Aggódni sincs időm…kellene?

2008 április 7. | Szerző: Joyo

 Másnap fogalmam sem volt, hogy Robi mikor távozott mellőlem, és kicsit szégyelltem is magam, hogy elnyomott a buzgóság, miközben beszélgettünk. Nagyon bíztam benne, hogy nem vette sértésnek, és a kemény munka számlájára írta.

A napok gyorsan teltek, a metrón nem futottam össze Krisztiánnal. Csupán kicsit estem kétségbe, mikor még két nap után sem hívott fel. Végül is azt mondta, hogy szombaton hív. Biztosan őt is lefoglalja a munkája.

De miért is izgatom magam rajta. Nem mondtuk egy szóval sem, hogy járunk. Egyetlen egy randevúnk volt, nem várhatom, hogy állandóan a telefonon lógjon és utánam, mászkáljon. Óh! Dehogy is nem! Azt akarom, hogy naponta háromszor is felhívjon, hogy, hogy vagyok, hogy telik a napom, alig várja, hogy lásson végre! Miért nem képes erre? Miért nem képesek erre alapban a férfiak?  

  -Jól vagy Hanna?

Kati hangja rántott vissza a valóságba. Azon kaptam magam, hogy monotonul kötöm a kezembe lévő körcsokrot, közben pedig a semmibe bámulok.

  -Igen, persze.

  -Nem úgy nézel ki – csóválta a fejét. Aggódott.

Mélyet sóhajtottam.

  -Butaságokon rágom magam. Én már csak ilyen vagyok. Ha minden jól megy az életemben, akkor is problémákat gyártok magamnak.

  -Ebbe a hibába mindannyian beleesünk – vigasztalt a főnökasszony. – Férfi?

  -Igen – bólintottam.

Ő mosolyogva a fejét csóválta. Elkötötte a hatalmas, tavaszi virágokból álló csokrot, majd felcímkézve egy vázába rakta az emelvényen.

  -Tartsunk egy kis szünetet, rendben?

Ismét egy bólintás volt a válaszom, majd átvonultunk az öltözőbe, ahol beindította a teafőzőt.

 Míg rotyogott a tea, addig megnyugtatott, hogy feleslegesen aggódok. Nyílván elfoglalt, de ha nincs igaza, akkor is, csupán egyszer találkoztunk. Felesleges bármit is várnom. Ha pedig nem gondolt komolyan, ne is törődjek vele, majd jön másik.

  -Szép és fiatal nő vagy. Teli élettel, energiával. Szinte sugárzol. Minden ujjadra találsz férfit.

  -Csupán nem szeretem, ha átvernek.

  -Azt senki sem szereti, drágám – ezzel elővett három bögrét. – Kriszti szívem, kérsz teát? – kiáltott az üzlethelyiség felé. Egy alig hallható „igen” után már töltött is.

Átvettem a saját kis kutyusos bögrémet és belemosolyogtam, mikor Kriszti ziláltan becsörtetett.

  -Ha még egy anyuka bejön, aki azt hiszi, hogy a gyereke körül forog a föld, csak, azért mert ballag, sikító frászt kapok!

Lezuttyant egy székre és belekortyolt a jázminos zöldteába.

  -És most ki van a boltban? – érdeklődött szelíden Kati.

  -Óh – sápadt el Kriszti.

  -Maradj csak, majd én kimegyek. Rendelést én is fel tudok venni – fogtam meg a vállát, és a bögrémet letéve, kibattyogtam az üzletbe. Krisztián pedig, ha nem hív szombat estig, bekaphatja!

 

***********

 

  -Ideges vagy? – kérdezte Robi mellettem fekve az ágyon. Éppen filmet néztünk. Legalább is próbáltam, de mindig elkalandoztam. Éjfél is elmúlt, és Krisztián még mindig nem vette a fáradságot, hogy telefonáljon. Negyedóránként ránéztem a telefonomra. Talán megfeledkezett rólam.

  -Tessék? – fordultam oda, kezemben a telefonommal.

  -Lassan elveszem tőled azt a telefont – nézett rám András a fotelból.  

  -Miért?

  -Nem lehet rendesen nézni a filmet, mert egyfolytában ugrálsz. Mi a baj? – András leállította a vígjátékot.

  -Nem hív a srác, akivel múltkor randiztam – nyögtem ki végül.

  -Ígérte? – kérdezte Robi.

  -Igen. Azt, hogy szombaton felhív, hány órakor találkozzunk.

  -Akkor ne idegeskedj. Holnap fel is fog hívni – dőlt vissza András és ismét elindította a filmet.

Jól van… ha ők mondják. Elvégre férfiak. Csak jobban megértik a saját nemük gondolkodását, mint én.

 

************

 

Eljött a szombat. Nem, hogy Krisztiánra gondolni, enni sem volt időm, annyi dolgunk volt. Ki-be futkostam a megrendelésekkel a raktár és az üzlethelyiség között. Kígyózott a sor a két pult előtt, olykor még az utcára is kiszorultak.

Kezdtem szédelegni az éhségtől. Ki sem aludtam magam, annyit aggódtam.

  -Hol van már a Horváth csokor? – kiáltott hátra Kriszti.

Belezavarodtam a sok  megrendelésbe.

  -Melyik? Pontosíts!

  -Az 53as!

Szuper! Végre megtaláltam, és hol van? Legfelül, középen! Keresztül másztam a vázákon, fel a lépcsőzetes polcrendszeren. Kis híján felrúgtam két megrendelést.

  -Óh! Hogy a jó…

  -Hanna!

  -Megyek!

Kezdett emlékeztetni az otthoni pörgésre. Mamám is így morgott velem, ha sokáig piszmogtam valamivel. De ez nem piszmogás volt! Ez küzdelem! Méghozzá vérbeli!

 Kifutottam a kékrózsás fiú csokorral, átadtam, és már mehettem is vissza újabb négy megrendelésért.

Még szerencse, hogy nem uralkodott el rajtam a hiúságom, csak, azért mert sok ember fog ma látni, és még is csak a széttaposott sportcipőm mellett döntöttem. Otthon is ezt használtam, mikor sokáig kellett pörögnöm az üzletben. Ráadásul a magas sarkú a bordó pamut kertésznadrághoz elég fura lett volna.

Mire elérkezett a tizenegy óra és lement a pörgés, túl voltam egy sírógörcsön, idegösszeomláson, elázott a munkaruhám, ugyanis a nagy sietségben magamra borítottam egy vázát. A benne lévő csokrot újra kellett kötni.

 Ott ültem a raktárban egy széken teával a kezében, Kati pedig a hajamat simogatta.

  -Ne haragudj, hogy kiabáltam veled – mondta. – Csak magával ragadott az emberek idegessége.

  -Semmi gond. Előfordul.

  -Ez merőben más, mint Sopronban volt, igaz? – kérdezte Kriszti.

  -Igen. Nálunk sincs pihenő, mert sokan vannak. De ez a triplája volt – hátrasimítottam a kiszabadult hajszálaimat. Még mindig remegtek kicsit a kezeim.

 Ekkor csörgött a mobilom. Még ez is! Letettem a bögrémet és előkutattam a tarisznyámból a berregő micsodát.

„Krisztián”

Összeugrott a gyomrom. A szívem hevesen dübörgött a mellkasomban. Felvettem.

  -Szia. Mond.

  –Szia szépségem. Hogy vagy? Jól telt az elmúlt három nap?

  -Munkával – mondtam. Már majdnem hozzá tettem, hogy „és idegeskedve, mert nem hívtál!”

   -Óh. A kis dolgos – kuncogott azon a bőrborzoló, bársonyos hangon. – Hány órától érsz rá, hogy találkozz velem?

Rápillantottam a faliórára. Úgy saccoltam, hogy kettőre haza érek, lefürdöm, és még aludni is tudok egy kicsit.

  -Legyen nyolc óra.

  –Olyan későn? – szinte láttam, hogy lebiggyesztette az ajkait.

  -Ne haragudj, de három napja pörgök. Ha nem szeretnéd, hogy elaludjak randi közben, aludnom kell egy kicsit.

  –Át is tehetjük egy másik napra – pezzegette a dolgot.

  -A világért sem – tiltakoztam. Három napja idegeskedem miatta. Nem hagyom magam lerázni!

  –Rendben drága. Legyen nyolc óra. Ismét a teapalotában?

  -Igen.

  –Akkor, nyolckor találkozunk. Már alig várom.

  -Én is – mondtam, majd kinyomtam a telefont.

Elég bután mosolyoghattam, mert Kriszti a fejét csóválta.

  -Akár egy kamasz lány.

  -Valóban? – éreztem, hogy elpirulok. – Pedig az már rég voltam.

  -Én mondtam, hogy kár aggódni – mosolygott rám Kati is.

Jobb hangulatban készülődtem haza. Összeraktam a tarisznyámba a dolgaimat. Épp a szandálomat húztam fel, mikor Kati megkocogtatta az ajtófélfát.

  -Szia – mosolyogtam rá.

  -Szeretném megköszönni a segítséget. Örültem neki, hogy ilyen gyorsan akadt valaki a munkára.

  -Nagyon szívesen – bólintottam.

  -A pénzedért hétfőn gyere be.

  -Rendben. És én köszönöm a lehetőséget.

Elköszöntünk egymástól és távoztam az üzletből.

Mosolyogva, bár laposakat pislogva ültem a metrón. Alig vártam, hogy végre aludjak egy kicsit.

 Otthon a tegnapi spagettiből még ettem egy keveset. Senki sem tartózkodott a lakásban, így minden gond nélkül zuhantam meztelenül az ágyba. Azonnal el is aludtam. Legalább is, én nem emlékszem semmire.

Ismerős közegben

2008 április 2. | Szerző: Joyo

 

Mint kiderült, a Kati által hordott mókás kezeslábasok, nem csupán a bolt tulajának hóbortjai voltak, hanem a kötelező munkaruha. Erre akkor ébredtem rá, mikor délután kettő órakor átléptem az üzlet küszöbét. A pult mögött egy nálam tíz évvel idősebb, festett vörös hajú nő állt, és éppen a megrendelőfüzetből jegyzetelgetett. Mikor az ajtó fölé akasztott szélcsengő csilingelni kezdett, mosolyogva felnézett. Rajta is egy hasonló pamut kertésznadrág volt, csupán moha zöld, ami kiemelte hajának mahagóni vörösségét. Hozzá egy nap sárga rövid ujjút húzott.

  -Jó napot. Segíthetek?

Elmosolyodtam én is, majd odasétáltam a pulthoz.

  -Katit keresem. Én vagyok az új kisegítő.

 Letette a tollat és felém, nyújtotta a kezét.

  -Örvendek. Krisztina vagyok.

  -Johanna.

Kezet ráztunk, s mire kölcsönösen bemutatkoztunk, az üzlet tulaja ki is sétált a raktárhelyiségből.

