sarkon elválltak utjaink. Egy ideig még néztem utána, ahogy eltűnik a zebrán átkelő emberek sokaságában. Mélyet sóhajtottam.

 Nem lesz semmi gond. Meg tudom tenni.

Hogy teljen az idő, és mivel a gyomrom is követelődzött, gondoltam beülök az egyik gyorsétterembe. Egy kínait találtam a közelben.

  Úgy is rég ettem fűszereset, gondoltam és bevetettem magam én is az esti forgatagba.

Édes-savanyú mártást rendeltem magának rizstésztával és vettem mellé egy üveg vizet is. Ahogy eszegetni kezdtem a pálcikával, gondolatban elkalandoztam az Il Treno-ba.  Ott már én is randiztam, nem mintha a lakótársam azzal a céllal ment volna oda. Itt kicsit görcsbe ugrott a gyomrom. Elhessegettem a gondolatot. Újabb adag tésztát lapátoltam a számba a pálcikával ügyeskedve.

Még Ákos vitt oda. Ott volt az első randink. Egy pohár vörösbor után kezdtem feloldódni a társaságában. Addig nagyon zavarban voltam. Próbálta oldani a feszültséget. Pizzát ettünk, tiramisut és bort ittunk mellé. Már akkor tudtuk, hogy a bor lesz az italunk. De ez csak később öltött testet. Volt olyan este, hogy ketten elkortyoltunk két és fél üveggel. És még sem lett undorom tőle. Kész csoda. Egy ilyen borozásnak volt köszönhető, hogy átléptük a barátság küszöbét, és egymásnak estünk. Ez tartott fél évig, de az sem volt igazi járásnak mondható. Soha nem mondtuk ki. Mi csupán barátok voltunk. Nagyon érdekesek a férfiak. Egyetlen szó választja el a párkapcsolatot a barátságtól ebben az esetben.

-Járunk?

-Rendben, miért ne.

Ennyi. Ez olyan ijesztő? Ettől félnek? Ettől érzik úgy, hogy meg vannak fosztva a szabadságuktól? Pedig ugyan úgy megfogtuk egymás kezét, ugyan úgy beszélgettünk, randiztunk, szerelmeskedtünk, semmi sem változott volna. Talán a tudat, hogy valóban összetartozunk. Immár hivatalosan. Akkor miért félnek? Nem arra kérjük őket, hogy vegyenek minket feleségül. Ezt a dolgot is elég egyszer kimondani, és kész. Megtörtént. Érthetetlenek a férfiak. Végül is, hogy apámat idézzem: „Majci, járni csak az óra szokott”.

 Éppen befejeztem a vacsorámat, mikor megcsörrent a telefonom a tarisznyámban.

 Ilyen gyorsan? Összeráncoltam a szemöldököm. Előhalásztam a készüléket. Kifutott a vér az arcomból, mikor megláttam a kijelzőt.

  „Krisztián”

Első lendülettel kinyomtam. Hagyjon békén. De csak nem értett a szóból. Fontos telefont várok, értsd már meg, morogtam magamban! Mikor viszont már harmadszorra próbálkozott, engedtem neki.

  -Mond! – nem voltam épp a nőies báj mintapéldánya. De érdemel jobbat? Nem hinném.

  –Beszélnünk kell, kérlek, ne tedd le.

  -Nem fogom. Csak mond gyorsan, mert fontos telefont várok.

  –Kitől?

  -Krisztián, kérlek – morogtam.

  –Szeretnék bocsánatot kérni. Nagyon hülyén viselkedtem.

  -Igen, egy tapló voltál – erősítettem meg a hitében.

  –Az, valóban. Egy érzéketlen, tapló, bunkó, köcsög, egy tahó állat.

Magam sem mondtam volna szebben, konstatáltam magamban. De nem szólaltam meg.

  -Adsz még egy esélyt kettőnknek?

Mélyet sóhajtottam.

  -Te nem bíztál bennem Krisztián. Nem tudom, miket gondolhattál magadban, minden esetre a viselkedéseddel nagyon megbántottál.

Közben elindultam kifelé a gyorsétteremből. Nem akartam, hogy ennyi ember ezt hallgassa. Ráadásul készenlétben álltam, ha Robi csörög.

  –Mit kellene tennem, hogy el hidd, sajnálom? – kérdezte.

  -Én elhiszem, hogy sajnálod – mondtam.

  –Kérlek Hanna.

A zebránál álltam, hogy átmenjek, ha zöldre vált.

Közben pityegett a telefonom.

  -Tudnád tartani egy kicsit, hívnak a másikon.

Nem tehetett mást, átnyomtam a másik vonalra.

  –Indulj el, kérlek. Próbál behálózni – mondta Robi fojtott hangon.

  -Oké. Indulok. Honnan hívsz?

  -A mosdóból.

Még mindig kuncogtam, mikor visszakapcsoltam Krisztiánra.

  -Kivel beszéltél?

  -A lakótársammal.

  -Hű, de vidámmá tett – morogta.

  -Na látod, ezért gondolkodom azon, hogy nem adok még egy esélyt. Azt mondtad, nem szoktál annyira féltékenykedni.

