Másnaposságra barátság és tea! 2.

2008 március 12. | Szerző: Joyo

 Miután kiértem az Őrsvezérre, első dolgom az volt, hogy egy gyűjtőt vettem. Be kell majd szereznem egy bérletet. Nyílván nem olcsó, de jobb, mint mindig jeggyel járkálni.

Nem volt semmi bajom a metróval. A gyomrom rendszerint görcsbe ugrott, de csak akkor, mikor a szerelvény áthaladt a Duna alatt. Olyankor mindig rémképek cikáztak a fejemben beszakadó alagútról és pusztító víztömegről. Volt, mikor görcsösen kapaszkodtam a vascsőbe, még az ujjaim is elfehéredtek. Emlékszem, Ákos sokszor mosolygott ezen, mikor reggelenként együtt metróztunk. Na tessék! Már megint Ákos! Hol Robi, máskor Ákos. Olyan nem létezik, hogy egy abszolút idegen férfival ismerkedjem össze?

Gondolataimból a megszokott női géphang rántott ki.

  -A Deák tér következik!

Hoppá! Itt átszállok. Átverekedtem magam az emberrengetegen az ajtóig. Elszoktam a tömegtől. Alapban utálok az árral sodródni, de most hagytam magam. Botladoztam a sodrásban, a magas sarkúm ismét csak hátráltatott. Lehet, hogy leselejtezem őket! Nem tudtam kitörni az embergyűrűből, pedig a sárga földalatti nem ebben az irányban volt! Te jó ég! Mi folyik itt? Ma mindenki összeesküdött ellenem? Vagy az ég büntet azért, mert az, exudvarlóim körül keringenek a gondolataim? Ekkor nekiütköztem valami kemény és masszív dolognak. Mintha oszlop lett volna.

  -A rohad életbe! Még ez is – megszédültem. Amúgy is forgott velem a metró megálló a macskajajtól. A márvány padlóra huppantam.

  -Elnézést – hallottam egy férfihangot. Beszél az oszlop? De amint kicsit jobban magam elé néztem, két dolgot is furcsálltam.

Ad1; az oszlopok nem beszélnek!

Ad2; nem hordanak fekete bőrcipőt, sötétszürke öltönnyel és nyakkendővel.

Oh, és nincs ilyen átható világoskék szemük! Csak feljebb kellett néznem, és már biztos voltam benne, hogy nem oszlopnak mentem. Hanem egy igen csak vonzó férfinak. Bőre világos volt, szája szépen metszett, az alsó kicsit teltebb, orra arisztokratikusan egyenes, szemrése kicsi volt, de a kék szemek szinte világítottak.  Te jó ég! Szőke haja copfba volt fogva és a vállát súrolta. Kicsit mintha kétségbe esett volna. Talán azt hitte olyan keményen neki, ütköztem, hogy komoly károsodást szenvedtem. Nem mondom, valóban kemény volt a teste, az, az öltöny kidolgozott izmokat takarhatott.

  -Jól van? – kérdezte, és valóban megijedhetett, felém, nyújtotta a kezét. Én megfogtam és hagytam, hogy segítsen felállni. Öt centivel lehetett nagyobb nálam, így, hogy magas sarkúban egyensúlyoztam.

  -Igen. Jól vagyok. Bocsánat. Én voltam figyelmetlen.

Leporoltam a szoknyámat. Ki tudja, miben hemperegtem a padlón.

 Elsétáltam mellette. Az illata az agyamig hatolt. És alaposan bele is vésődött. Ismerős volt. Valahol ott bujkált bennem a márka neve is.

Siettem a másik megállóba. Nem is kellett sokat várni. A kis földalatti hamar beviharzott és csilingelve nyílt az ajtaja. Hely ugyan nem volt, az emberek összetömörültek. Ilyenkor tudom átérezni, hogy miként érezhetik magukat a tonhalak a szardíniás dobozban. Nem szerettem, mikor idegen emberek préselődnek hozzám. Szerintem ezzel mindenki így van. Ehhez hozzá lehet egyáltalán szokni?

A szerelvény nagyon lódulva elindult. Én pedig megmarkoltam a kapaszkodót. Más már nem lehetett ilyen szerencsés, ugyanis a lendülettől páran megcsúsztak, valaki pedig alaposan pofon vágott.

  -A jó k*rva életbe most már a mai nappal! 

  -Elnézést.

Ugyan az a hang. Megfordultam, már amennyire tudtam. Ugyan az az illat, még azon az émelyítő testszagon is átérződött, ami annyira jellemző a tömegközlekedésre. És valóban. Ott állt pár centire tőlem. Bocsánatkérően mosolygott. Te jó ég! Még el is pirult! Egy pasi aki elpirul! Emberek! Valaki jegyezze fel!

  -Ha még egyszer összefutunk, fizethet egy italt – mosolyogtam rá, csak, hogy megmutassam, nem haragszom.

  -Nos igen. Én is ezt fontolgattam. De lehet, hogy nem kellene a következő találkozóig várni.

Összeugrott a gyomrom. Már is nem voltam olyan bátor.

  -Randira hív? – kérdeztem.

  -Egy italra.

  –A Vörösmarty tér következik – tájékoztatott a géphang.

  -Nekem most le kell szállnom – mondtam. Most én pirultam el.

  -Megadná a telefonszámát? – kérdezte.