  -Szia Hanna. Épp időben érkeztél. Hoztam neked is munkásruhát. Öltözz át, aztán nekiállunk a megrendeléseknek.

Előzőleg Kati elkérte a méreteimet, és annak megfelelő nadrágot kaptam. Méghozzá bordót. Szerinte ez a szín illett hozzám. Gyorsan felhúztam a fekete rövid ujjúm fölé, majd visszasiettem a mellékhelyiségből a raktárba.

A frissen visszakezelt virágok vázákban sorakoztak a munkapult és az emelvényeken. Nem volt idegen a látvány, és a kikészített eszközök sem.

  -Itt vannak a megrendelések Katikám – lépett be hozzánk Kriszti. A főnökasszony átvett tőle négy kis cetlit.

  -Hannának egyelőre kettőt adj. Két vonalas összeállítást.

Lehet, hogy még sem tetszett neki a körcsokrom? Előfordulhat. De nem küldött el. Inkább a nekem való munkát osztotta ki rám. Nem sértődtem meg, inkább hálás voltam.

Nekiálltunk a munkának, Krisztina sokszor visszafutkosott az üzlethelyiségbe, hogy újabb megrendelést vegyen fel, vagy éppen kiszolgáljon. Három napunk volt ballagásig, ezzel együtt. Ahogy sorra fogytak el a megrendelések a füzetből, egyre inkább éreztem, hogy a mai teázás Liluval, elvetélt ötlet. Örülni fogok, ha hazaérek.   

Mikor legközelebb kiszaladtam a mellékhelyiségbe, gyorsan felhívtam Lilut is, hogy sűrűn bocsánatot kérve lemondjam a találkozót. Természetesen megértette.

 Teltek az órák, néha pihenőt tartottunk. Teát, kávét, a gyorsétteremből ételt hoztunk.

Este nyolcra a rendelések nagy részét elkészítettük, vázába tettük, beszámoztuk és nevet írtunk rá. Tisztára olyan volt, mint otthon, csupán itt nagyobb mennyiségben.

 Kati elégedetten nézett végig a munkáinkon. Ahogy szemügyre vettem a sajátjaimat, észrevettem, hogy úgy az ötödik-hatodik csokortól már egyre szebbeket készítettem. Belerázódtam.

 Rendet tettünk magunk után, majd átöltöztünk.

   -Merre laksz? – kérdezte Kriszti mikor Kati kulcsra zárta az üzlet ajtaját és bekapcsolta a riasztót.

  -Csertőpart.

  -Kocsival vagy?

  -Nem. Metróval és busszal – mosolyogtam rá.

  -Útba esik. Gyere, elviszlek.  

  -Nem akarok a terhedre lenni.

  -Ugyan, ne butáskodj. Nagy segítség vagy. És mint mondtam, amúgy is útba esik. Pár utcával lakom odébb.

Engedtem hát.

 

*******

 

  Egy órával később hulla fáradtan estem be a lakásba. Fájtak a lábaim, minden vágyam egy forró fürdő és a puha ágyam volt.

Amint nyitottam az ajtót, finom, fűszeres illat kúszott az orromba. A konyhából úszott felém.

  -Helló – köszöntem becsukva az ajtót.

  -Szia. Csak, hogy megjöttél. Eddig ott tartottak? – Robi hangját hallottam a konyhából. Benéztem hozzá. Épp a durum tésztát szűrte le. A villanytűzhelyen egy serpenyőben zöldséges paradicsommártás fortyogott.  Gyorsan, már amennyire tőlem telt, oda ugrottam, hogy megkavarjam. Robi hálásan pislogott rám a gőzölgő szűrővel a kezében.

  -Köszi. Kár, hogy nincs még egy kezem.

  -Igen. Az evolúció kicseszett velünk.

Miután úgy ítéltem meg, hogy már biztosan nem kap alá, kimentem az előszobába és lerúgtam a cipőimet, a tarisznyámat pedig bedobtam az ágyamra.

  -András?

  -Hamarosan jön. Telefonált. Min mosolyogsz?

  -Vacsorát főzöl?

  -Olyan furcsa? Szoktam.

Kivettem a hűtőből a narancslevet és töltöttem magamnak.

  -És, hogy válaszoljak első kérdésedre, igen, nem rég fejeztük be. Persze még van egy csomó, úgy, hogy holnap korábban megyek. Szombatig végeznünk kell. Ma is adtak le egy csomó megrendelést.

  -Ühüm.

  -Tudom, kínaiul beszélek.

  -Nem, nem, … csak … – szörcsögött, és már értettem mire fel volt a hümmögés. Tésztával volt teli a szája.  – Remélem éhes vagy.

  -Nem utasítom vissza.

  -Helyes – bólintott. András körülbelül fél óra múlva érkezik meg az edzőteremből.

  -Remek, addig lefürdöm. Koszosnak érzem magam, a sok virágtól. Ezt mindig is utáltam – szagoltam meg a kezemet, aminek orrfacsaró vegyszer szaga volt.

  -De legalább otthonos környezetben voltál – szólt utánam.

  -Ez igaz – mondtam. Visszahajoltam a konyhaajtóba. – Ne haragudj, ha bunkó módon nem kérdeztem milyen volt a te első napod. De amíg nem fürdöm meg, nem érzem magam teljes értékű nőnek.

  -Semmi gond. Nekem is van mesélni valóm, de még ráér. Fürödj meg nyugodtan.

  -El sem hiszed milyen nyugodtan, fogok megfürdeni – vigyorogtam fáradtan, és már meg is csuktam magam után a fürdőszoba ajtaját.

Jótékony hatással volt rám a meleg zuhany. Csak álltam a zuhanyrózsa alatt és hagytam, hogy végig masszírozza testemet a vízsugár. A vegyszer szagtól képtelen voltam teljesen megszabadulni. De ehhez már hozzá szoktam. Otthon is mindig ez volt.

Hálóingben léptem ki a fürdőből. Robi a szobámban ült és épp a televíziót kapcsolgatta.

  -Bocs, hogy bepofátlanodtam. De amilyen fáradtnak látszol, nem hinném, hogy a konyhán beszélgettél volna.

  -És milyen igazad van – eldőltem az ágyon, pontosan mellé. Fejem alá púpoztam a párnáimat, és fektémből néztem fel rá. – Mesélj.

  Előadta, hogy milyen kárörömmel fogadta az osztály, és, hogy már az elején kóstolgatták. Bár, mikor gitározott, csendben maradtak. Kicsit félve lépett be a terembe, de próbálta meggyőzni magát, hogy ezek is csak emberek, és nem árthatnak neki.

  -Azzal győzködtem magam, hogy jó alkalom lesz arra, hogy lelkileg fejlődjek.

  -És mit gondolsz? Sikerülni fog?

  -Egyelőre ezt még nem tudom megmondani. Ez is csak egy szerep. Ők is szerepet játszanak. Leperegnek rólam a beszólásaik.

 Ahogy felnéztem rá, és az arcát vizsgálgattam, még mindig láttam rajta, hogy győzködi magát. De legalább elment, elvállata, ott maradt és nem rohant ki a teremből. Ezt meg is mondtam neki. Bár már nagyon laposakat pislogtam. Lehet, hogy nem volt túl jó ötlet, hogy lefeküdtem. Közelebb húzódtam hozzá, fejemet a felkarjához érintettem. Ő lenézett rám, felemelte a kezét és hagyta, hogy a mellkasára tegyem a fejemet. Otthonosan éreztem ott magam. Hallgattam szívének egyenletes ütemét. A pilláim egyre jobban nehezedtek.  

  -Igaz, a tanári szobában állítólag fogadásokat kötöttek, hogy meddig bírom odabent. Meg is lepődtek, hogy csengetés után jelentem meg.

  -Biztos azt hitték, hogy a WC-ben bujkáltál – motyogtam.

  -Volt ilyen tipp is. De rájöttek, hogy tévedtek. Lehet, hogy hősként fognak rám tekinteni.

  -Igen, lehet – kuncogtam, közben a szempilláim lecsukódtak és végül a teljes sötétség. Többre nem emlékeztem. Csupán a kellemes testmelegre, ami körülvet, a vállamon pihenő kézre, és az arcom alatt dobogó szívre.

Én egy birka vagyok!

2008 április 1. | Szerző: Joyo

 

Másnap Robi elkerült. Nem tudtam, hogy szándékosan, vagy csak mindig máshol volt dolga, de nem értettem. Még mindig a miatt őrlődik, hogy miként kerülje el a találkozót a volt barátnőjével?

Csak ültem a konyhában a teámat kavargatva, és azon kaptam magam, hogy ismét ráfeledkeztem a fehér rózsára. Délutánra vártak a virágboltba, hogy nekiálljunk a megrendelések elkészítésének. Nem lesz szokatlan a nagy pörgés, fel tudom venni a fordulatszámot. Szerencsére, rajtam kívül, még három szakember lesz. Én csak kisegítek. 

 Épp a teámat vittem be a szobámba, mikor csörgött a telefonom.

„Lilu”

A nyakamat rá, hogy a randi miatt hívott.

  -Szia. Mond.

  –Kérem a részleteket – szólt Lilu hangja.

Felnevettem.

  -Tudtam, hogy hívni fogsz miatta.

Mindent elmondtam, még válaszoltam a kérdéseire is a végén.

  –Tea este? – kérdezte végül.

  -Benne vagyok. Ugyan ott?

  –Még szép.

  -Mikor?

  –Legyen este nyolc.

  -Majd igyekszem.

  –Szintén.

Elbúcsúztunk, majd kinyomtam a mobilt. Ekkor nyílt a lakás ajtaja. András lépett be és csukta be maga után. Bevásárló szatyrot szorongatott.

  -Szia – intettem felé.

  -Nocsak. Haza estél épségben?

Körbe fordultam.

  -Mint látod. Te is most értél haza.

  -Ez igaz, viszont ti már ismeritek Katát – és mintha ezzel mindent megmagyarázott volna, a konyhába sétált, hogy elpakolja az élelmiszereket.

  -Csak nem gondolod, hogy az első randi után bemutatom – siettem utána.

Tudtam, hogy András nem szokott belemenni a veszekedésekbe. Nekem sem állt szándékomban, de valamiért, előtört belőlem a kötekedő énem. Nem is tudtam, hogy nyomaszt valami. Egészen eddig. És ha már itt van, miért ne vezessem le rajta?

  -Nézd, végre randizom, azért piszkáltatok, mert itthon ültem veletek…

  -Robival, én máshol voltam.

  -Ne dörgöld az orrom alá.

  -Ahogy akarod – mondat és a hűtőszekrénybe tette a két doboz gyümölcslevet.

  -Nagylány vagyok, tudok vigyázni magamra – mellé támaszkodtam, szinte elálltam az útját. Mitől lettem ilyen feszült?

Ő rám nézett. Velem egy magas volt, így nem kellett erőlködnie.

  -Ideges vagy?