  -Tudom, de ilyen helyzet még nem volt. Két férfival élsz együtt, az Isten szerelmére Hanna! Te, hogy reagálnál, ha megtudnád, hogy együtt lakom két nővel?

  -Nem tudom. Nyílván zavarna. De nem tudom, mióta ismered őket. Én, ezt a két srácot nagyon rég óta ismerem. Az egyikkel szinte együtt nőttem fel.

  –De, ha belegondolsz, megértesz? – kérdezte reménykedve.

Mélyet sóhajtottam, és be kellett látnom, hogy igen, valóban megértem. Talán adhatok magunknak még egy esélyt.  Többiek ki lesznek borulva, de ez az én életem.

Ismét pityegett a másik vonal.

  -Le kell tennem, mentőakció van. Hívj vissza, később kérlek. Akkor meg tudunk beszélni egy időpontot, hogy személyesen találkozzunk.

  –Ezek szerint adsz még egy esélyt? Jóváteszem, ígérem.

  -Rendben. Az majd elválik – mondtam.

Úgy pörgött bennem az adrenalin, mintha egy falka pitbull üldözött volna.  Szédelegtem tőle, pörögtem, könnyűnek éreztem magam.

  -Szia Robi.

  –Siess, kérlek. Már célozgat rá, hogy esetleg folytathatnánk a beszélgetést nála.

  -Nyugi megyek.

Láttam a zöld villanást, ahogy a lámpa átvált. Elindultam, de a többi nagyon gyorsan történt. Robi még mindig vonalban volt, én átsiettem, a tömeget megelőzve, már a zebra felénél jártam, mikor valaki rám kiáltott, már nem emlékszem, hogy mi volt az, talán „vigyázzon!” A két fényszórót még láttam, fékcsikorgás, valaki sikoltott, talán én voltam az. Éreztem a kemény ütődést az oldalamon és a fejemen, majd se kép, se hang.

Alkoholista leszek, nem, inkább remete…na jó, egy alkoholista remete!

2008 április 8. | Szerző: Joyo

 Komolyan gondoltam, hogy nem akartam látni senkit. Eltelt egy nap, az után még egy, és én elég ritkán dugtam ki az orrom a szobámból. Legfeljebb, ha WC-re mentem, azt is akkor, ha biztos voltam benne, hogy nem futok össze egyik fiúval sem.

Igen, igen, szörnyen sajnáltam magam. Mert jólesett a lelkivilágomnak, ha magamat siratom. Szegény kicsi Hanna, dobták. Ismét eltaszította magától egy férfi. Egy egoista férfi ráadásul, aki nem bírja felfogni, hogy barátként is együtt lehet élni másnemű egyedekkel, nem kell feltétlenül kefélni velük. Kapd be Krisztián! Kapd be tövig!

Kifújtam az orrom és a használt zsepit messzire hajítottam az ágyam végébe.

 

********

 

 Eltelt egy újabb nap, és még mindig csat ritkán felelgettem a srácoknak, hogy jelét adjam, még élek, nem metszettem fel az ereimet. Lehet, hogy eltúlzom a dolgot?  Vissza kellene merészkednem a társadalomba, amely kivetett magából? Hah! Nem érdemel annyit! Átvágott! Hazugnak tartott! Megalázott és ott hagyott! Teszek a társadalomra! Egyáltalán a társadalomról beszélünk még? Vagy ismét visszamerészkedtek a gondolataim egy Krisztián nevű taplóhoz? Hess!

  -Hanna. Jól vagy?

Ez hülye kérdés volt Robi. Miért is lennék jól?

  -Hanna? – kaparászás az ajtóm tejüvegén. Láttam Robi sziluettjét, de inkább elfordultam. A végén még kísértésbe esem és kinyitom az ajtót. Hiába próbált bejönni, már korábban kulcsra zártam. – Hanna, ne szórakozz. Azonnal nyisd ki! Ez nem vicces! Hallod? Hanna!

 Lalalalaaa! Semmit sem hallok! Hagyjál békén! Hukk! Lehet, hogy a passzív bunkóságom kiváltója az, az üveg bor, amit a délután folyamán elszopogattam?

Felálltam, kicsit dülöngélve, és a bárszekrényhez léptem. Legalább is a bárszekrénnyé kikiáltott vitrinhez, és kivettem egy újabb üveg vörösbort.

 Hol van a dugóhúzó? Itt volt még két órával ezelőtt. Emlékszem, azzal nyitottam ki az előző üveget.

Végig kutattam a polcokat, az asztalt, az éjjeliszekrényt és fiókjait.

  -Hanna! Látom, hogy mászkálsz. Nyisd ki!

 Azon vagyok, morogtam és a fotel alá begurulva meg is találtam a nyitót.

Tessék ki van nyitva! És már öntöttem is magamnak.

Robi kitartóan dörömbölt. Én rá se bagóztam. Iszogattam tovább és kapcsolgattam a csatornákat.

  -András. Tenni kellene valamit. Nem felel, pedig látom, hogy mászkál.

  -Hanna – kocogtatta meg András is a tejüveget. – Nyisd ki, légy szíves. Ez nem vicces. A frászt hozod ránk.