  -Én…

Fékezett a szerelvény, nyílt az ajtó, a tömeg elindult. Engem pedig sodort magával. Bocsánatkérően néztünk egymásra az emberfejek felett. Búcsút intettem neki, sajnálkozva megvontam a vállam. Ő is csak mosolygott. Az ajtó becsukódott, majd a metrószerelvény tovasietett.

Mélyet sóhajtottam. Nocsak. Kár, hogy nem kellett tovább mennem. Kifújtam a levegőt, majd indultam a mozgólépcső felé.

A Jókai utca már nem volt olyan messze. Csak követtem a papíron lévő utasításokat.

Melegen sütött a Nap, emberek szaladtak el mellettem. Itt mindig sietnek valahova. Munkába, haza, boltba, a gyerekért. Én is ilyen leszek? Reméltem, hogy nem. Mire felocsúdtam a gondolataimból, már a Teapalota bejárata előtt álltam. Amint beléptem, felettem csilingelt egy kis csengő. Körbenéztem. Az ablak mellett, távolabb egy barna asztalnál észrevettem az ismerős szőkésbarna vállig érő, tépettre nyírt hajat. Olvasgatott. Valami prospektust. Drapp színű lenge blúz volt rajta, melyekből kilátszódtak fehér vállai. Macskás arcán látszott, hogy alaposan belemerült abba, amit a kezében tartott. Zöld szemei falták a sorokat. Vajon mi az? Mindig is kíváncsi természet voltam. Ebben hasonlítottunk, bár én rá is kérdeztem a dolgokra. Ő nem. Ő inkább várt. Majd kiderül, ha úgy kell lennie.

Zöld-fekete kockás térdig érő pamutszoknyát viselt, a mellette lévő széken pedig ott pihent az elmaradhatatlan piros szalmakalap, széles karimával.

  -Lénárd Lilla. De rég láttalak.

Ő felkapta a fejét.

  -Szia Majci – mosolygott rám széles mosolyával.

Ő volt mostanság az első, aki nem kérte számon, hogy hol voltam ennyi ideig. Ő sem volt épp a pontosság mintapéldánya. Nyílván mots is a közelben volt, azért ért ide előbb. Azt mondtuk, egy órán belül. Sikerült teljesíteni.

 -Csüccs – intett a szemben lévő székre. Elém tolta a tealapot.

  -Mit olvasgatsz? – érdeklődtem. A Nemzeti Színház leporellója feküdt előtte.

  -Csak a műsort. Hamarosan játsszák a Büszkeség a balítélet-et.

  -Hmmm, jól hangzik. Akár meg is nézhetnénk.

Úgy tűnt, hogy örült az ötletnek. Leadtam a rendelésem. Jázminos zöldteát kértem. Gondoltam az jó lesz a macskajajra.

  -Mi történt veled, mióta nem beszéltünk? – kérdezte Lilu.

  -Hajaj. Sok minden. De ami kiugróbb lehet, az most történt a metrón….

 

Másnaposságra barátság és tea! 1.

2008 március 10. | Szerző: Joyo

 Arra emlékszem, hogy előkerült még egy üveg valahonnan. Fogalmam sincs melyik fiókból vagy zsebükből, varázsolták elő a fiúk, minden esetre a dugó kikerült belőle, a tartalma pedig belénk. Onnantól alig emlékszem valamire. Csak foszlányokra.

Csupán a dohányzóasztalon hagyott üres üvegek, a pizzás doboz, a poharak emlékeztettek a görbe estére, no és az elgémberedett végtagjaim. Ugyanis úgy, ahogy voltam, ruhástul ájultam rá az ágyra. Ki sem húztam, meg sem vetettem. A szám ki volt száradva, és az áporodott bor íze alaposan felkavarta másnapos gyomromat. Hogy lehettem ilyen felelőtlen? Fejenként egy egész üveg?

  -Jesszusom – nyögtem egy embereset, ahogy próbáltam lemászni a sarokágyról. Nehezen ment. Kikóvályogtam a fürdőszobába. A tegnapi takarítás után szépen csillogott, de ez a ragyogás most bántotta a szememet.

Bemásztam a kádba, hogy valahogy felpofozzam magam az emlősök állapotába a zuhannyal. Sikerült is, persze, miután kicsit jobban megszaladt a kezem a hidegvíznél. Sikkantottam és káromkodtam egy cifrát. Ha lakótársaim eddig még nem tették meg, most biztosan magukhoz tértek. Nem fogtam vissza magam a kedvükért.

Miután elzártam a vizet, meg is hallottam a mocorgást.           

Köntösben, fogkefével a számban néztem ki az ajtón. András nézett rám. Arca nyúzott volt, haja zilált, markáns arcát borosta fedte. És cseppet sem jóindulattal nézett rám.  

Rá mosolyogtam. Ami elég bizarr lehetett a fogtisztító eszköz kíséretében.

  -Ha még egyszer sikoltasz, magam doblak a Dunába.

  -Neked is jó reggelt.

Felvontam egyik szemöldököm. Ő pedig hátat fordított é s magára csapta a szobája ajtaját. Az ágya recsegése jelezte, hogy visszafeküdt.

Elég nehezen indul közös életem velük. Mindegyiktől megkaptam már a magamért. Vagy ezért, vagy azért. Úgy tűnik nagyon össze, kell csiszolódnunk. Bár mind a hármunknak meg lesz a maga dolga. Nem hinném, hogy olyan sűrűn látni fogjuk egymást. De azért még is. Jobb a békesség. Még a szerelmi kapcsolatokban is vannak hullámvölgyek. Gondolom ez a lakótársi viszonyban is, fennáll.