  -Nem! – vágtam rá, talán túlságosan határozottam.

András a szekrénybe nyúlt és kivette a zöldteát, tartalmazó dobozkámat, majd a szekrényből a teáskannát.

  -Te meg mit művelsz? – kerekedtek el a szemeim.

  -Teát neked.

  -Nem veszed észre, hogy épp veszekedni próbálok? – beletúrtam a hajamba.

  -De igen. Csak, hogy én nem szeretek veszekedni. Egy józan, értelmes vitában benne vagyok, de az észnélküli, agresszív üvöltözésben, csapkodásban, egymás hibáztatásában, nem. Fújd szépen ki magad. Nem hinném, hogy a miatt lettél ideges, mert féltettelek.

Lezuttyantam egy székre.

  -Nem kell teát készítened. Mindjárt kihozom a szobámból a bögrém.

Fél perccel később a zöldteámmal a kezemben ültem felhúzott lábakkal a konyhán. András éppen tésztát főzött.

  -Áruld el, mi bánt.

  -Hüm? – felkaptam a fejemet.

  -Látom, hogy rág valami.

  -Ugyan. Semmiség.

 András csípőre tette a kezét. Mióta megérkezett, most, mosolyogtam először. Mókásan festett. Kötényt kötött, amin, a „Jobban csókolok, mint főzök!” felirat állt, és a csípőre tett kezében lévő fakanálról a járólapra csepegett a sós víz. Körbe nézett, majd a gyümölcsös kosárból kiemelt egy fonnyadásban lévő golden almát.

  -Látod ezt az almát?

Bólintottam.

  -Te is ilyen vagy.

Összeráncoltam a homlokom.

  -Mi? Sárga, kicsi és ráncos?

  -Ha így folytatod, igen. A bőröd besárgul, megereszkedik, és senki sem akar majd beléd harapni. De most komolyan. Aggód-almás vagy.

  -Istenem, de szar! De szar poén – de jóízűen nevettem.

  -Szerinted – tette le a gyümölcsöt András. – Elárulod most már, hogy mi a baj?

  -Kerül – nyögtem ki végre, mert időközben rájöttem, hogy ez nyomaszt.

András a szemeit forgatta. Hirtelen mozdulataival a fakanálról mindenfelé csepegtette a vizet.

  -Nem kerül.

  -Honnan veszed? – kérdeztem. – Beszélt veled? Mondott valamit? Utál? – az izmaim megfeszültek, a gyomrom diónyi csomóba ugrott, a szívem kis híján az asztalra köptem.

  -Befejezted?

Vettem három mély lélegzetet, majd bólintottam.

  -Nem beszéltem vele erről. De nem kerül. Szimplán dolgozik.

  -Ó! – meredtem magam elé. – Nem is tudtam, hogy ma kezd.

  -Felhívták az iskolából, hogy tudna e korábban kezdeni, mert az előző tanár beadta a felmondását, majd beteget jelentett. Influenza.

  -Szerintem csak tele lett a töke a diákokkal – forgattam a szemeimet.

  -Miért?

  -Robi nem mondta? Állítólag, már a harmadik énektanárt fogyasztja az osztály.

András szája széle megrándult, de próbált továbbra is komoly képet vágni. Megköszörülte a torkát, hogy legyűrje a nevetést.

  -Köhm. Szóval nem kerül – oldalra döntötte a fejét, és úgy méregetett. – Miért? Lelkiismeret-furdalás?

  -Miért lenne? Csak nem szeretném, ha fújna rám a lakótársam – kortyoltam a teába. Nem akartam beszélni.

  -Biztos, hogy jó volt az a randi?

  -I…igen, persze.

András jobbnak látta, ha nem faggat tovább. Inkább tovább kevergette a durum tésztát. Én pedig csendesen elkortyolgattam a zöldteát. A gyomrom már nem ugrált annyira.

A randevú

2008 március 26. | Szerző: Joyo

 

Nyolc órakor léptem be a teázó ajtaján. Vajon miért van az, ha randira megyek, mindig pontos tudok lenni, de ha megbeszélésem van, feltartanak? Körbenéztem a helyiségben, de nem láttam Krisztiánt. Elindultam az ablak felé, ahol láttam egy kétszemélyes szabad asztalt. Valahol a hely közepén jártam, mikor valaki megfogta a vállam. Megdermedtem.

  -A francba – szaladt ki a számon.

  -Miért ennyire ijedős? – Krisztián lépett mellém. Így, hogy ismét lapos sarkú cipőt vettem fel, egy fejjel fölém magasodott.

  -Csak nem szeretem, ha hátulról elkapnak.

  -Sajnálom.

Udvariasan a karját nyújtotta. Én belé karoltam és odavezetett a szabad asztalhoz. Leültem, de ő még mindig mellettem állt.

  -Valami gond van? – kérdeztem.

  -Nem. Csak szeretem követni a forgatókönyvet.

Felvontam egyik szemöldököm. Erre a háta mögül, ki tudja honnan, előhúzott egy hófehér, nagyfejű rózsát. Őszintén meglepődtem. A virág szárának végére egy vízzel teli fiolába volt csúsztatva, hogy tartós maradjon.

  -Örülök, hogy eljött a találkozóra – ismét kezet csókolt, majd leült velem szembe.

  -Ki maga? Egy tizennyolcadik századból itt ragadt gavallér?

  -Nem. De tisztelem és szeretem a nőket. Talán kicsit régimódi vagyok.

  -Értem. Tehát ezért a magázódás. Arra vár, hogy kezdeményezzek.

Nem kellett válaszolnia, a mosolya mindent elárult.

  -Rendben, akkor tegeződjünk. Végül is, már a száddal érintetted a kezemet.

És biztos voltam benne, hogy egyéb testrészeimmel is ez a célja. Csupán még nem utalt rá.

  -Választottak már? – lépett oda a pincérnő.

  -Jázmin teát kérnék – mosolyogtam a fekete hajú kis nőre.

  -És az úrnak?

  -Cseresznyés fehérteát.

  -Köszönöm. Tíz perc és hozom – majd elsétált.

  -Újabb jó pont – mondtam. Ujjaim akaratlanul is a virág szirmaival játszottak.

  -Mivel érdemeltem ki? A fehér teával?

  -A teával.

Felkuncogott.

  -Teázóban teát rendelünk.

  -Fejezd be, mert a végén még beléd szeretek.

Na, lehet, hogy ezt nem kellett volna. De ő ismét csak kuncogott.

  -Elárulod a teljes nevedet? – kérdezte.

  -És te a tiédet?

  -Sólymos Krisztán.

  -Fülöp Johanna Kitti.

  -Húha, dupla nevű hölgy.

  -De csak a Johannát használom.

  -Igen. Az valahogy jobban is illik hozzád. A Kitti túlságosan is kislányos. A Johanna olyan….

  -Komoly?

  -Nem, nem ezt akartam mondani – rázta a fejét Krisztián. – Inkább különleges. Más Johannát nem is ismerek. Nem valami gyakori név.

  -Igen, tudom – rá pillantottam a rózsára. Miért pont fehér? Mert tiszta? Szűzies? Vagy csupán ez tetszett neki?

  -Mivel foglalkozol? – kérdezte.

  -Ma vettek fel a Virágszép virágüzletbe kisegítőnek. De várok, hogy visszajelezzenek valamelyik magazintól.

  -Újságírás?

  -Igen.  És te mivel keresed a kenyered?

  -Pr szakember vagyok. Különböző cégeknek szerzek támogatókat. Jelenleg egy informatikai társaságnak dolgozom, akik újítani akarnak. Most volt tulajdonos váltás, és az új főnök kicsit kozmetikázni akarja a céget. Ebben segédkezem.

  -Felelősség teljes munkának hangzik. Csak azt nem értem, ha ilyen komoly munkád van, soha nem szólták meg a… – mutattam a hajamra.

  -A hajam? Azért mert hosszú? – bólintottam. – Nem, nem igazán. De, ha bárki is szólna, nem igazán érdekelne a dolog. Ez vagyok én.

  -Nekem bejönnek a hosszú hajú férfiak.

  -Újabb jó pont?

  -Mondhatjuk így is.

  -Mire vagy még kíváncsi? Ez az ismerkedés estje.

Elgondolkodtam. A legfontosabb kérdéseket akartam összeszedni.

  -Hány éves vagy?

  -Harminc.

  -Mikor születtél?

  -1981. november. 10.

Elderült az arcom.

  -Tudtam. Én tudtam. Nem rozsdásodtak be az ösztöneim.

  -Még is mit? – kicsit furcsán nézett rám.

  -Azt, hogy Skorpió vagy.

  -Igen. Egy igazi, szívtipró, titokzatos Skorpió – megugráltatta szemöldökeit. Közben kihozták a teákat.

Tehát valóban Skorpió. Ez megmagyarázza a reakcióimat, amiket a metrón váltott ki belőlem. Azt szokták mondani, ha egy Skorpió férfi rád néz, a bugyid lekívánkozik rólad. Jó, azért nem volt ilyen súlyos a helyzet, de nemi vágyam támadt.

 -Igen. Tudom, hogy ők ilyenek.

 -És az jó?

  -Végül is, igen. Ameddig nem túl féltékenykedő és nem kell minden mondatot harapófogóval kihúzni belőle.

  -Értem. Nálam ezzel nincs gond. Én is elég szabadlelkű ember vagyok.

  -Ez mit takar? Hajtod a nőket? Egyszerre többet is?

  -Nem. Ez azt takarja, hogy elég teret engedek a páromnak, ha cserébe én is megkapom. Szeretek a barátaimmal elmenni, szórakozni. Te ilyen vagy? Megadod?

  -Igen. Ugyan úgy, mint te. Ha én is megkapom, a másik is. Ellenkező esetben veszem a nyúlcipőt. Egyik pillanatban itt, a másikban ott. Ez rendszerint megnehezít dolgokat. Mondjuk, ha a hullámzó kedélyállapotom miatt ki akarnék tekerni a nyakamat.

 Felnevetett.

  -Ilyen nővel még nem találkoztam.

  -Milyennel?

  -Aki már az első randin ilyen könnyed.

  -Nem tehetek róla. Ha zavar, nyugodtan szólj, visszafogom magam.

  -A világért se – rázta a fejét mosolyogva.

Közben iszogattuk a teánkat, tovább beszélgettünk. Különböző történeteket meséltünk a múltunkból. Valóban jól szórakoztam.

Halványkék inget viselt sötét farmerrel és sötétbarna mokaszint idéző cipővel.  Haját ugyan úgy laza varkocsban viselte, és az, az elképesztő illatfelhő lengte körbe. Nem tolakodóan, nekem még is az agyamig hatolt és előhozta a legtitkosabb vágyaimat. A végén már fészkelődtem a széken. A fenébe is!

  -Valami gond van? – kérdezte.