Még mindig nem feleltem. Egy paraszt vagyok, tudom, de úrrá lett rajtam a borgőz. Mindenki hagyjon békén.

  -Hagyd. Úgy sem fogja kinyitni. Viszont van egy ötletem – mondta Robi. Ezek után néma csend lett. Legalább is, én nem hallottam semmit, pedig még a TV-t is lehalkítottam. Azért a kíváncsiságom megmaradt. De semmi. Vállat vontam, és ismét csatornát váltottam.

 

********

 

Eltelhetett pár óra, mert már sötétedett, mire felébredtem. Az üveg félig üresen állt az éjjeliszekrényemen. Rájöttem mi az, ami felébresztett. Csöngött a kaputelefon.

 Ki a fene az ilyenkor? Kata?

Pár perccel később nyílt az ajtó, és ismerős hangot hallottam.

  -Még mindig nem felelt?

Lilu! Volt pofájuk ide riasztani? Ennyire túlzásba vittem, hogy már a barátnőmet kell idehívni? Most mit tegyek?

Ki voltam józanodva, fájt a gyomrom és a torkom. Két napja nem ettem normális ételt, csak kekszen, puffasztott rizskorongon és boron éltem.  Ez ám a reformétkezés!

Lilu megzörgette az ajtómat.

  -Majci. Nyisd ki az ajtót. Beszélnünk kell.

Kicsit féltem a következményektől. Nem lehetek ekkora tapló, hogy már neki sem felelek. Alapjáraton, a fiúkkal sem kellett volna bunkón viselkednem! Felpofoznak, ha kinyitom. Rám törik az ajtót, ha nem. Ezt a dilemmát! Járkáltam a szobában, kerülgettem a használt papír zsebkendők kupacait, amit szanaszét szórtam a szobában.

  -Majci! Nyisd ki azt a rohadt ajtót!

Oké, oké! Lesz, ami lesz.

Mély levegőt vettem és elfordítottam a kulcsot a zárban. Azonnal belökték az ajtót, nehogy időközben meggondoljam magam. Mind a hárman nagyon, nagyon, nagyon csúnyán néztek rám.

  -Megérdemlem – sütöttem le a szemeimet. Vártam, hogy valaki megrázzon, megsüssön, vagy belém rúgjon, de semmi. Végül ismét rájuk néztem. Csak álltak az ajtóban.

 Most sajnálnak? Vagy ledöbbentek a kupi láttán?

  -Mondjatok már valamit.

  -Szar érzés, mi? – kérdezte morogva Robi.

Fújtam egyet.

  -Sajnálom. Nem akartam senkit sem látni.

  -Önző vagy – mondta András. – Miért nem gondoltál ránk? Azt hittük rosszul lettél, és nem tudtunk bejutni, mert bezártad az ajtót. De te valószínűleg vígan aludtál.

  -Azt azért nem mondanám, hogy olyan vidáman telt az elmúlt két és fél nap – vágtam vissza. – Meg volt az oka, amiért nem engedtem be senkit.

Lilu körbenézett.

  -Azt el is hiszem.

  -Akár meg is halhattál volna, akkor sem jutunk be – morogta tovább András.

  -De, ha betörjük az ajtót – ellenkezett Robi.

  -Nem az most a lényeg, de amúgy igazad van – biccentett András.

  -Minden esetre a szag nagyon is arra hajaz, hogy itt oszlik valami. Mikor szellőztettél te utoljára? – nézett rám, csípőre tett kézzel Lilu és kinyitotta az erkélyajtót. Elhúzta a sötétítő függönyöket, beengedve a lemenő nap sugarait.

Pocsékul éreztem magam. Kócos voltam, két és fél napja nem bújtam ki a hálóruhámból, nem fürödtem, és biztos voltam benne, hogy másnak is feltűnt az, az áporodott bor szag, ami a számban uralkodott. Nagyon elszégyelltem magam, hogy férfi ilyen állapotban lát. Ráadásul kellő. Leültem az ágyam szélére és összefontam magam előtt a karjaimat. Lilu odasétált mellém, megfogta a vállam, majd a fiúkra nézett.

  -Most inkább átveszem. Ígérem, hogy helyre pofozom.

Ők bólintottak, majd elhagyták a szobát. Lilu behajtotta és leült az egyik fotelba. Keresztbe tette bakancsos lábait, elrendezgette a kék-fekete skótkockás térdig érő pamut szoknyát, s összefont ujjait a térdére helyezve rám nézett.

  -Még is mi az ördög ütött beléd?

Én pedig, immár nyugodtabban, kitálaltam neki is.

Megéri egyáltalán igazat mondani?

2008 április 8. | Szerző: Joyo

 Valaki rászólna filharmonikusokra, hogy azonnal fejezzék be a próbát? Iszonyúan fáj a fejem! Kavarog a gyomrom, nem hiányzik, hogy még itt zajongjanak a szomszédban!

Úr isten! Rákezdtek az üstdobosok! ELÉG! A párnát a fejemre szorítottam, a zenebona ugyan tompult, de a dübörgés koránt sem. Sőt, ahogy testhelyzetet váltottam, erősödött. Rá kellett ébrednem, hogy, akiket én üstdobosoknak hittem, az, tulajdonképpen a hasogató fejfájás, ami a koponyás hátuljában húzta meg magát.