Visszaballagtam a szobámba. Rápillantottam a telefonomra, hogy megtudjam mennyi az idő. De a számok felett ott villogott egy kis boríték. Üzenet. Ki a fene az fél kettőkor?

Lilu írt nekem. Még a főiskolán barátkoztunk össze. Csoporttársak voltunk négy évig, és egész jó barátnők. Ő már két éve felköltözött a fővárosba. Szabad akart lenni, így, amint tudott, már bútorozott is. Megbeszéltük, hogy amint beköltöztem, jelzek neki. Ez természetesen kiment a fejemből. Nem sértődött meg. Már hozzá szokott. Nyílván ezért keresett meg ő.

 

„Szia Majci! Remélem már sikerült beköltözni. Ha ráérsz, jelezz, elmehetnénk teázni. Rég beszéltünk már.”

 

Már tárcsáztam is a gyorshívóval a számát. Nem kellett sokáig várnom, alig két csengés után már fel is csendült a jól ismert régi hang.

  -Szia Majci! Merre jártál?

  -Azt hiszem ájulásig, ittam magam tegnap – mondtam lehuppanva az ágyra.

  -Azt hiszed?

  -Nem nagyon emlékszem pillanatokra – így én. – Mikortól érsz rá?

  -Akár már egy órán belül – felelte ő.

  -Hol találkozzunk? – kérdeztem. Közben bekapcsoltam a televíziót.

 Megadta a címet, én leírtam miként jutok el a teázóba, majd leraktuk Hiszen egy égész délutánunk lesz beszélgetni. Az mindig is nagyon ment nekünk.

Felkaptam egy fehér térdig érő lenvászon szoknyát, szandált és egy tengerkék, színes gyöngyökkel gazdagon hímzett tunikát. Jóval a csípőm alá ért, még is lenge volt. Nagyon szerettem. Ezt a darabot még együtt vettük főiskolás korunkban. A hajamat lazán összefontam. Enyhe sminket dobtam magamra, és a vállamra vettem a kis fonott fehér tarisznyámat. Mikor kiléptem a szobából, Robiba botlottam. Teásbögrével a kezében jött ki a konyhából. Szemei picik voltak és karikásak.

  -Szia – mosolyogtam rá. – Fel sem tűnt, hogy felkeltél.

  -Nekem igen, hogy te is – bele kortyolt a gőzölgő teába.

Azt hiszem elpirultam.

  -Ne haragudjatok. Véletlen volt.

Csak ekkor nézett végig rajtam. Jobban kinyitotta étcsokoládé szemeit.

  -Készülsz valahova?

  -Igen. Találkozóm van.

  -Még is kivel?

Ez picit számon kérőre sikeredett. Akár egy féltő testvér.

  -Lilu barátnőmmel.

  -Áh. Értem. Vigyázz magadra – már el is ballagott a szobájába. Csak néztem a csukott ajtót. Csak megszokásból mondta, vagy komolyan gondolja? Biztos csak megszokásból. Akkor megvárta volna, amíg kisétálok a lakásból. Vagy nem? És egyáltalán, miért rágódom ezen? Áh!

 Inkább kiléptem a lakásból és irány a buszmegálló! Nem volt valami közel a Teaház a Potolov Palotához.

Az első este

2008 március 6. | Szerző: Joyo

 Az ötvenkét centi átmérőjű pizza hamar megcsappant. Korgott a gyomrom, és örültem a meleg ételnek. A pakolás leszívta az erőmet, és kedvem már nem volt főzni. Nagyon még ahhoz sem, hogy felemeljem a karomat egy újabb szeletért. De ahogy társaimat néztem, amint ugyan olyan ernyedten heverésztek a nappaliban, összekaptam magam. Őket még sem ugraszthatom, hogy „hé, dobj már meg egy újabb szelettel!”, a végén még szó szerint vennék, csak, hogy bosszantsanak. Nagyot nyögve támaszkodtam meg a parkettás padlón, hogy elnyújtózzak a dohányzóasztalig. Majdnem feldöntöttem az üveg vörösbort, amit megnyitottunk nagy örömünkben, hogy beköltöztünk. És sikeresen ki is facsartuk.

Jóízűen haraptam bele a szaftos pizzába. Sajgott mindenem, de még is jól érzés volt. A dolgaink nagy részét már a helyére raktuk. Összeszereltük a házi mozi rendszert, a DVD lejátszót és a televíziót. Az én TV-m Andrásnál kötött ki. Legalább nem járkálnak be hozzám mindig, ha filmet akarnak nézni.

 Érdekes módon, a ruháim, az itteni szekrényeknek csupán a felét töltötték meg. Otthon viszont lassan kifolytak az ajtón. Vagy nagyobbak az itteniek, vagy más is belekeveredett az otthoniba. Az utóbbira tippeltem. Még hozzá anyám közreműködésével.

  -Ugye milyen jó ötlet volt, hogy rendeltünk? – kérdezte András. Borostás arcán elégedett vigyor terült szét, bár elég vágyölő volt a körszakállára ragadt elnyúlt sajtdarab.  

  -Igen, valóban – bólintottam. Nem akartam, hogy elbízzák magukat. Önálló vagyok, nélkülük is nagyon jól elboldogulok. Na jó, bizonyos esetekben tudom  nélkülözni. Legközelebb őket küldöm bevásárolni, legalábbis, amíg nem edződöm meg, hogy lépcsőzzek.