  -Nem semmi – füllentettem. Pedig volt gond.  Sokáig éltem önmegtartóztatásban. Nekem ez már hosszú időnek számított. Fél év, az fél év. Két megoldást láttam. Vagy fejvesztve elrohanok, vagy amint elindulunk a teaházból, rámászom. Az előbbi tűnt épeszű döntésnek, a másik viszont jobban tetszett. Istenem, segíts meg!

  -Szeretnél még elmenni valamerre? Vagy ennyi elég is volt belőlem? – kérdezte miután nagy nehezen rávett, hogy ő fizet mindent.

Nem tudtam, erre mit felelhettem volna. „Nem volt elég. Szeretném, ha addig szexelnél velem, amíg el nem ájulok!”

  -Egyelőre legyen ennyi.

  -Ezek szerint benne vagy egy második randiban? – kérdezte.

Elindultunk a metró lejáró felé.

  -Igen.

  -Mikor?

  -Legyen… – nem akartam könnyen megadni magam. Csak azért sem! – Szombat este?

  -Három napot kibírok. Legyen. De ki tudja. Elképzelhető, hogy a metrón összefutunk.

  -Igen, lehet.

 Érvényesítettem a jegyemet. Még mindig nem vettem bérletet. Pedig el kellene intézni. Ez így fárasztó.

A szerelvény hamar befutott a megállóba. A deáktéri megállóig továbbra is beszélgettünk. Minél közelebb értünk, annál jobban dübörgött a szívem. Eszemben sem volt kezdeményezni. Kíváncsi voltam, mire készül. Azt mondta, szereti követni a forgatókönyvet. Vajon mi van még abban a történetben?

  –A Deák-tér következik!

Úgy tűnt ő is tépelődik.

A szerelvény megállt.

  -Nos… akkor majd szombaton – mondtam.

  -Igen. Szombaton hívlak.

Kiléptem a szerelvényből és elindultam a mozgólépcső felé. Még mindig ott szorongattam a fehér rózsát. Amint a szerelvény elszáguldott, meglebegtette a halványkék hosszú szoknyámat. Kicsit le kellett gyürködnöm, nehogy a nyakamba kössön ki. A laza, vállról lecsúsztatható drapp felsőm is hullámzott. Kicsit kirázott a hideg. Csalódott voltam? Talán. Átsétáltam a 2es metró megállójába. Ám ekkor ismét megragadta valaki a vállamat. Lendületből megpördültem a saját tengelyem körül. Krisztián állt mögöttem, még mindig a vállamat fogva.

  -Azt hittem a szerelvényem maradtál – nyögtem.

  -Valamit elfelejtettem.

  -Eltértél a forgatókönyvtől? – kérdeztem halovány mosollyal.

  -Miben?

Két tenyere közé fogta az arcomat és ízlelgetve, szinte óvatosan, megcsókolt. Először csak finoman hozzáérintette ajkait az enyémhez. Egy pillanatra eltávolodott, de csupán annyira, hogy megnedvesítse a száját, s a következő pillanatban újra csókolt. Ezúttal szenvedélyesebben.  Mély sóhaj szakadt fel belőlem. Mint aki hatalmas súlytól szabadult meg. Beleolvadtam a csókba. Kezei lesiklottak az arcomról a derekamra. Nem pofátlankodott illetéktelen területekre. Szigorúan csípő felett maradt. Mikor szétváltunk, én csak pislogtam rá.

  -Ebben – mondta végül. – Nem tudtam, hogy akarod e, amíg a megállásnál rám nem néztél.

  -Ennyire árulkodóak a szemeim? – kérdeztem.

  -Igen.

  -Ezek szerint nem eléggé.

Végig simította az arcomat. Mosolygott.

  -De igen. Csak, hogy nem sietek sehova.

Légáramlat jelezte, hogy újabb kis földalatti szerelvény érkezik. Puha csókot lehelt a számra és már sietett is vissza a megállóba.

  -Szombaton találkozunk.

Búcsút intettem, és én is siettem a 2es megállójába. Nekem is épp akkor érkezett a metró szerelvény. Egész úton csak ültem és néztem magam elé. Fel sem tűnt, hogy szórakozottan játszom a rózsával. Még a buszon és a liftben is. Igen, a liftben. Felvonóval mentem. Valahogy semmi más nem érdekelt. Csupán a csók, ami még mindig az ajkaimon égett. Ezek szerint, most járunk? Nem tudtam volna megmondani. Minden esetre jól éreztem magam. Beléptem a lakásajtón. Éjfél elmúlt, mindenhol csend honolt. Ezek szerint már alszanak. Vagy Andris Katánál van? Valószínű, mert a cipőjét sehol sem láttam. Amint kibújtam a sajátomból, nyílt az egyik szobaajtó, és a résnyire kiszűrődő fényben megláttam Robit.

  -Merre jártál? – kérdezte.

  -A Teapalotában voltam. Aztán sétáltam.

  -Értem – mondta, s láttam, hogy már sejti mi a helyzet, amint tekintete a kezemben lévő rózsára tévedt. Többet nem is kérdezett. Jóéjszakát kívántunk egymásnak, s már csukódtak is a szobaajtók.

Készülődés

2008 március 26. | Szerző: Joyo

 

  -Nem mondod, hogy randizni fogsz! – kiáltott Lilu a vonal másik végén. Akkorát kurjantott, hogy a készüléket el kellett tartanom a fülemtől.

  -De igen.

  –A metrós férfival?

  -Krisztiánnal.

  –Hüm, hüm. Szép neve van. Mikor találkoztok?

  -Este nyolckor a Teapalotában.

  –Ismét kezded?

  -Én? Ugyan mit? – kérdeztem játszva a tudatlant, pedig nagyon is jól tudtam, hogy mire gondol.

  -Ne játszd az eszed. Próbára teszed a férfiakat. Ad1; ha eljön a teázóba, az már egy jó pont. Ad2… mi is volt a másik?

   -Ha teát rendel sör vagy kávé helyett, esélyes a második randira – segítettem ki.

  –A válogatós mindenedet! – kuncogott Lilu.

  -Szerinted diszkriminálom őket?

  –Te minek neveznéd azt, hogy azzal már nem akarsz randizni, aki sörözik, vagy kávézik…

  -Egy teaházban – szúrtam közbe. – A teázás egy kultusz. Egy művészet. Teaházban teát kell inni, más nálam már szentségtörés. 

  –Te beteg vagy.

  -Lehet, de ez népbetegség.

  –Na mindegy. Kell segítség a készülődésben, vagy a fiúk véleményére bízod magad? – kérdezte végül.

  -Na lássuk csak – valóban eltűnődtem. – Hallgassak a volt barátomra, aki még érzelmi válságban van és randizásról hallani, sem akar, adjak egy fotó modell véleményére, aki alsógatyában pózol a kamerák előtt. Vagy hallgassak az egyik legjobb barátnőmre, aki elég jól ismeri az ízlésvilágomat. Atyám, ez fogós kérdés.

Lilu ismét felnevetett.

  –Oké, oké, ha hatra átmegyek, megfelel?

  -Teával és sütivel várlak. Csók – cuppantottam viccből a telefonomba. Még messziről hallottam a csengő nevetést, mielőtt mind a ketten kinyomtuk volna. 

Úgy éreztem, valóban kellenek a szakértő szemek, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mit vegyek fel. Ez remek. Az is rég volt, hogy ennyire oda akartam figyelni a megjelenésemre. Miért is akarok annyira tetszeni Krisztiánnak? Nem is ismerem! Megiszom vele egy teát, beszélgetünk, ismerkedünk, de még semmi sem garancia arra, hogy járni fogok vele. Vagy az, hogy ő akar e majd velem járni. Na és Robi? Megtorpantam az utcán. Valaki nekem is jött a vállával. Nem törődtem vele. Csak meredtem előre a tömegbe.

  -Mi van Robival?  – kérdeztem magamtól félig hangosan. – Semmi – mondtam végül és tovább sétáltam. De az a felhőtlen jókedv nyomtalanul eltűnt.  

 

*************

 

  -Elárulnád, miért rohangálsz úgy, mint a mérgezett egér? – András felnézett rám az újság fölül, amit épp olvasott, mikor kisiettem a konyhába. A hajam félig vizesen lobogott utánam, mintás trikó és kisgatya volt rajtam. A vízforraló fütyülni kezdett. Leemeltem a villanytűzhelyről. – Jön Lilu.

  -Ezért ekkora felhajtás? – vonta fel egyik szemöldökét.

  -Mire gondolsz? – állt meg kezemben a zöldteát tartalmazó tasak félúton.

  -Hajmosás, sminkelés, illatosítás, láttam, hogy még a szekrényedben és félig eltűntél.

 Azt hiszem elpirultam. Biztos, mert elvigyorodott.

  -Vagy mást vársz?

 Körbe néztem, hallja e más is, itt Robira gondoltam. Még mindig nem értettem miért suttogok.

  -Randim van.

  -Lillával?

  -Nem. Egy Krisztián nevű férfival.

  -Aha – egyre jobban vigyorgott. Letette az újságot. – És ki a fickó?

  -Csak annyit tudod, hogy Krisztiánnak hívják, és este nyolckor a Teapalotában találkozunk.

  -Tehát semmi mást nem tudsz róla?

  -Hülyeségnek tartod?

  -Nem is tudom – jobban felém fordult a széken. – Egy vadidegen.

  -Végül is azért találkozom vele, hogy megismerjem. És különben is, már olyan rég nem… – ekkor csengett a kaputelefon. Mire megfordultam, hogy felvegyem, Robiba botlottam. Kikerültük egymást, én pedig már engedtem is be Lilut.

 András csak a fejét csóválta, Robi pedig értetlenül pislogott.

  -Mi folyik itt, – kérdezte. – Félbeszakítottam valamit?

  -Nem. A kisasszonynak találkozója van.

  -Most? – mutatott az ajtóra Robi.

Végig néztem magamon.

  -Dehogy is. Lilut várom.

  -Óh – és már nyitotta is a hűtőszekrényt.

Én pedig a bejárati ajtót.

Nem hagytam túl sok időt barátnőmnek, hogy köszönésnél többet nyögjön ki a fiúknak, berántottam a szobámba.

  -Te jó ég! Mi van veled? – a kalapja után kapott, amit a bevágódó szobaajtó keltette huzat sodort le a fejéről.

  -Összezavarodtam.

 -Ez nem újdonság. De mist mi váltotta ki?

Félredobott a fotelból két nyári ruhát, majd leült.

  -Szerinted? – kérdeztem lerogyva az ágyra.

Az ajtó felé nézett, majd némán a konyha felé biccentett. Én pedig bólintottam. Ő a szemeit forgatta, majd suttogóra fogta a hangját.

  -Kérlek, ne kezd megint. Mindig elérhetetlen álmokat kergetsz. Vége. Már két éve. Mit akarsz? Most randizol egy állítólag igen jóképű férfival. Légy boldog. Te is mondtad, hogy ki akarod verni a fejedből ezeket, az érzelmeket. Itt a remek alkalom.