  -Jó reggelt édesem.

Ez már egy sokkal, de sokkal kellemesebb hang volt. Óvatosan kinéztem a bordó párna alól. Krisztián melegítő gatyában és izomtrikóban ült az ágy szélén, szőke haja kócos varkocsba, arca borostás.

  -Szia – szóltam álomtól rekedten. Olyan picik voltak a szemeim, hogy féltem, képtelenek elviselni a napfényt, ami orvul belopakodott a hálószoba ablakain. Azokat elméletileg sötétítő függönyöknek kellett volna takarnia, hogy engem megvédjek, de valaki széthúzat őket. A szemétláda! De volt egy olyan gyanúm, hogy ez a szemétláda éppen mellettem ült és mosolyogva nézett. – Miért húztad szét a függönyt? – kérdeztem, és próbáltam figyelni, hogy azért némi nemtetszés érződjön belőle.

  -Délután kettő van. Gondoltam ideje, hogy beengedjem a napfényt.

  -Te jó ég! Mennyi? – a fejfájásra és macskajajra fittyet hányva ültem fel. Még az sem érdekelt, hogy a takaró félig lecsúszott rólam és közszemlére tettem a melleimet.

Krisztián megfogta a vállam és visszanyomott a párnára.

  -Nyugodj meg. Vasárnap van. Nem kell sietni sehova. Hoztam reggelit.

  -Jó, de senkinek sem mondtam, hogy… reggelit?    

Csak most néztem igazán oda. A kezében egy tálcát fogott. Rajta lekváros pirítós, egy bögre zöld tea és valami gyógyszerféle.

  -Az ott mi? – mutattam a gyógyszerre.

  -Fájdalomcsillapító.

Majdnem nyögtem felé egy szerelteket. De még időben visszanyeltem. Felültem, a hátam mögé tettem a párnákat, és a mellem elé húztam a bordó takarót.

  -Remélem, szereted az áfonya lekvárt.

  -Igen. Ez kedves tőled. Már, mint, hogy reggelit készítettél. Nem a  lekvár…óh.

Ő csak nevetett rajtam.

  -Miért vagy zavarba?

  -Nem… én… csak…

 Inkább bevettem a fájdalomcsillapítót a teával. – Köszönöm.

  -Telefonon kerestek, míg aludtál – mondta miközben befeküdt mellém és elvette az egyik pirítóst.

Elkerekedtek a szemeim.

  -Ki?

  -Valami András. Érdeklődött, hogy hol a fenében vagy, mert érintetlen az ágyad. Úgy éreztem a hangjából, hogy aggódik. Ki az, az András, kicsim?  – összeráncolta a szemöldökét.

 Én majdnem félrenyeltem.

  -Te felvetted a telefonomat?   

  -Nem válaszoltál.

  -Az egyik lakótársam. Miért vetted fel?

  -Csengett. És még nem akartalak felébreszteni. Olyan aranyosan aludtál. Nem is mondtad, hogy vannak lakótársaid. Ráadásul az egyik férfi.

  -Nem kérdezted. És a másik is az.

  -Hogy, hogy két férfival laksz?

  -Velük költöztem ide. A barátaim. Van valami kifogásod, esetleg? – néztem rá nem épp kedvesen. Ne, hogy már belekössön az életembe!

  -Nincs.

Pedig láttam, hogy van. Négy napja járunk, de már is féltékeny? Robit tizenegy, Andrást négy éve ismerem. Azt hiszem a több, győz. 

Elfogyasztottam a reggelimet, jobban mondva az ebédemet.

Mikor már húsz perc is eltelt néma csendben, leöblítettem a maradékpirítóst a teával és Krisztiánra néztem.

  -Most komolyan megsértődtél, hogy hímneműek a lakótársaim? Mind a hármunk külön szobában alszik.

Óh, nem akarom győzködni, pláne nem magyarázkodni! A frászt nem! Azt teszed! Úgy teszel, mintha valami fatális hibát követtél volna el. Pedig csak válaszoltál a kérdésére. Ha nem bírja feldolgozni életed egyik nagy döntését, akkor toll a fülébe! Mintha egyszer megesküdtél volna, hogy nem alázkodsz meg egyetlen férfinak sem. Elég volt egynek! Az is semmibe vette. Megtiport, kihasznált, majd átgázolt rajtad! Térj észhez. Emlékezz! Belső tartás! Büszkeség!

  Igaza volt a hangnak. Krisztián mélyet sóhajtott, és igyekeztem nagy nyelésekkel visszatuszkolni a szívemet, ami már a torkomig feldobogta magát.

  -Lassan hazaviszlek. Szerintem már hiányolnak.

Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágtak, minimum egy üllővel.

  -Hogy micsoda?

  -Ezen még el kell gondolkodnom – mondta és kisétált a szobából. Én csak ültem az ágyon, ölemben a tálcával. Minek nézhet ez engem? Egy közönséges, ótvaros kurvának?  Vagy mi van?