  -Ezzel már fordultál pszichológushoz? – kérdezte Robi. Úgy tűnt, ma mindenki orvoshoz akarja küldeni a másikat. – Ez betegség. Kausztrofóbiának hívják.

  -Tudok róla. De nem hinném, hogy ki tudnak kúrálni belőle. Azt sem tudom, hogy mitől alakult ki. És nem is mindig jön elő. Barlangban például, könnyedén sétálgatok. És a tériszonyom is elég szelektív.  

Megcsóválták a fejüket.

  -Lehet, hogy psz…pszpszichomatikus….nem….pszihopata….nem… – morogta András. Nagy erőfeszítésébe telt kicsomóznia a nyelvét.

  -Ne erőlködj – vihorásztam és belekortyoltam a poharamba.

  -De ki akarom mondani – igyekezett komoly képet vágni. Már amennyire egy részeg képes így viselkedni.

  -Épp ez az – röhögcsélt Robi is. Étcsokoládé szemei csillogtak az éjjeli lámpa fényénél. Elképesztően jóképű volt. Vagy csak a bor szédített így meg? – Csak akarod.

 András leintette barátját. Ismét kortyolt.

  -Hajaj. Szerinted ez segíteni fog? – kérdezte.

  -Sőt, megbontom a másikat is.

  -Jaj, ne, már így is szédül a fejem – tiltakoztam mosolyogva, de nem lehettem túl meggyőző, mert amint a dugó elhagyta az üveg száját, az én poharamba töltött először.

Miután leült és meghúzta immár teli poharát, ismét neki veselkedett.

  -Pszichoszomatikus. Na! – csapott a térdére – Csak kimondtam.  

  -Ez valóban nagyon nehéz szó – bólogattam. – Oh, még meg sem néztük, hogy milyen szép a kilátás este.

Próbáltam felállni. Nagy nehezen sikerült, de még így is megkapaszkodtam a fotel támlájában.

  -Neked már valóban nem kellene többet inni – vigyorgott Robi, mikor majdnem orra buktam a küszöbben.

  -Én megmondtam előre – néztem hátra, majd kiléptem az erkélyre.

  -Lehet, hogy nem kellene magára hagynunk, még a végén átbukik a korláton – hallottam András hangját, majd a dívány reccsenését, ami nyílván azt jelezte, hogy felálltak. Igen, valóban, hamarosan fel is tűntek mellettem az erkélyen.

Gyönyörű volt este a főváros. Vagy csak a bor láttatta velem annak? Nem tudtam eldönteni. A házak szürkesége, kopottsága eltűnt, fényárban úszott a környék. Sejtelmes volt, és a maga bizarr módján még szép is. Felettünk a magasban repülők húztak el. Ferihegy nem volt olyan messze, de innen még épp elviselhető a zúgás. Szerencsére az ablakok hangszigeteltek voltak.

  -Valóban szép, de már annyiszor láttam, hogy nem nyújt újat – csóválta a fejét András a jobbomon. Robi a balomon támaszkodott.

   -Nos uraim – emeltem meg a poharamat. – Az új életünkre.

  -Az új életünkre – visszhangoztuk, majd koccantak a poharak.

  -Jaszasz – nyögte még be a görög köszöntőt, majd legurítottam a maradék boromat. Bizseregtek már az izmaim, szédült a fejem, és melegem volt. Vagy csupán a május elei langyos szellő az oka? Nem tudtam. Esetleg az, hogy itt áll a balomon álmaim férfija? Képtelen voltam eldönteni. Túl részeg voltam a döntésekhez. Minden esetre az jól esett, hogy a vállunk összeért. És úgy tűnt cseppet sem, zavarja őt sem.  

Még össze kell szokni

2008 március 5. | Szerző: Joyo

 

  -Fiúk! Be kellene vásárolni – csuktam be az éppen elindult hűtőt.

  -Alig hagytak itt minket, és te máris a pénzt szórod? – kérdezte Robi. Fél vállát a fehér ajtókeretnek vetette.

  -Nem épp ezt terveztem, de azért enni nem ártana valamit. És gondolom az első, este nem akartok pizzát rendelni.

A két fiú összenézett. Néma kommunikáció, ami a pasikra annyira jellemző. És amit annyira utálok. Éreztem, hogy mély megbeszélést folytatnak. Megköszörültem a torkom, hogy jelezzem, még itt vagyok.

  -Miért ne? – vonta meg csontos vállait Robi.

  -Szerintem a kaja rád, kimondottan rád férne – vetettem oda.

Felvonta egyik szemöldökét.

  -Csont és bőr vagy.

  -Az az én dolgom – mondta, majd kifordult a konyhaajtóból.

  -Most meg mit mondtam? – néztem Andrásra segélykérően. Csak egy vállvonást kaptam.

Robi után mentem a nappaliba. Bekapcsolta a televíziót és leült az egyik fotelba. Jobb lábát átvetette a karfán, fejét kitámasztotta, és türelmetlenül váltogatta a csatornákat. Mélyet sóhajtottam. Oké, megértettem. Ő most harapós, még nem heverte ki Timit. De jó lenne, ha nem rajtam élné ki a világutálatát.

  -Rendben. Ahogy gondoljátok. Én azért lemegyek a közértbe. Itt van a háztömb mögött.

  -Honnan veszed? – nézett rám András. – Láttad idefelé jövet?

  -Nem. Csak ismerem nagyjából a környéket – feleltem.

Erre már Robi is odanézett. A képernyőn épp a reklám blokk ment. Egy középkorú nő a hüvelygomba kellemetlenségéről beszélt.