  -Nem tudom, mi van velem – beletúrtam a félig nedves hajamba.

  -Majd én megmondom. Te imádsz szenvedni. Lételemed. És ha végre minden jól megy az életedben, te gyorsan keresel valamit, amin vekenghetsz. Fejezd be. Menj randizni. Az életed pedig alakul, ahogy kell.

  -Hé! Én szoktam így beszélni veled.

  -Itt volt az idő, hogy te is megkapd. Most pedig keressünk neked ruhát.

 

Átható kék szemek és virágcsokrok

2008 március 25. | Szerző: Joyo

 Egy fél pirítóssal a számban szaladtam a buszra, majd a metróra. Kicsit furán néztek rám a körülöttem állók, de már megszoktam. Nem vagyok furcsa. Legalább is nem tartom magam annak. Most azt kellene arra írni, hogy „Kérem én normális, vagyok, meg mondták a hangok!”. De akkora közhely lett belőle. Szépen elrágtam a „reggelim”. Az orvosom fél évvel ezelőtt közölte velem, ha nem lassítok az életemen, hamar a vizsgálóban találom magam, gyomortükrözés közben. Én pedig nem akartam csövet nyelni! Igyekeztem változtatni az életmódomon. Nem volt könnyű. Próbáltam stresszmentesen élni, de úgy érzem, az nem is él igazán, aki nem szokott idegeskedni.  Túl sok volt egy időben a gyomorsavam. Az ideg, a dührohamok. Akkortájt kezdtem jógázni és újra konditerembe járni, hogy levezessem a felgyülemlett feszültséget. Ez valahol Robi és Tamás között volt. Haszna is volt azon kívül, hogy kezdett helyrejönni a gyomrom, hajlékonyabb lettem és formásabb. És egy kiegyensúlyozott, boldog párkapcsolat is jó hatással van az ember lányára.

De mióta a fővárosba jöttem, nem igazán nyúltam a jóga CD-hez és nem kerestem új edzőtermet sem. Pedig a közelünkben volt egy, nevezetesen az Örsvezér téren. Talán a megbeszélés után beiktatom oda is a vizitet, hogy lássam mi az árfolyam.

  Csak kapaszkodtam a metrón, fülembe zene szólt az MP4 lejátszómból. Nem is nagyon figyeltem a tömegre. A pirítósom morzsáit még letörölgettem a számról, azért még se szóljanak meg. Épp a Deák-teret hagytuk el, mikor ismerős illat csiklandozta meg a szaglóhámomat. Görcsbe rándult a gyomrom. Különböző képek villantak fel az agyamban. Letűnt korok udvarlói, akik mind ugyan azt a parfümöt használták. MEXX! Te jó ég! Tudtam, hogy ismerős valahonnét! Hosszú évekig őrizgettem egy kiürült üveggel az ágyam mellett. Bolondultam azért az illatért. Alig mertem balra nézni, hogy megtudjam kiből árad ez a nemi vágyat felébresztő aroma. De a kíváncsiságom erősebb volt a szemérmemnél. A szemem sarkából óvatosan rápillantottam a mellettem kapaszkodóra.

 Grafit szürke öltöny, sötétebb nyakkendő, halvány ing, lazán összefont búza szőke haj.

Oh! Basszuskulcs! Már megint! Próbáltam elbújni, arrébb mászni a tömegben, de túl sokan voltak hozzá. Még egy ott utazó öleb mancsára is sikerült rálépnem, aki a hírtelen támadás következtében fülsértően felvonyított. Erre természetesen mindenki odakapta a fejét.

  -Vak vagy? – förmedt rám a nálam fiatalabb pláza macska, aki előttem ült, majd az ölébe vette kis kedvencét, és pátyolgatni kezdte.

  -Elnézést – nyökögtem és igyekeztem nem a szőke férfira nézni.

Aki viszont engem mustrált. Biztos voltam benne, hogy elkönyvelt magában valami bénázó spinének, aki elég szétszórt ahhoz, hogy még egy kutyát se vegyen észre a metrón.

Ekkor elkövettem azt a hibát, hogy ránéztem, és a tekintetünk találkozott. Valami felcsillant a szemében, végig nézett rajtam, majd mosolyogva közelebb lépett hozzám. A parfüm illata egyre inkább az agyamig hatolt, majd az a bizsergő érzés elindult lejjebb. Valahol középtájon állhatott meg. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy egy Skorpió férfi mosolyog rám.

   -Látom most elővigyázatos volt, és lapos sarkú cipőt húzott. Csak nem félt, hogy ismét belém botlik?

Felvontam az egyik szemöldököm. Nos, igen. Skorpió, vagy Oroszlán. Rámenős, az már biztos.

  -Ne gondolja, hogy számítottam magára – válaszoltam. – Sietős a dolgom, fő a praktikusság – vontam meg a vállam.

  -Pedig már reménykedtem, hogy miattam, metrózik.

  -Hm. Úgy, mint több száz pesti.

Csak vigyorgott. Kezdődő körszakáll aranylott a szája körül a metró lámpafényében. Közelebb lépett hozzám. Úgy éreztem, ha még közelebb jön, a térdeim is gyengülni kezdenek.  Nyeltem egyet.

  -Bevallom, akár hányszor metróra szálltam, reméltem, hogy találkozom magával.

Éreztem, hogy a vér lassan az arcomba kúszik. Ez aztán remek. Elpirultam! Egy vadidegentől.

  -Ez hízelgő – magam elé bámultam, a kint futó vezetékekre.

  -Mintha azt mondta volna múltkor, ha még egyszer összefutunk, fizethetek magának egy italt. Szeretném állni. Persze, csak, ha ön is szeretné. Nem erőltetek semmit. De én nagyon örülnék neki.

 Ismét a szemeibe néztem. Azokba az átható kék szemekbe. Sűrű, hosszú világosbarna szempillák árnyékolták. A szépívű szemöldök is árnyalatnyival sötétebb volt a hajánál. Azon kaptam magam, hogy már azon gondolkodom, vajon máshol is sötétebb lehet?  Te jó ég! Ilyen rég volt?

  -Nos?

  -Rendben. Megiszom magával egy italt. De én választok helyszínt.

  -Elővigyázatosság? – vigyorgott rám.

  -Igen. Ki tudja. Lehet, hogy a baltás gyilkos nézett ki újabb áldozatául.

  -Oh, igen, és a baltámat a kézitáskámban tartom, hátha szükség van rá – ugráltatta meg szemöldökeit.

 Kuncogtam én is vele.

  -De legyen, maga választ helyszínt.

Elgondolkodtam. Vajon itt is ugyan azt az elvet kövessem, mint hajdan otthon? Ha átmegy a rostán, lehet szó újabb randiról.

  -Rendben. Legyen este nyolckor a Teapalotában. Tudja, hogy merre van?

  -Természetesen.

Őszintén meglepődtem. És ez láthatóan neki is feltűnt, mert felkacagott, tenor hangján. Megborzongatott, de jó értelemben. Meg fogom tőle este kérdezni, hogy mi a horoszkópja. Hajtott a kíváncsiság, és az is, hogy mennyire jók még az ösztöneim.

  -Miért olyan meglepő? A környéken lakom. De természetesen jártam már ott.

  -Egy jó pontja már van.

  -Csak egy?

Lefittyedt a szája. Ezen csak mosolyogtam.

  -Majd gyűjt még.

  -Majd azon leszek. Én hamarosan leszállok. Megadja a telefonszámát?

Bediktáltam neki, majd megcsörgetett.

  -Kaphatok egy nevet is ehhez a csodás teremtményhez? – nézett mélyen a szemeimbe.

  -Johannának hívnak – nyújtottam a kezem kézfogásra.

  -Hm. Éreztem, hogy a neve is különleges lesz – megfogta a kezem, de ahelyett, hogy megszorította, megfordította, és a szájához húzta. Közben mélyen a szemeimbe nézett. Egy pillanatig elfelejtettem levegőt venni. Próbáltam normálisan viselkedni, mintha a kézcsók mindennapos dolog lenne nálam, de nem lehettem túl meggyőző, mert elmosolyodott, azzal a mosolyával, ahogy csak a férfiak szoktak, mikor tudják, hogy levették a lábáról a nőt.

  -Én Krisztián vagyok.

  –A Batthyány tér következik – szólt a női géphang.

  -Óh. Nekem itt le kell szállnom – kapta fel a fejét Krisztián. – Este nyolcra már a teázóban várom. Remélem, valóban eljön.

  -Én ugyan ezt várom magától – szóltam utána, mikor már az ajtó felé furakodott.

Búcsút intettünk egymásnak. Az ajtó becsukódott, a szerelvény pedig ismét nekilódult. Én a végállomásig mentem. Ott felfutottam a Déli-pályaudvarig, majd ki az utcára. Dél múlt öt perccel. Épp zöldet kaptam, az emberek sokaságán küzdöttem át magam, hogy végre odaérjek. Szó szerint beestem a légkondicionált üzlethelyiségbe. Kati felkapta a fejét. Épp olvasott a pult mögött. Ahogy onnan láttam, a címlapon egy csakrákat ábrázoló kép volt. Igen, egyre inkább anyámat formázta.

  -El… elnézést a… késésért – lihegtem az oldalamat szorítva.

Ő az órájára pillantott.

  -Óh. Fel sem tűnt, hogy elmúlt dél.

Felvontam egyik szemöldököm. Igen, tiszta anyu.

  -Indulhatunk? – tette le a könyvet a pult alá és levette olvasó szemüvegét. Világoskék kertésznadrágban volt narancssárga rövid ujjúval.

  -Vagy előbb intézzük el a formaságokat?

  -Előbb azokat. Szeretnék nyugodtam enni – mondtam.

Először egy vonalas csokrot kötöttem miközben ott állt a pult mellett. Nem szólt bele, nem javított ki, nem grimaszolt. Még csak nem is hümmögött. Olykor oda sétált a cserepes állványhoz és elkezdte rendbe tenni őket.

Beleadtam apait-anyait, kicsit díszítgettem gyöngyökkel, vékony díszítő dróttal. Rózsát tettem bele, liliomot és különböző zöldeket. Miután kész lettem vele, ő szemügyre vette.

  -Helyes. Ezt a technikát annyira nem ismerem. De jobb, ha különböző képpen kötünk. Lássuk a körcsokrot.

Nagyot nyeltem. A körcsokor volt a mumusom. De bátran neki álltam. Tavaszi virágokat használtam. Tulipánt, fréziát, zöldeket. Nem akartam túlcifrázni.

  -Köhm. Készen van.

  -Remek. Had lássam. Hüm, hüm.

Görcsbe állt a gyomrom. De felesleges volt, tetszett neki. Egy-két szál csálén állt, de nem szólt.

  -Remek. Itt vannak a papírok?

Előkerestem a tarisznyámból a kért iratokat.