Lerúgtam magamról a takarót és indulatos mozdulatokkal öltözködni, kezdtem. Épp a hajamat fésültem át az ujjaimmal, mikor elém lépett farmerben, fekete pólóban és sportcipőben. Még mindig furán méregetett. Ilyenkor gondolkodom el azon, hogy minden férfi tapló! És, hogy újabb kritériummal bővült a pasizási bibliám.

 

 

Melléklet:

 

(Aranyszabályok párkapcsolatokra: 

 

Ad1; Nálam közel tíz évvel, idősebbel nem járok!

Ad2; Nem adom meg magam olyan könnyen!

Ad3; Nem esem könnyen szerelembe!

Ad4; Nem fekszem le egy hónapnál korábban a delikvenssel!

Ad5; Nem nyitom meg a lelkem neki, csak, ha már megbízhatok benne (létezik egyáltalán ilyen?)

Ad6; Minimum saját keresete legyen!

Ad7; Ne legyen perverz, szadista, bizarr, pedofil, kretén, betegesen féltékeny (bármire), ne legyen fanatikus, és élősködő!

Ad8; Soha többé nem kezdek Bak csillagjegyű férfival!!!!!!!!!!

+1; Megfontolandó, a Skorpió férfiak messzire való elkerülése minden tekintetben!)

 

************

 

  Ahogy így visszagondoltam, kapásból felrúgtam négy aranyszabályt! Király! Ügyes! Remek! Vállveregetés! Nem is, inkább egy szédítő pofon, hátha helyre rázódik az önérzetemmel együtt az eszem is!

Csendben autóztunk a hétvégi forgalomban. Fél óra kellett, hogy oda érjünk a ház elé. Rá néztem. Ő csak meredt maga elé, ujjaival a kormányon dobolt.

Értettem én a célzást. Kikapcsoltam a biztonsági övet és kiszálltam a sötétkék Passátból.

  -Viszlát Johanna. Szép volt az este.

Még beszólni sem volt időm, már el is hajtott.

  -Fordulj fel! – sziszegtem a fogaim között utána. – Szemétláda!

Szorított a torkom és a szívem, de tartottam magam. Nem vagyok gyenge! Erős vagyok! Egy ilyen tapló miatt nem éri meg összeroppanni! Hallod? Öreglány. Nyugodj meg. Talán jobb is. Lehet, hogy idegösszeomlást kaptál volna mellette.

 A lépcsőn mentem, gondoltam a testmozgás majd segít levezetni a feszültséget. Nagyjából igazam lett.

Minden esetre, mire a bejárati ajtó elé értem, a szandálom már a kezemben volt. Készítettem a kulcsot, mikor valaki kinyitotta. András nézett rám. Nem épp kedvesen. Ilyennek még soha nem láttam őt. Sápadt volt. A dühtől?

  -Szia – mondtam.

  -Szia – morrantotta, majd kitárta az ajtót, hogy be tudjak menni. – Merre jártál?

Letettem a szandálom és hátra simítottam a hajamat.

  -Szerintem ezt nem kell mondanom. Beszéltél vele telefonon.

 Túlságosan is nyugodt volt a hangom és színtelen. Ez rossz előjel. Nagyon rossz. Valami készült bennem.

  -A frászt hoztad ránk!

  -Rátok?

  -Igen. Még csak ide sem szóltál, hogy nem jössz. Azt hittem beigazolódott a félelmem, és egy sorozatgyilkossal randiztál.

  -Nos. Ezen túl nem kell attól félned, hogy bajom esik.

  -Miért? – őszintén megleptem.

  -Úgy tűnik szakított velem.

  -A mocskos szemétláda! Miért?

  -Azt hiszem… – elcsuklott a hangom. Tudtam, hogy készül valami. A fenébe is, csak ne most! Várj még egy kicsit! De nem tudtam megállítani. Potyogni kezdtek a könnyeim. Kétségbeesetten. Fájt. Szörnyen fájt. Megalázottnak éreztem magam.

András odalépett és magához ölelt, én pedig görcsösen vállába kapaszkodtam. Féltem, ha elengedem, teljesen összezuhanok.

  -Mi volt a gond? Vagy ez is egy olyan mocsok, aki addig teper, amíg meg nem kap, utána pedig lelép?

Ezen én is elgondolkodtam, de akkor nem állt volna annyira ellent nekem hajnalban.

Kicsit összeszedtem magam. Megtöröltem a szemeimet a tenyerem élével.

  -Azt nem bírja feldolgozni, hogy veletek élek. És nem hiszi el, hogy semmi sincs köztünk.

  -Mindenki magából indul ki – simogatta meg a hajamat András.

Ekkor ismét nyílt a bejárati ajtó és Robi lépett be egy bevásárlószatyorral a kezében. Megdermedve bámult ránk.

  -Mi a baj?

  -A srác féltékenységből ejtette.

Nem fogtak szendvicsbe, azt hiszem, csak jobban zokogtam volna. Inkább letusoltam, megmostam az arcom hideg vízben és bezárkóztam a szobámba egy zacskó édes keksszel. Nem akartam senkivel sem beszélni. Ezt magamnak kell feldolgoznom. Minden férfi egy patkány. Na jó, talán a két lakótársam kivétel. De azért ők sem szentek a szememben!

Apácánák vonulok!

2008 április 7. | Szerző: Joyo

 -Mond csak, normális ez a srác?