  -Jesszusom! Miért kell ilyen dolgokat akkor mutogatni, mikor az ember fáradtan haza esik, és ki szeretne végre kapcsolódni? – morogta András.

  -Egyáltalán, miért kell mutogatni? – morogta Robi és tovább kattintott. Újabb reklám blokk, épp az aranyérről.  – Szuper. Jó étvágyat Magyarország.

 Megcsóváltam a fejem. Legalább már nem faggatnak, hogy miért ismerem a környéket. Megkerültem a felhalmozott kartondobozokat és a szétdobált sporttáskákat, majd előkerítettem a kis válltáskám. Ellenőriztem, hogy a pénztárcám benne van e, és mekkora a keret, amiből költhetek, majd megtámaszkodva az ajtófélfában, utoljára megérdeklődtem, hogy kérnek e valamit a boltból, csak fejcsóválást kaptam, kifordultam a lakásból. Ösztönösen a lépcső felé vettem az irányt. Nincs az a pénz, hogy kétszer egymás után végig szenvedjem az utat. Legalább meg lesz a napi testmozgásom.

 A közért valóban a háztömb mögött volt. Mielőtt viszont beléptem volna, megálltam és felnéztem a balkéz felé eső másik tizenöt emeletes panelház felé. Kerestem az ismerős erkélyt. Nem volt nehéz, négy év telt el. Nem festették az óta át. Úgy láttam sötét függönyt választott a tulaj. De nem tudtam eldönteni, hogy vajon még mindig Ákos e az illető. Vele még egy kora nyáron ismerkedtem meg az interneten keresztül. Azonnal szimpatikus volt, ahogy beszélgetni kezdtünk. A személyes találkozó ugyan nem utalt először arra, hogy köztünk több lesz, mint baráti társalgások, de egy idő után egymás karjaiban kötöttünk ki. Ez fél évig így ment. Hetente lejártam hozzá, együtt voltunk, hajnalig szeretkeztünk, boroztunk, beszélgettünk. Volt, mikor a hétvégéket is nála töltöttem az új lakásban. De neki is közbe jött valaki, és én is újra találkozgatni kezdtem Robival. Így békében váltunk el. Mind a ketten a közelebbit választottuk. Ez van. Egyikünk sem bánta meg. De megszakadt a kapcsolat. Nem fogom keresni. Furcsa is lenne, ha oda mennék a házhoz, és felcsöngetnék. Már, ha még itt lakik.

Beléptem a boltba és kosarat vettem magamhoz. Próbáltam összerakni a fejembe, hogy mire lesz szükségem, és a szerint járni a sorokat. A gyomrom közben össze-összeugrott. Átnéztem a sorok felett. Csak később esett le a tantusz, hogy Ákost kutattam. Pedig nem kellett volna. Miért kergessük a múltat? Ha úgy van megírva, hogy találkoznunk kell, akkor elkerülhetetlen lesz. Alaposan megraktam a kosaramat mire elindultam a pénztár felé. Nem akartam felesleges dolgokat venni. Otthonról hoztam néhány dolgot, mint például fogkefe, fogkrém meg tusfürdő. De se testápolóm, se samponom nem volt. És amennyire megizzadtam a pakolásban, szerettem volna hajat mosni. Kicsit megrökönyödtem fizetéskor, de lenyeltem a békát. Egy jó ideig nem kell bejönnöm. Két papírtáskával távoztam. Éljen a tudatos környezetvédelem! Nehéz volt, de akkor sem akartam lifttel menni. Nincs az a pénz. Persze, mire felértem a tizedikre, majdnem kiköptem a szívemet, remegtek a lábaim és szúrt az oldalam.

  -Istenem, mekkora hülye vagy Majci! – korholtam magam. – Te akkora hülye vagy.

Nekidőltem az ajtófélfának.

  -Valamiben egyet értünk – nyitotta ki Robi az ajtót.

Elég csúnyán nézhettem rá, mert lépett egyet hátra és kitárta nekem az ajtót. Még át is vette tőlem a táskákat.

  -Orvosnak már mutattad magad? – kérdeztem. – Szerintem ezek a hirtelen hangulatváltások ijesztőek.

  -Jólvan, akkor még azt is mellékelem, hogy bocsánat.

A pultra tette a pakkokat.

  -Nézd Robi. Tudom, hogy lelkileg mélyponton vagy, de szerintem nem rajtunk kellene levezetned a haragodat.

  -Akkor mit tegyek. Nem direkt teszem. Nagyon szar érzés mikor…

  -Nagyon is jól tudom, hogy milyen érzés – vágtam közbe.

  -Bocs, igazad van. Tudod.

  -Járj el szórakozni. Ismerkedj nőkkel. Hagyd, hogy a barátaid felrázzanak. Vagy járj el bokszolni.

 A padlóra nézett és elmosolyodott.

  -Na, már ezért a mosolyért megérte tíz emeletet lépcsőzni – fontam össze két karom a melleim alatt.

Ahogy anyám mondta mindig. „Ha Robi elmosolyodik, még a Nap is kisüt!”

Igaz volt. Már is, jobb kedvem lett nekem is.

  -Neked ezek segítettek?

  -Nos….nem. De talán neked igen.

  -Szar az emberi sors – kezdett kipakolni a táskákból. Gondoltam próbálja lefoglalni remegő kezeit. Nem tudta eltitkolni előlem. Láttam. Én is pakoltam.

  -Nem, nem.

  -Mi az, hogy nem, nem?