Hamarosan a Virágszép virágüzlet ideiglenes dolgozójának mondhattam magam.   

Nő a beépítettszekrényen!

2008 március 18. | Szerző: Joyo

 Te jó ég! Tűz van? Ja, nem. Csak a telefonom. Ki az a marha, aki ilyenkor hív? Hajnali tíz óra van. Ez akkor tudatosult bennem, mikor ránéztem az éjjeliszekrényen álló rádiós ébresztőórára. Nyögve kutakodtam a telefonom után, ami egyre követelődzőbben játszotta  AC-DC „You shook me all night” című dalát.

  -Hol a pokolban vagy már? – utáltam agresszíven ébredni, de nem tehettem mást. Ezt nehéz átfordítani. Mármint, ha az ember már így kel. Végig tapogattam az éjjeliszekrényt, magam körül az ágyat, magam alatt, hát, ha ráfeküdtem, s morogva jöttem rá, hogy a farmer nadrágom zsebében felejtettem. Kikúsztam a takaró alól, de semmi pénzért nem léptem volna le a padlóra. Addig nyújtózkodtam, amíg bírtam. Vagy is, amíg el nem értem a fotelt. Lerántottam róla a gatyát. Az, nagyot koppant a parkettán. Igen, igen, ez a telefonom volt, de még az erődemonstráció hatására sem akart elhallgatni. Nagyon kitartó volt az illető. Odaráncigáltam a ruhám, kivetem belőle a telefont és idegesen kinyitottam. Ismeretlen szám volt.

  -Fülöp Johanna, tessék.

  -Jó napot kívánok Johanna. Szabó Katalin vagyok, a Virágszép virágüzletből.

  -Óh. Jó napot – ültem fel hasizomból. Bele is szédültem a mozdulatba.

  -Emlékszik, úgy volt, hogy ma délután kettőkor találkozunk és elhozza a papírjait.

  -Igen. Valóban.

  -Sajnos közbejött egy kiszállítás. Ide tudna jönni korábban?

  -Mondjon egy időpontot, és arra ott leszek –ígértem, de kimondja már valahogy felelőtlennek tűnt. Pont én ígérgetek pontossággal kapcsolatban?

  -Remek. Akkor legyen déli tizenkettő. Eljön velem ebédelni és megbeszéljük a dolgokat. Utána, pedig visszajön velem az üzletbe és köt nekem két próbacsokrot, csak, hogy lássam milyen tehetsége, van.

Itt egy pillanatra összeugrott a gyomrom. Akkor tudatosult bennem, hogy mennyire kiestem a formámból. Reméltem, hogy nem fogok felsülni.

  -Rendben. Tizenkettőre ott leszek az üzletben – ígértem.

Ez volt a végszó. Elbúcsúztunk, én pedig magam elé meredve összecsuktam a mobil telefonom.

  -A rohadt életbe! Hogy is kell körcsokrot készíteni? Spirálisan rakom? Vagy mit is mondott apu? A francba, francba, francba! Erre miért nem gondoltam? Nekem ott kötnöm is kell!

Csak totyorogtam a szoba közepén, a telefonomat a mellemhez szorítva. Kezdtem bepánikolni.

  -Nem, nem. Nem szabad pánikolni. Húúú… mély levegő! Ez az!  Kiszív… befúj… az, az… beszív, kifúj. Jó, ügyes kislány – vállon veregettem magam, majd indultam az ajtó felé. Össze kellett kapnom magam, ha valóban oda szerettem volna érni a megbeszélt időpontra. Feltéptem az ajtót, persze nem szándékosan. Csak az idegesség miatt kapkodtam. Ezzel egyszerre két dolgot sikerült elérnem. Ad1; orrba vágtam saját magam, Ad; sikításig ijesztettem az előszobában lopakodó szőke lányt.

  Ő az előszobaszekrénynek lapította a hátát, szerintem, ha dacolhatott volna a gravitációval, még fel is mászik rá, én pedig az orrnyergemet fogva hátráltam egy lépést. Bizalmatlanul méregettem őt, ő pedig igyekezett beleolvadni az ajtóba. Nem sok sikerrel, bár nem sok ruha akadályozta benne. Egy csinos kis fekete bugyit és hozzá való csipkemelltartót viselt. Csak úgy világított körülötte hófehér bőre, arca, pedig még sápadtabb volt, ami szép lassan  kipirult. Barna szemei kezdtek zavartan ide-oda ugrálni. Ki a fene ez a csaj, és kihez tartozik. A gyomrom összeugrott. Robi és András az éjjel elmentek szórakozni. Melyikük csípte fel? Képtelen voltam elmosolyodni, és a szokásos laza énemet hozni. Mire erre ráébredtem, a lány már lefejtette magát a beépített szekrényről és próbált összerakni egy épkézláb mondatot. Vagy magyarázatot. Fogalmam sincs, az elejére nem figyeltem. Talán pont abban volt a srác neve. Basszus!

  -… tehát nem számítottam rá, hogy felébredtél. De előbb-utóbb találkoztunk volna.

Csak pislogtam rá.

  -Bocs, mit is mondtál? – fókuszáltam rá.

  -Hogy Andris azt mondta nincs az a pénz, amiért te tizenegy előtt kimászol az ágyból. Azért mertem most kijönni.

Azt a dörrenést, amit a szívemről legördülő Gellért-hegynyi szikla hallatott, szerintem még a földszinti lakók is hallották. Magam is meglepődtem, amiért megkönnyebbültem.

  -Áh. Igaza van, de ez kivételes alkalom. Hanna vagyok – nyújtottam a kezem.

  -Rácz Katalin.

Egyre inkább zavarban volt az alulöltözöttsége miatt. De azért kezet rázott velem. Nem vagyok az a pusziszkodós fajta. Ebben a szituációban  furán is nézet volna ki. Amúgy sem szeretem vadidegen emberek arcát nyalogatni, pláne, ha ők teszik velem ugyan ezt. Pff! Pláne ilyen bacilus gazdag világban. Megfelel a jól bevált kézfogás.  

  -Mi folyik itt? – dugta ki a fejét András. – Nem találod a fürdőt? Óh! Jó reggelt – nézett rám elkerekedő szemekkel. – Nem tudtam, hogy már fent vagy. Ő…

  -A barátnőd, tudom. Már bemutatkoztunk – most már tudtam mosolyogni. – Nem baj, ha én megyek elsőnek? Munkamegbeszélésem van.

 Kati megrázta a fejét és még mindig zavartan mosolyogva, kipirult arccal, bújt be András karja alatt a szobába. Ő csak mosolygott. Én, pedig viszonoztam. Majd csukódott a szobaajtó, mögöttem, pedig a fürdőszobai. Ez legalább magyarázatot ad a hajnali csörömpölésre, mocorgásra, kacarászásra, amiről azt hittem, hogy csak álmodtam. Ezek szerint még sem.

Beálltam a zuhany alá és próbáltam meggyőzni a testem, hogy most már itt az ideje, hogy működésbe lépjen. Fel kellene kelni.

Véletlenek már pedig nemléteznek

2008 március 13. | Szerző: Joyo

 

Elkísértem Robit a meghallgatásra. De csak az iskola kapujáig. Ő sem akarta, hogy folyósón várjak, és nekem sem volt kedvem újra iskolába menni. Elég volt az a tizenhat év. Sok sikert kívántam neki, majd sétára indultam. Megbeszéltük, hogy felhív, ha végzett, utána elmegyünk vásárolni.  

Belevetettem magam a forgalmas utcába. Nézegettem a kirakatokat, megebédeltem az egyik sarki neves gyorsétteremben. Épp a krumplim maradékát majszolgattam az emeleten, mikor az ablakon kinézve, egy virágüzleten akadt meg a szemem. Sok virágzó cserepes virág volt kipakolva a széles kirakatba színes kaspókban, a mennyezetről természetes anyagokból készült pillangók, madarak lógtak le, és egy színes kis léghajó. Az üzlet előtt fából készült kis talicskák, nagyobb cserepes növény beültetésére alkalmas tartók, kis székek, padok voltak kiállítva. Bennük virágzó és zöld palánták virítottak. Egy idősebb, ötvenes éveiben járó nő, épp egy nagy plakátot ragasztott ki az ajtó üvegére. Annyira nem volt jó a szemem, hogy odáig ellássak, de amint végeztem az ebédemmel, át is siettem a túloldalra, hogy elolvassam a kiírást.

 

„Ballagásra és anyák napjára szakképzett segítséget keresek”

 

Nyeltem egyet. Valóban ekkora szükségem van a munkára? Kérdezte bennem az ismerős kötekedő hang. Nem ez elől menekültél el otthonról? Nem ezért tanultál annyit? Egy pult mögött akarsz ácsorogni, miközben virágokat kötsz össze? Gondold már át!

 Egy próbát megér. Értek hozzá. Meg van a végzettségem is. És alkalmi munkának megteszi.

Te tudod. Ha majd össze-vissza nyeszetülöd a kezedet, és fájni fog a lábad, meg a derekad, jelzem, én előre szóltam.

 De nem kérdeztem a véleményedet, morrantam arra az idegesítő hangra. Azt akartam érezni, hogy hasznos vagyok. Nem pedig csak egész nap tengeni-lengeni a nagyvilágban. Dolgozni akartam. Szerintem még ez sem hagyta el élő ember száját. Legalább is, aki normális volt. Hajaj, lehet, hogy már most kezd megőrjíteni a főváros?

  -Segíthetek? – a hang irányába kaptam a fejem. Az imént kint mászkáló nő mosolygott rám narancssárga pamut kertésznadrágban, mely elé zöld kötényt kötött. Azon az üzlet neve állt cikornyás sárga betűkkel: „Virág szép, amitől a világ, szép”.

  -I…igen. Az álláshirdetés érdekelne – igyekeztem ugyan olyan kedvesen mosolyogni, ahogy ő tette.

  -Van végzettsége kisasszony?

  -Igen, természetesen. De sajnos otthon van. Csak most pillantottam meg a hirdetést.

  -Elvégre most raktam ki – kuncogott.

Szőke haja már őszült a halántékánál. De hiába múlt el ötven, a két fonott copf kimondottan jól állt neki. Nem is zavart. Valahogy anyámra emlékeztetett kerek arcával, melyen még mindig az, az életvidám mosoly ült. Bár a szemei barnák voltak, haja pedig egyenes szálú. Kezén nem viselt ékszert, nyílván elővigyázatosságból. Nyakában egy napkereszt ragyogott a májusi napfényben. Úgy tűnt, még érdeklődését tekintve is anyámra hajazott. Ezt jó jelnek vettem.

  -Mikortól kellene a segítség? – kérdeztem.

  -Hétvégétől. Hol végzett?

  -A soproni Lippai János Kertészeti Szakközép iskolában – daráltam.

  -Olyan messze? Hogy-hogy?

  -Ott éltem. Nem rég költöztem ide. Szabadságra vágytam.