Felnéztem Robira a szandálom csatja fölül. Ott állt a szobám ajtajába, két karját összefonta a mellkasa előtt.

  -Egyelőre annak látszik. De relatív az, hogy „normális”.

  -Ezt már én is kérdeztem tőle – András jelent meg barátja mögött, kezében egy tányérnyi müzlivel. Bekapta a kanalat. – Be dem bálasolt…

  -Mert még én sem tudom. Azért találkozom vele, hogy megismerjem. Nem szállnátok végre le rólam?

Összenéztek.

  -Sak béltüng.

  -Vedd ki a kanalat a szádból, András – álltam fel az ágyról és vettem a táskámat.

Hosszú, fekete nadrágot húztam szatén inggel. A hajamat felcsavartam és két díszes hajtűvel támasztottam ki. Szolid sminket dobtam magamra és virágillatú parfümöt. Ahogy elsétáltam mellettük, a szandálom miatt öt centivel fölébük magasodtam.

 Nem szóltunk egymáshoz, csak elsétáltam mellettük. Lehet, hogy ez alpári bunkóság volt, de nem akartam morogni velük. Miért féltenek? András is randizik, talán hamarosan Robi is fog, itt görcsbe ugrott egy pillanatra a gyomrom. De milyen jogon?  

Siettem a teapalotába. Krisztián már ott várt. Ugyan annál az asztalnál ült, mint múltkor. Fekete rövid ujjú inget viselt sötét farmerrel. Haja ismét varkocsba volt fonva.

Úgy tűnt már rendelt. Legalább is erről árulkodott a fekete teáscsésze és a kis feketemázas kanna. Vajon mióta várhat?

Rám nézett. Azonnal felugrott és széles mosoly terült szét az arcán, amint elindultam felé.

  -Szia szépségem – köszönt. Mikor odaértem hozzá, lehajolt és futó csókot lehelt a számra. – Hüm. Mi volt ez? – megnyalta a száját.

Kicsit zavarba jöttem. Gond van? Te jó ég!

  -Sz… szerintem egy csók.

  -Az bizony. Méghozzá édes. Muti még egyszer – ismét ráhajolt a számra, ezúttal hosszabban, mélyebben csókolt meg. Körbenyalta az ajkaimat, ízlelgetve, mormogott valamit, majd mosolyogva elengedett. – Tudtam, hogy jól választottam. Édes a csókod.

Elpirultam! Te jó ég! Valóban elpirultam.

  -Ajakbalzsam – motyogtam.

  -Sárgadinnyés – nyalta meg újra a szája szélét. – Maradhat. Tetszik.

  -Szerintem, le kellene ülnünk – mondtam csendesen. – Elég nagy feltűnést keltettünk.

  -Kizárt. Tanulj meg valamit naiv, vidéki babám, a fővárosi emberek bele vannak mélyedve a saját életükbe. Nem igen érzékelnek mást maguk körül, csak ami kapcsolatban áll velük.

  -Óh. Valóban? – közben az asztalunkhoz vezetett és kihúzta nekem a széket, majd helyet foglalt maga is.

  -Valóban.

  -Tehát – lehalkítottam a hangomat. – Ha esetleg itt szeretkeznénk az asztalon, azt sem vennék észre?

Erre már felszaladt a szemöldöke. Kiváló. Még őt is meg lehet lepni.

  -Hüm. Rád bárki felfigyelne, szerintem. Pláne meztelenül.

Hoppá! Ismét én jöttem zavarba. Már megint nagy volt a szám.

Én is rendeltem, ezúttal karamellás fekete teát. Folytattuk a beszélgetésünket.

  -Egy dolgot még nem kérdeztem meg, bár tudom, hogy egy nőtől ezt nem illik de…

  -Huszonöt – feleltem a számhoz emelve a bögrét.

  -Milyen kis fiatal vagy.

  -Ezt se mostanában hallottam – mosolyogtam.

  -Szeretnék mást is kérdezni, de az még ráér.

Kíváncsivá tett. Vajon mit? Hány barátom volt? Majd kiderül. Próbáltam türelmes lenni. De magamat ismerve, nem sokáig bírtam.

  -Bökd ki.

Ő csak nézett rám értetlenül. Pár perc és néhány téma már eltelt a megjegyzése óta.

  -Mit?

  -Mi az, amit kérdezni szeretnél tőlem. Nyugodtan bökd ki.

  -Biztos? Elég nyilvános helyen vagyunk.

  -Te mondtad, hogy az itteni emberek nem nagyon figyelnek oda másra.

  -Nos, igen.

Kicsit, mintha elgondolkodott volna. Végül erőt vett magán.

  -Tudom, hogy ez még csupán a második randink, de az est további részét a lakásomra terveztem… persze ha benne vagy. Nem kell rosszra gondolni. Nem akarok rád ugrani.

  Pedig jó lenne, gondoltam.

  -De, ha megbotránkozol rajta…

  -Azt hiszem elég felnőtt, vagyok ahhoz, hogy eldöntsem mi a jó nekem. Felnőttek vagyunk. De csak az, fog történni, amiben én is benne vagyok – halkítottam le a hangomat.

  -Ígérem.