  -Nem gondolkodtál még el azon, hogy kinek vagy minek van a legrosszabb sorsa a világon? – vállat vont, én pedig egy könnyű csomagot emeltem ki a táskából és felé mutattam a tartalmát. – A WC papírnak.

Hahotázni kezdett, én pedig vele.

  -Te tényleg nem vagy normális.

  -De most komolyan. Nincs igazam? – nevettem vele én is.

  -Ez jó, ez tetszik – megtörölte a szemét.

  -Helyes, ezzel erősítsd magad, ha megint úrrá lesz rajtad a világvége hangulat.

  -Min nevettek ennyire? – jelent meg András a konyhaajtóban.

  -Csak a sorsokról vitatkoztunk – mondtam a WC papír csomagra támaszkodva.

Úgy tűnt, András magyarázatra várt, de mivel nem kapott, vállat vont és odajött hozzánk.

  -Hány hétre vásároltál? – kérdezte a kipakolt dolgokat nézve.

  -Erre a hétre. Alapdolgokat is vennem kellett – lobogtattam meg előtte a sárga toalett papírcsomagok. Erre Robi ismét felnevetett. Gondolom eszébe jutott, amit mondtam. Rá néztem a vállam felett. – Na, látod milyen szerencsések, vagyunk, hogy már a szaron is tudunk derülni.

Erre csak bólogatott, majd megfogta a két gyümölcslevet, és a hűtőbe rakta.

  -Azért rendeltünk egy nagy pizzát – jegyezte meg András.

  -Gombás, kukoricás, dupla sajtos – folytatta Robi, és már a durum tésztát tette be a szekrénybe. Azon még át kell rágnunk magunkat, hogy mit hova pakoljunk, ugyanis mindenki máshol szokta meg otthon. Mikor pedig lakótársam kinyitotta a szekrényt, egy pillanatra megijedt a halomnyi üvegpohártól, ami fogadta.

  -Lehet, hogy címkéznünk kellene, hogy mi hol van? – kérdezte vigyorogva és kivettem a kezéből a tésztát. Kinyitottam a spejz ajtaját. Ott helyes kis polcrendszer fogadott. – Itt minden száraz, meg dobozos dolog elfér. Ide pakoljunk.

 Ők bólintottak. Lehet, hogy a konyha az én birodalmam lesz? Hajaj! Fiúk, gondoljátok át még egyszer!

Beköltözünk

2008 március 4. | Szerző: Joyo

 Az anyósülésen ültem, államat kitámasztva, és csak bámultam ki az elsuhanó tájat nézve. Igazából fel sem fogtam, mit látok. Hogy még mindig Győr-Moson-Sopron megyében vagyunk e, vagy már egészen másutt. Egészen máshol jártak a gondolataim. Az autórádióból AC/DC üvöltött, apám mosolyogva énekelte a „Born to be wild”-ot. Ujjaival verte a taktust a kormányon. Ekkor felém fordult.

  -Mi a baj Majci? Olyan szótlanná váltál, mióta elindultunk.

  -Hüm? – kaptam oda a fejem.

Lehalkította a rockot.

  -Mondom, olyan hallgatag lettél. Ennél többet szoktál beszélni utazás közben.

Elmosolyodtam. Igaza volt. Van, mikor be sem szokott állni a pofám. Apám alig változott az évek alatt. Haja csupán a halántékánál kezdett őszülni, a kopaszodás messzire elkerülte. Vékony keretes szemüveget hordott, mogyoróbarna szemeimet tőle örököltem, csupán az enyémek tágabbak voltak. Ezt a nyílt tekintetet anyámtól kaptam. Szintén mogyoróbarna haja rövidre volt vágva, elöl hosszabb volta, mindig zselével fésülte hátra. Ettől, olyan maffiózós lett a megjelenése. A tarkóján és oldalt rövidre nyíratta. A telt ajkakat, melyek nálam is megtalálhatóak voltak, gondosan nyírt körszakáll keretezte.

 -Beszartam egy kicsit – mondtam ki végül. És furcsa mód megkönnyebbültem.

Elmosolyodott.

  -Azt hiszem ez normális ilyenkor. Mielőtt Székesfehérvárra mentél, akkor is féltél. De végül is megszoktad és kinyílt előtted a világ. Új hely, új emberek. Új kalandok.

  -Igen. Emlékszem.

  -Fogd fel ugyan így Pestet is.

  -Furcsa, hogy ilyen tanácsokkal látsz el.

  -Miért? – kérdezte.

  -A legtöbb apa igyekezne lebeszélni a lányát arról, hogy másik városba bútorozzon. Te ezzel még bátorítasz is.

  -Megtehetném, hogy kapaszkodom beléd, de azt is nagyon jól tudom, ahogy anyád is, hogy a jövőd nem Sopronban vár. Többre vagy hivatott. És sajnos ezek a lehetőségek otthon nincsenek meg. Örülnénk, ha otthon maradnál, ott alapítanál családot, de mást rendelt a sors.

 Apám nem mindig hitt a sorsban. Legalábbis nem mondta soha. De pár éve teljesen megnyílt a spirituális oldala, s olykor akkora bölcsességeket tudott mondani, hogy én csak pislogtam.  Mint anyám, csak nadrágban.

  -Igazad van. Csak félek a változástól.

 Ismét nevetett.

  -Majci. Ha nem volnának változások, az élet nagyon unalmas volna, valld csak be.

Igazat adtam neki.