  -Értem – mosolygott a hölgy. – Hogy hívják?

  -Fülöp Johanna.

  -Szép neve van Johanna. Én Szabó Katalin vagyok – nyújtotta a kezét. Kezet ráztam vele. Határozott volt a kézfogása, ahogy az enyém is. Egy ideig méregettük egymást, végül Kati megszólalt. – Jól van, holnap be tudja hozni a papírjait?

  -Természetesen – bólintottam.

  -Ezek szerint dolgozott már virágüzletben.

  -Igen.

  -Pultban is?

  -Igen.

  -Csinált már végig hasonlóan nagy napokat?

  -Természetesen.

  -Remek – szemei egyre jobban csillogtak. – De figyelmeztetem, hogy itt jóval pörgősebbek ezek a napok, mint Sopronban.

  -Sejtettem – mosolyogtam én is.

Megegyeztünk, holnap kettőre ismét eljövök a bizonyítványommal és a kiskönyvemmel.

Azt hiszem nem véletlen. De akkor sem értettem, hogy miért pont virágüzlet? Felnéztem az ég felé, mint, aki választ vár. De nem kaptam. Viszont megcsörrent a telefonom. Robi hívott. Indultam vissza az iskolához. A kapuban találkoztunk.

  -Mi a helyzet? – kérdezte mosolyogva. Ő is jókedvűnek tűnt.

  -Megkaptam az állást. Kicsit furcsálltam is, hogy az utolsó két hónapra miért keresnek új tanárt.

  -És? Mit válaszoltak?

  -Nos…a leendő diákjaim már a harmadikat üldözték el.

  -Nem baj, a kihívások csak megacéloznak – veregettem hátba.

  -Azért csöppet félek.

  -Miért? – kérdeztem vigyorogva.

  -Ez lesz az első osztályom.

  -Valahol el kell kezdeni. Elég közvetlen ember vagy, szerintem szeretni fognak.

  -A próféta szóljon belőled – mosolygott rám. – És te mitől vagy ilyen jókedvű?

  -Képzeld, én is találtam munkát.

  -Valóban? És hol?

  -Sosem fogod kitalálni.

  -Visszajeleztek az egyik magazintól?

  -Nem, sajnos még nem – csóváltam meg a fejem.

  -Akkor könyvesboltban?

  -Sajnos ott sem. De legalább otthonos a környezet. Alkalmi munkának pedig kimondottan jó lesz.

  -Ne csigázz.

  -Egy virágboltban.

Prüszkölve kacagtam fel. Azt a pillantást, amit Robitól kaptam, soha sem fogom elfelejteni!

Megoldások keresése

2008 március 12. | Szerző: Joyo

 

  -Egyszerűen megőrjít! Esküszöm, nem értem a férfiakat.

  -Miért, mit műveltek már megint?

Épp édesanyámmal beszéltem telefonon. Megegyeztünk, hogy hetente háromszor felhívom. Most egyszerűen, muszáj volt valakivel megbeszélnem, aki tökéletesen ismerte a lelkivilágomat és a múltamat. Anyám volt erre a legjobb alany.

  -Épp állást kerestem magamnak. Találtam egy neki valót. Be is karikáztam, és csak úgy, mint hagytam az asztalon, gondoltam majd észreveszi. Nem akartam az orra alá dugni.

  -És még is megsértődött?

  -Nekem legalább is úgy tűnt – mondtam. Mélyet sóhajtottam és eldőltem az ágyamon. Lábaimat felraktam a háttámlára.

  -Tudod milyen önfejű. Végre teljesen elszabadult otthonról. Külön életet kezdett. Lehet, hogy most csupán erre az érzékeny pontjára tapintottál rá. Szeretne önálló lenni. Önállóan munkát keresni.  

  -Igen, tudom, hogy mennyire rossz volt neki. Ezért nem is mutattam meg személyesen.

  -Beszéld meg vele. Ne bújjatok be mind a ketten a csigaházatokba. Ez volt a baj a kapcsolatotokban is a végén. Már egyikőtök sem akarta megbeszélni a problémákat, inkább elmenekültetek.  

  -Igazad van. Nem arról vagyok híres, hogy nem beszélem meg a másikkal, ha gond van. Köszi anya. Te mindig helyre rántasz.

  -Tudom kicsim. És örülök, ha segíthetek.

Még beszélgettünk egy kicsit. Elmondta mi a helyzet otthon, én is, hogy mi minden történt velem. De negyed óránál többet nem trécseltünk. Sok lett volna a számla. Miután letettem a telefont, nyújtóztam egyet. Oké, megbeszélem vele. Úgy is nála volt a gépem, még indokom is volt, hogy átmenjek hozzá. Kiléptem az előszobába. Mély levegőt vettem, mielőtt kopogtattam volna,

  -Gyere, felesleges kopognod. Tudom, hogy ott vagy – hallottam a hangját.

  -Honnan tudtad, hogy itt állok? – kérdeztem belépve. Ő az ágyán ült, előtte a laptop. Engem nézett azokkal az átható étcsokoládé szemeivel Haját összefogta a tarkóján. Úgy festett az a kis bolyt, akár egy borotválkozó pamacs. Tetszett, amit láttam. Arca kicsit gyűrött volt, úgy, mint a póló, amit viselt. Arca borostás.  

  -Ismerlek. És… hallottam a beszélgetést. Oké, oké. Csak foszlányokat.

  -Akkor tudod, hogy miért jöttem. Leülhetek? – mutattam az ágy sarkára. Ő bólintott, én pedig helyet foglaltam. – Nézd Robi. Sajnálom, ha belegyalogoltam az önérzetedbe. Csak segíteni szerettem volna. Úgy is te döntesz. Jól tudom.

  -Én is sajnálom. Reagálhattam volna jobban is. Csak kicsit ki voltam borulva. Szerinted miért nem másztam elő már két napja a szobámból, mikor más is volt kint?

  -Rossz passzban vagy, tudjuk jól – mondtam.

  -Igen, de azt nem, hogy miért – úgy nézett rám, hogy ha nem ülök, msot biztosan megtettem volna.

  -Timi, vagy nem?

  -De igen.

  -Azt hittem, hogy már feldolgozás alatt van. Hogy a helyváltoztatás segít.

  -Igen. Valóban segített.

  -Akkor?

  -Felhívott – mondta ki végül.

Úgy éreztem, mintha megcsavarták volna szívem és a gyomrom, méghozzá egyszerre. Féltékenység? Ugyan! Miért lennék féltékeny? Vártam, hogy folytassa.

  -Fel le fog jönni Pestre.

  -Miattad?

  -Nem. Nem miattam. Munka ügyben. Ide küldték egy hónapra.

  -És miért hívott? – kérdeztem. Tudtam, hogy másként úgy sem nyögi ki.

  -Hogy találkoznék e vele. Szeretne velem beszélgetni.

Elöntötte a vér az agyamat. Szerintem látszódott, ugyanis Robi egy pillanatra megdermedt és engem bámult.

  -Van hozzá pofája?! – tört ki belőlem.

  -Nyugi – keze elindult az enyém felé, de félúton megállt. Talán attól félt, hogy ha hozzám ér, felrobbanok. Inkább visszaejtette ölébe a kezét.

  -Te akarsz vele találkozni? – kérdezte végül.

  -Nem. Nem igazán – rázta a fejét. – De már azt mondtam neki, hogy igen. Nem tudom, mit tegyek.

  -Te nem vagy normális. Már ne is haragudj, de nem vagy normális. Nem akarsz vele találkozni, de engedsz neki. Miért?

Vállat vont.

  -Akkor majd én megmondom. Félsz, hogy megbántod. Pedig megérdemli. Elhagyott. Megcsalt. Játszott veled. A legkevésbé sem érdemli meg, hogy foglalkozz vele. Pláne nem, hogy rágd magad rajta.

Csak úgy pörgött körülöttem az energia. Éreztem, hogy teljesen kipirulok. Hagytam, had jöjjön ki belőle. Nem is bántam. Tele voltam elnyomott, fölös energiákkal. Valóban rég volt rá alkalmam, hogy levezessem. És most, tessék. Remélem Robi, érzi, hogy nem neki szól.  

  -Már igent mondtam. Mit tehetek?

  -Majd kitalálunk valamit.  Nyugi. Vagyunk rá hárman.

Enyhén elmosolyodott.

  -Köszi.

  -Mennyi időnk van rá? – kérdeztem.

  -Egy hetünk – jött a válasz.

  -Óh! Addig a világot is megváltom – nevettem fel.

Felálltam, és elindultam kifelé a szobából. Jobban éreztem magam. Könnyebbnek.

  -Hanna! – szólt utánam.

Visszafordultam az ajtóból. Elveszettnek tűnt, ahogy ült az ágyon, nyúzottan, sápadtan.

  -Igen?

  -Fel fogom hívni őket.

  -Helyes.

És már ki is léptem a szobából becsukva magam után az ajtót. Tudtam mire célzott. Elmegy az állásinterjúra. És nem, azért mert megkértem rá. Szerencsére.

 Emellett kicsit féltem. Nem akartam, hogy Timi visszaédesgesse magához. Az, szemétség lenne a részéről. Nagyon csúnyán elbánt vele. Tudtam milyen érzés. És azt a kínt még az ellenségemnek sem kívántam.

Ismét eldőltem az ágyamon és megdörgöltem a szemeimet.

  -Óh, Jézusom! Nem vagyok szerelmes!

De azt hiszem csak győzködni próbáltam magamat!  Ugyanis fülig szerelmes voltam. És nem már megint. Még mindig! Sürgősen tennem kellett ellene valamit. Nem eshetek bele az volt barátomba! Újra nem!  Menjek el ismerkedni? Adjak fel hirdetést? Költözzem el? Egyik sem volt jó megoldás. Meg kellett győznöm magam, hogy már nincs Robinál esélyem. Igen, az lesz a legjobb. Csak fájdalmat okoznék magamnak. Vagy az volna a legjobb, ha őt hoznám össze valakivel?  

  -Felejtsd el! – szólt egy hang a fejemben. – Hidd el öreglány, az, jobban fájna!

Igazat adtam neki. Majd alakul a dolog. Semmit sem kell erőltetni! Most az a fontos, hogy megalapozzuk a jövőnket, és nem feltétlenül együtt.

Férfi önérzetbe szöges bakanccsal!

2008 március 12. | Szerző: Joyo

 Teltek a napok, Liluval kétnaponta találkoztunk, eszmét cseréltünk. Tetszett neki a lakás, és megismerkedett lakótársaimmal is. Olykor ott maradt egy kis iszogatásra, és fogyasztástól függően döntöttünk úgy, hogy taxiba rakjuk, vagy nálam alszik.