 

**********

 

  Kocsival volt. VW Passat. A sötétben nem láttam pontosan milyen színű, de biztos, hogy sötét. Belül fekete huzatú kényelmes ülések, fekete műbőr műszerfal, CD lejátszó. Férfias illat terjengett odabent, talán az illatosító.

Fél órát autóztunk a városban, közben beszélgettünk. Főként arról, hogy miként telt az elmúlt három nap egymás nélkül.

  -Azt hiszem, jól haladok a támogatók szerzésével. Az új főnök nagyon lelkes. Terjeszkedni szeretne.

Közben leparkoltunk egy belvárosi polgári háznál. Boltíves kapu, magas ablakok, szobrok a homlokzaton. Hüm. Szép környék. Nem egy panel rengeteg. Ez a belváros.

  -Te jó ég – néztem körbe. Ilyen helyeken nagyon drága egy lakás. Jól mehet neki. Jobban, mint gondoltam.

  -Mi történt?

  -Csak… semmi. Mi a cég neve?

  -Miért érdekel? – kérdezte mosolyogva. – Nem hinném, hogy ismered.

  -Csak érdekel a munkád – feleltem.

  -Cad Map – mondta kinyitva a kaput egy négy számjegyű kóddal. Az felberregett és nagy lendülettel belökte az ajtót.

Egy pillanatra megdermedtem. Mintha jéghideg fuvallat söpört volna végig rajtam, a cégnév hallatán.

  -Mi a gond?

  -Ismerem a céget. Már, ha egyre gondolunk.

Besétáltam mellette. Végül is négy év telt el az óta. Lehet, hogy tévedek.

  -Ismered? – Krisztián őszintén csodálkozott.

Egy régi, rácsos felvonóba vezetett. Annyira meg voltam döbbenve, hogy igazából fel sem fogtam.

  -Ha ugyan arra gondolunk, már mondtam. Ki a főnök?

  -Szabó Ákos.

És bumm! Kész voltam. Ezt ő is észrevehette. Összevonta a szemöldökét. Vajon mi játszódhatott le a kék szemek mögött? Reméltem, hogy annyiban hagyja, de nem volt szerencsém.

  -Ismered, igaz?

  -Igen. Egy időben jó barátok voltunk, csak a távolság miatt elkopott a dolog. Amúgy sem arról híres, hogy ápolná a baráti kapcsolatait.

Többet nem kérdezett róla. Reméltem, hogy ennyivel kielégítettem a kíváncsiságát. Ott még nem tartunk, hogy azt is eláruljam neki, hogy fél évig le is feküdtem Ákossal. Valószínűleg, feszéjezné, ha megtudná, hogy a jelenlegi megbízója dugta a legújabb barátnőjét.

A második emeleten szálltunk ki. Tetszett a lakása. A nappaliba vezetett. Csupán az asztalon álló kis olvasólámpát kapcsolta fel. A drapp színű díványhoz vezetett és leültetett. Míg ő eltűnt a szemem elől, körbe tudtam nézni. A padlótól-plafonig érő ablakok előtt el volt húzva a sötétítő függöny, a padlón világos parketta feküdt, rajta egyszerű, szürke szőnyegek. A falak világosak voltak, de nem tudtam belőni, pontosan milyen színűek, ahhoz nem volt elég fény. De a rajta díszelgő törzsi maszkokat és képeket már alaposan szemügyre tudtam venni. Megfordultam a díványom. A hátam mögött egy bordófából és fekete gránitból készült bárpult állt. Vendéglátóm ott serénykedett. Épp egy üveg vörösbort bontott meg. A dugót halkan pukkanva hagyta el az üveg száját. Rám mosolygott, és leakasztott a pohártartóról kér kecses borospoharat. Leült mellém és a kezembe adta az egyiket egy csók kíséretében.

  -Tetszik a lakásod – néztem körbe az italba kortyolva.

  -Köszönöm. Sok időbe telt, mire végre összehoztam, de már ideje volt külön költöznöm. Már egy éve itt élek.

Telt az idő, fogyott a bor, beszélgettünk. Egyre kacérabban viselkedtem. Nos, igen. Ez mindig így van. Ha szerelemre éhes állapotban vagyok, és iszom rá, nem sokon múlik, hogy rá ne másszak az első potenciális férfira. És most itt ült egy mellettem, egyik karja a vállamon pihent és magához ölelt. Ugyan az, az illat lengte körbe. Mexx. Nem csoda, hogy felborzolódtak az érzékeim. Akartam őt!

  -Olyan szépek a szemeid – csuklottam. Azt hittem csábítóan nézek, de biztos vagyok benne, hogy nevetséges voltam. Csillogtak a szemeim az italtól és az izgalomtól.

Elmosolyodott és megsimogatta az arcomat.

  -A tieid szebbek.

Oda hajtottam ismét a fejem a vállára és az orrom hegyével simogattam a nyakát. Éreztem, hogy beleborzong.

  -Óh. Csak nem el akarsz csábítani? – a hangja doromboló volt.

Rá néztem. – És, ha igen? Arról volt szó, hogy csak az történik, amiben én is benne vagyok. És már olyan rég volt.

  -Redben, nekem sincs ellenemre. De egy dolgot tudnod kell.