  -Tulajdonképpen nem leszel egyedül. Ott lesz Robi és ez az András gyerek, akiket már régóta ismersz. Ott is lesznek barátaid.

Megszorongatta a lábamat. Sokkal jobb volt a kedvem. Kicsit feljebb csavartam a zenét. Már együtt énekeltünk és ráztuk a fejünket az érzékborzoló zenére. Győr környékén felkanyarodtunk az autópályára.

  -Ők már ott lesznek? A ház előtt találkoztok a főbérlővel?

  -Mi találkozunk a ház előtt. Majd együtt megyünk fel a lakásba.

  -Azért, ha nem gond, megnézem én is azt a helyet. Képeken jól mutatott, de ki tudja – húzta a száját apa. Azért a Bak óvatosságát nem tudta levetkőzni. Még anyám sem bírt vele. De ennyi kellett. Ennyi bennem is volt.

  -András járt ott. Ő azt mondta jó. És neki is elég kényes ízlése van. Bízom benne.

  -Én pedig benned. De azért megnézem. Anyád is a lelkemre kötötte, ha már nem tudott velünk jönni.

  -Láttam, hogy nagyon sajnálja. De meg tudtok majd látogatni. Sajnálom, hogy így alakult. De a pasi csak most tudott minket fogadni. Hétvégén elutazik.

Apám bólintott.

A félelem elpárolgott. Mér csupán az izgalom maradt meg. De ez valószínűleg érthető is volt.

 

******

 

  Nehezen találtuk meg a tizenharmadik kerületben a megadott utcát. Cserpataki utca 2/A. Valamiért ismerős volt a cím. Nem tudtam először, hogy honnan. De, amint megérkeztünk, már leesett. Ezen a környéken én már jártam. Pár évvel ezelőtt jártam egy pesti sráccal, aki itt lakott. Csak egy másik háztömbben. Nocsak, nocsak. Kicsi a világ. Azt kizártnak tartottam, hogy Ákos még itt lakjon. Rég beszéltem vele. Valószínűleg benőtt már a feje lágya, és végre megállapodott. Ahhoz viszont az, az egyszobás garzon nem lett volna elég. Ha találkoznunk kell, egyszer úgy is belé botlom. Viszont nagyjából ismertem a környéket. Előnnyel indulok. Bekanyarodtunk a parkolóba. Társaim már ott várakoztak egy kisbusz körül. Hűha, valaki nagy pakkokkal jött. Vajon melyik? Láttam Andrást, Robit, és a kisbuszba félig behajolva Janit, Robi apját véltem felismerni. Úgy tűnik a srácok közös kocsival, jöttek. Éljen a spórolás. Andrisnak nem kellett költöztetőre költenie, Jéricsék elintézték! Leparkoltunk mellettük, én pedig a legbájosabb mosolyommal szálltam ki az autóból. Apám kezet fogott a három férfival. Janival beszélt pár szót, de nem figyeltem. Épp azon küzdöttem, hogy ne jöjjek zavarba Robi láttán. Mert, amint végig mértem, eszembe jutott, mit is álmodtam.

  -Azt hittük, már sosem értek ide – mondta András.

  -Nem vagyunk hozzá szokva a pesti forgalomhoz. No, és mire megtaláltuk ezt a környéket – mosolyogtam. Ha velem fognak élni, hozzá kell szokniuk, hogy nem vagyok a pontosság mintaképe. Amiről persze nekem pedig le kellene szoknom. Ha komolyan fontolgatom az újságírói pályát, pontossá kell válnom, akár egy svájci óra!

András előkutatta a telefonját és felhívta a főbérlőnket, miszerint megérkeztünk. Öt percen belül megjelent a kapuban egy szikár, ötvenes évei felé járó férfi. Barna haja jócskán deresedett, de arcát alig árkolták ráncok. Rövid ujjú zöld inget és farmert viselt sportcipővel. Látszott rajta, hogy foglalkozik a testével. Ujján jegygyűrű csillogott. Mosolyogva üdvözölt minket.

  -Jó napot. Németh Richárd vagyok.

Kölcsönösen bemutatkoztunk, utána felmentünk a tizedik emeleti lakásba, hogy mi is végre szemügyre vehessük. Alapban tériszonyos vagyok, és a régi, nyikorgó lifteket sem bírom. De most, muszáj volt. Igyekeztem elterelni a figyelmemet, hogy ne a számomra ijesztő hangokra figyeljek.

  -Jól vagy? – kérdezte Robi csendesen. Ő és apám fogtak közre. A két szülő Richárddal beszélgettek. Apám a szokásos komor módján. Idegeneknek általában ezt a morózus arcát mutatta. Ahogy jani is. Bár nem hinném, hogy leendő főbérlőnk ettől a két tekintettől maga alá piszkított volna. Nagyjából egyidősek voltak. Hasonló testfelépítéssel. Bár Jani, mint mindig kezdte az erőfitogtatást. Be akarta bizonyítani, hogy ő az alfahím. A maga módján. Tettekkel, gesztikulálással. Richárdról láthatóan leperegtek a célzások. Nyugodt embernek tűnt. Életvidámnak. Már is szimpatikus volt.

  -Igen, jól vagyok. Vagyis…. Egy frászt. Kit akarok becsapni? Utálom a lifteket.

  -Látom – suttogta tovább Robi. – Lefehéredtél.

Mély levegőt vettem. De már az is alig volt a szűk helységben. Hurrá! Tériszony és kausztrofóbia. Micsoda páros.