Most is ott ült előttem egy vasárnap délután hosszú pólóban és rövidgatyában. Közben az őszibarackos, napraforgó virágos zöldteát kevergette, amit még otthon vettem a kedvenc teaházamban. Itt, a fővárosban volt választék bőven. Minden hétvégén újat próbáltatott ki velem szőke barátnőm, nem bízta a véletlenre. Betáblázta a hétvégéimet. Mivel jómaga a Nemzeti Színházban dolgozott, mint programszervező, kedvezményes áron jutottam be én is az előadásokra. Ráadásul páholyban ültünk. Mit tesz a protekció. Bár ezt nem engedhettük meg túl sűrűen, hiszen furcsa volt, hogy hetente tiszteletvendéget hoz magával. Most egy kis pihenőt tartottunk. De eldöntöttük, hogy az Aidát mindenképpen megnézzük jövő hétvégén.

  Most elég laposakat pislogott, zöld szemei karikásak voltak, és elég komótosan kavargatta a tejszínnel lágyított nedűt.

  -Mi ez a síri csend, lányok?

Hátra néztem. Én ültem háttal a konyhaajtónak. András lépett be és kávét töltött magának. Előzékenyen készítettem már neki a feketéből, ő ugyanis Robival ellentétben, csak is a kávét itta meg.

  -Nem hiszem el, hogy te ilyen fitt vagy – morogta Lilu. – Ugyan addig voltál ébren, mint mi.

  -Igen, csak, hogy én már nem ittam a harmadik üvegből.

  -Reggeli van a sütőben. Pirítós – mondtam.

  -Nem ebédet akartál mondani? – kérdezte a férfi, és már nyitotta is a sütőt. Már rég megsültek, csupán melegedni hagytam bent.  

  -Vicces vagy. Nálam jelenleg egyre megy. Csak telítse a gyomrom – kortyoltam én is a pillangókisasszonyba.

  -Ennyire nem lehettek oda – mosolygott a fejét csóválva András. Vállig érő hullámos, barna haja csak úgy röpködött az arca körül.

  -Inkább tömd be a szádat – morrantottam oda. – Robi még alszik?

  -Szerintem igen. Legalábbis semmi mozgást nem érzékeltem a szobájából.

  -Hová készülsz? – kérdeztem.

  -Fotózásom lesz.

  -Nocsak – vonta fel Lilu egyik szemöldökét. – Alsógatya reklám?

  -Honnan tudod?

  -Csak tippeltem – kuncogott a nő. 

  -Itt van az újság, amit vettem? – kérdeztem körbenézve a konyhában.

András a mélyhűtőhöz lépett és a tetejéről leemelt egy napilapot, majd a kezembe nyomta. Én megköszöntem és széthajtogattam.

  -Mit keresel annyira? – kérdezte Lilu.

  -Állást – feleltem. – Már ideje lenne. Már itt vagyok két hete. Nem lehetek életművész. Lassan meg kellene írnom az önéletrajzom és elküldeni a kinézett lapokhoz.

  -Igaz. Nem lophatjátok a napot – mondat Andris. A mosogatóba tette az üres bögrét, amin egy sárga kis absztrakt kacsa volt pingálva.

  -Te is csak fotóztatod magad. Nem valami megerőltető – vágtam vissza. Vagy csupán én éreztem sértőnek? Azt gondoltam, hogy beszólt?

  -De legalább kapok érte pénzt – vonta meg széles vállait a férfi. – Indulok is. Legyen szép napotok.

Fogta kulcsait, megcsörgetve zsebre vágta, és már ki is lépett a lakásból.

  -Nem hinném, hogy az álláshirdetésekben újságírói melót is kínálnának – mondat Lilu.

  -Ebben van valami. De oda nem is így akarok bejutni. Elküldöm az önéletrajzom, és majd megkeresnek.

  -Nem hinném, hogy ilyen egyszerű a dolog.

  -Próbálkozni szabad. De addig is valamiből meg kell élnem.

  -Úgy tudom, hogy nem vagy pénzszűkében – ráncolta a homlokát Lilu.

  -De ilyen életmód mellett, amibe kezdesz beleszoktatni, nem sokáig fog kitartani.

Valóban volt pénztőkém. Közel félmillió. Ugyanis, mielőtt ide jöttem, eladtam a kocsimat. Úgy gondoltam, ide felesleges az autó. Csak bajt okozna. Ha akarok, tömegközlekedéssel könnyedén eljutok bárhová. A kocsi pedig úgy is csak bedugulna a reggeli csúcsforgalomban.

  -Hopp! – szemeim felcsillantak.

  -Na. Találtál ideális munkát?

  -Igen – vigyorogtam.

  -És pedig?

  -Zenetanárt keresnek az egyik középiskolába.

Lilu értetlenül ráncolta szemöldökeit.

  -Tudtommal nem, hogy zenélni, de még énekelni sem tudsz.

  -Nem is magamra gondoltam.

Lilu még értetlenebbül nézett. Talán csak a másnaposság lassította le ennyire. Igen, biztos voltam benne.

 Nyílt a szobaajtó, és a mellékhelység ajtajának csukódása jelezte, hogy másik lakótársam is magához tért. Ekkor eshetett le Lilunak. Szinte hallottam a koppanást.

  -Aha! – vigyorgott. – Végül is még neki sincs munkája. Egyáltalán keresett?

  -Saját bevallása szerint mindent megtett. Nyílván ő sem erre vágyik, de valahol el kell kezdeni. És legalább hasznát veszi a diplomájának.

  -És te?

  -Én kutakodok tovább. Előbb vagy utóbb úgy is belebotlom a nekem való állásba.

******

 Bekarikáztam az álláshirdetést és csak úgy „véletlenül” ott hagytam a konyhaasztalon. Reméltem, hogy észre fogja venni. Várakoztam, várakoztam. Robi ki-be mászkált a konyhából a szobájába. Céltalanul. Nem tudtam mi a baja. Én épp az életrajzomat írtam. Nemrég megleptem magam egy laptoppal. Úgy éreztem, abszolút nem felesleges kiadás. Ha megkapom a kívánt munkámat, mint on-line újságíró, szükségem lesz rá. És addig is… beszereztem egy mobil internetet hozzá. Egész gyors volt. Már elvonási tüneteim voltak, hogy nem internetezhetek. Szerkesztettem a blogomat, nézegettem az e-mailjeimet, és persze a fiúk is gyakran kölcsönkérték.

  -Megfelelő ellenszolgáltatásért cserébe, bármikor – mondtam egyszer, mikor Robi kuncsorgott a gépért. Én épp a fürdőből jöttem köntösben és egy a hajamra turbánként felcsavart törülközővel.

  -Milyen ellenszolgáltatásra gondolsz? – kérdezte szemöldökeit megugráltatva.

Úgy éreztem, már jobban van, pláne, ha már flörtölget.

   -Szerinted még is milyenre gondolt? – kérdezte András mögém lépve az ajtóban és megszorongatta a vállaimat. – Hiszen egy egészséges nő, és mióta itt vagyunk, még egyszer sem randizott.   

  -Honnét veszed? – kérdeztem.

  -Talán, mert a legtöbbször itthon vagy este, vagy Lillával mész színházba. Ha csak… – elvigyorodott.

  -Mi, ha csak?

  -Ha csak nem lettél leszbikus.

  -Ugyan, ki kérem magamnak. Én kiskorom óta, valamilyen beteges oknál fogva a férfiakhoz vonzódom.

Jót nevettek rajtam.

  -Tulajdonképpen, mióta itt vagyunk, még egyikünk sem randizott – mondtam.

  -A magad nevében beszélj – vigyorgott András. – Nekem tegnap is volt randim.

  -A kezed nem számít potenciális randi partnernek – vigyorgott Robi.

András arca egy pillanatra elkomorult.

  -Bocs. Vékonyak a falak – emelte fel mentegetőzve két kezét étcsokoládé szemű lakótársam.

  -És, ha azt mondom, hogy volt nálam valaki?

  -Nem voltak rá utaló jelek – mondta Robi.

Alig mertem megszólalni. Csuklásszerű rángások ráztak, mert próbáltam visszafojtani a nevetésem. Vannak jó pillanatai is annak, ha két férfival élsz együtt nőként. Például az ilyenek.

  -Hagyjátok már abba. András azzal randizik, akivel akar. Akár nővel, akár a kezével.  

  -De mondom, hogy igazi nő volt nálam. Katának hívják. És közlöm, hogy ma is találkozom vele. Meghívott a lakására.

  -Oké, oké. Nem kell bizonygatni – legyintettem. – Örülök, ha boldog vagy. Te pedig nyugodtan használd a gépet.

  -És a fizetség? – kiáltott utánam András. Már a fürdőszoba felé jártam. Visszanéztem rájuk az ajtóból. 

  -Azt majd megbeszélem az érintettel – huncutul mosolyogtam mellé, majd magamra zártam az ajtót, hogy megszárítsam a hajamat.

Most is ott ültem a gép előtt. Ismét nyílt Robi szobájának ajtaja, talpak csattogása a járólapon. Már megint mezítláb van! Bosszantott, hogy nem figyel oda magára. De nem voltam se az anyja, se a barátnője, hogy megdorgáljam. Az ő veséje! Kicsattogott a konyhára, kinyitotta a szekrényajtót, csörömpölt valamivel, majd becsukta. Hűtő ajtó nyílt, majd csukódott. Végül minden zajforrás megszűnt. Pár perc csend után kopogtatott az ajtófélfán, hiába volt nyitva az ajtó. Milyen udvarias.

  -Gyere csak.

Kezében ott volt a széthajtogatott újság.

  -Hanna. Ezt most találtam az asztalon. Te karikáztad be?

  -Ha a zenetanáros hirdetésre gondolsz, akkor igen.

  -Te nekem keresel munkát?

  -Tévedés.

  -Már pedig itt nekem van tanári diplomám – zörgette meg a lapot.

  -Képzeld, tudom – jobban felé fordultam az összecsukott ágyon. – Épp magamnak kerestem állást, mikor megakadt a szemem ezen a hirdetésen. Gondoltam megnézhetnéd.

 Rólam az újságra pillantott, majd ismét rám.

  -Aham. Kösz – majd kifordult az ajtóból. Nem értettem semmit. Én csak segíteni akartam. Nem is dugtam az orra alá a lapot. Ne erőlködtem. Nem tudtam mi a baja. Nem is szorítok pisztolyt a halántékához, hogy már pedig fel fogja hívni azt a számot, hogy érdekli a meló. Olykor nem értem a férfiakat. Ha kapnak egy pici segítséget egy nőtől, már is úgy érzik, hogy beletapostunk a férfiasságukba szöges bakanccsal?  Vagy mi van? Idegesen visszafordultam a monitor felé és folytattam az önéletrajz írását. Jól van, majd ha akarja, felhívja őket. Vagy nem hívja, és megnyugszik. Én pedig igyekszem nem ezzel foglalkozni. Van nekem jobb dolgom is, mint az ő lelkivilágát ápolgatni. Még a nappali ajtaját is bezártam, hogy ne húzzam fel magam újra. Vagy ez egyenlő volt a meneküléssel?