  -Mi az?

A gyomrom görcsbe ugrott. Most fogom megtudni, hogy házas? Vagy biszexuális? Esetleg van egy törvénytelen gyereke? Lehet, hogy mind ez tükröződött az arcomon, mert elvigyorodott.

  -Ne ijedj meg. Semmi komoly. Tudod, hogy szeretek forgatókönyv szerint cselekedni.

  -Mit akarsz ebből kihozni?

  -Hogy miután feljön hozzám egy nő, az első alkalommal nem szeretkezem vele.

  -Értem.

Úgy éreztem, ha bevetem minden csáberőmet, meg tudom győzni arról, hogy tovább menjünk.

Csókolóztunk. Tapogatózva tette le a borospoharát, majd az enyémet is. Közelebb vont magához, egyik lábam az ölébe húzta, majd hagyta, hogy ráüljek. Szája bejárta a nyakamat, az államat, ujjai siklottak a szaténon. Belesimultam minden érintésbe, mintha mázás súlyok zuhantak volna le rólam, egyre könnyebb és könnyebb lett a testem, míg már nem éreztem semmi mást, csak az ő közelségét. Szükségem volt rá. Minden porcikám kényeztetés és kielégülés után kiáltozott. A szívem hevesebben dübörgött, mikor lassan gombolni kezdte a blúzomat, szája pedig fokozatosan felfedezte a szabaddá váló bőrfelületet, míg végül lelökte vállaimról az anyagot. Az hangtalanul a padlóra hullott. Ujjait végig húzta a mellkasomon, a melleim között, elidőzött a fekete melltartón. Falt a szemeivel, és ahogy ott ültem az ölében, szorosan hozzá simulva, érezte, hogy már benne is megmozdult valami.

Kioldotta a melltartómat, én pedig valami hirtelen ötlettől vezérelve kihúztam a két pálcikát a kontyomból, majd leengedtem a hajamat. Ő belesimított, közelebb hajolt, hogy beszívja az illatát, majd szája a melleimre vándorolt. Hátracsuklott a fejem, és néma sikolyra nyílt a szám. Igen, nagyon rég volt már.

 Sorra szabadultunk meg a ruháinktól. Legalább is én. Ő csupán az ingét vette le. Faltam a szemeimmel, ujjaimat végig húztam a széles mellkason, a mellizmain, a hasán, s ahogy alatta feküdtem, övénél fogva magamhoz húztam és köré fontam a lábaimat. Hozzá löktem magam, azt akartam, hogy érezze, akarom őt. Biztos voltam benne, hogy ő is így van vele, legalább is a keménység erről árulkodott.

Mikor már anyaszült meztelenül feküdtem a díványon, ő még mindig farmerben volt. Zavart a tény. Próbáltam kioldani az öv csatját, de nem engedte. Valahányszor oda nyúltam, mindig megfogta a csuklómat, és a fejem mellé nyomta.

  -Ne – mormogta bele a fülembe. Rekedt volt a vágytól. Talán csak a kecsit kellene erőlködnöm, és elveszítené a maradék önfegyelmét is. De nem sikerült. Tekeredtem, nyögtem, meredtem bele a szemeibe, harapdáltam a nyakát, de tartotta magát.

  -Kérlek – nyögtem.

Szájával egyre lejjebb és lejjebb haladt. Összeugrott a hasam, mikor nyelve körbejárta a köldökömet.

Kicsivel lejjebb a szemeim fennakadtak, a szám szétnyílt és belemartam a díványba. Felnyögtem. Muszáj volt. Ezek után már nem kapkodtam a nadrágja után, teljesen elterelte a figyelmemet. Igazából már épkézláb gondolatok sem maradtak a fejemben.

 

*************

 

  Negyed órával később erőtlen tagokkal hevertem alatta. Ő a hajamat simogatta. Mikor nagy nehezen kinyitottam a szemeimet, láttam, hogy mosolyog. Én bágyadtan viszonoztam.

  -Mennyi az idő? – kérdeztem kiszáradt torokkal.

  -Éjfél elmúlt.

Ő is rekedt volt.

  -Mennem kellene – mormogtam laposakat pislogva.

  -Nem kell. Maradj itt. Aludj velem.

Csábító gondolat volt. Talán el tudom csábítani. Ezt közöltem is vele. Ő csak mosolygott.

  -Persze, miután visszatért az erő a tagjaimba – fűztem hozzá. – Vicces, mert ilyenkor nehezen mozgok. Lábra sem tudok állni.

  -Ezen könnyen segíthetünk – a kezembe adta a poharamat. Hálás voltam érte. Megnedvesítettem az ajkaimat és a torkom.

  -Valóban? – felvontam egyik szemöldököm.

  -Megfognád az én poharamat is?

Megtettem. Ami pedig ezek után történt, megdöbbentett. Alám nyúlt és a karjaiba emelt. Átsétált velem a hálószobába.

Nem tudtam elcsábítani. Kitartott az elvei mellett. Én viszont hajnalban szó szerint elájultam a kimerültségtől és a kielégültségtől. Egy pasi, akinek van önfegyelme. Én pedig bevonulok apácának, ha legközelebb sem sikerül hatni rá.