Ekkor valaki a hátam mögött megfogta a kezem. Robi volt az. Próbált megnyugtatni. De nem nézett rám. Úgy tett, mint akit nagyon leköt, hogy mit művelnek az idősebbek. Közben hüvelyk ujjával finoman simogatta a kézfejem. A gyomrom kezdett kellemesen bizseregni. Lehunytam a szemeimet és nekidőltem a lift falának. Erre az érzésre összpontosítottam. Ekkor a felvonó megállt, még egy utolsót ugrott, majd végre kinyílt az ajtó. Én pedig úgy ugrottam ki belőle, mintha kergettek volna.

A lakás ugyan olyan szépnek és otthonosnak bizonyult, mint a képeken. A konyha nem volt valami nagy, de egyikünk sem tervezett nagy főzéseket.  Nappali majdnem, mint otthon. Innen nyílt az erkély, ahonnan szépen be lehetett látni a környéket. Szürke panelházakat, lejjebb kis kertvárost láttam. Jobb kéz felé pedig egy foci stadion lámpáit, és magát a Citadellát a nyújtózó, karcsú, női alakkal.  Tovább sétáltam. A szobák nem voltak épp nagyok, de megfeleltek. Mindegyikben volt egy százhúszszor kétszáz centis ágy, szekrénysor, asztal, éjjeliszekrény, egy forgóablak. Az egyikben halványzöld színű volt a fal, a másikban sárga. A nappaliban szekrénysor, egy régebbi típusú televízió, dohányzóasztal, két bézs színű fotel, és egy kihúzható sarokkanapé állt. Mellette éjjeliszekrény, olvasólámpa, a falon modern tájképek.

  -Verekedjünk a szobákért, vagy meg tudunk egyezni? – kérdeztem a fiúktól, mikor a felfedező út után összefutottunk a nappaliban.

  -A hölgyeké az elsőbbség – mondta András. Huh, micsoda Grál lovag.

Akkor pofátlanul a nappalit választom – vigyorogtam a képükbe. De meg se rezzentek. Talán előre számítottak rá, hogy ez lesz.

  -Rendben – bólintottak.

András döntött a zöld szoba mellett, így Robinak a sárga maradt.

 Apám is körbejárta leendő otthonomat. Megállt a nappali közepén, mellettem. Felnéztem rá.

  -Nos?

  -Otthonos. Tiszta. Bár biztos nem sokáig, téged ismerve – ezt halkan fűzte hozzá, hogy csak én halljam. – Ezek a fiúk még nem tudják, mire vállalkoznak.

Ezen kuncognom kellett.

  -Ezen kívül?

  -Megnyugodtam. Nem egy putriban fogsz élni.

  -Nem is tudnék ott élni – mondtam őszintén. – És van még valami, aminek nagyon örültem.

  -Mi volna az? – húzta fel apám egyik vékony szemöldökét.

  -Sarokkád van – vigyorogtam elégedetten.

A kezdetek

2008 február 27. | Szerző: Joyo

 Már régóta terveztem, hogy felköltözöm a fővárosba, mert ott több lehetősége van a magamfajta újságíró palántának. Szerencsére a kezdés nem volt olyan nehéz, mint elsőre látszott. Nem voltam egyedül. Volt kivel összekoltöznöm. És ez jelentősen megkönnyítette a dolgomat.

Jérics Róbert és Salamon András. Ők voltak az én utitársaim. András kereste az albérletet, fényképezett és elküldte nekünk.Könnyű volt, ő ott élt. Másrészt nem volt olyan egyszerű, más volt az ízlésem mint nekik. Nem azt mondom, hogy finnyás volnék, de azért nem elégszem meg akármivel. Ha már véglegesen letelepülök Budapesten, akkor azt nem egy lyukban fogom megtenni. Tessék, lehet ezért piszkálni, de az embernek legyenek elvei.

-Mondták már, hogy nagyon nehéz eset vagy? – kérdezte András videotelefonálás közben az egyik este. Sötét szemöldökét ráncolta. Feltűnő jelenség volt kifejező mogyorószínű szemeivel, hosszúkás orrával, telt szájával, amit gondosan ápolt körszakál keretezett.Sötétbarna, hullámos haját vállig növesztette, és most copfba összefogva viselte. Modellkedésel foglalkozott. Az egész megjelenése, valami különös franciás bájt árasztott magából, amit nem lehetett nem észrevenni. De álmomban sem kezdtem volna ki leendő lakótársammal. Alapelvem, ami az évek során előtornázta magát a prioritásom élvonalába, hogy:

“Házinyulra nem lövünk!”

Még akkor sem, ha támad. Legfeljebb szépen lefejtegetem magamról. Vagy lerugom. Egyre megy, hagyjon békén. András velem egy magas volt, vagyis lazán súrolta a száznyolcvan centit. Soha nem tudtam eldönteni. Ez férfiban átlagos? Minden esetre és olykor még mindig nem tudok mit kezdeni kilóméter hosszú lábaimmal. Nem baj, az évek során már hozzá szoktam. Kiskoromban meggyűlt vele a bajom. És nem csak azért, mert mindig én áltam a tornasor elején. Voltam én az iskolában minden. Zsiráf, létra, kanna (ez csak a nevem miatt, de, óh, én balga, még be sem mutatkoztam! Fülöp Johanna vagyok, és én foglak titeket végig kalauzolni ezen a történeten. Gyenge idegzetűeknek előre szólok, olykor szókimondó vagyok, és elég részletesen szoktam leírni eseményeket. Aki prűd, már most lépjen ki 😉 !)

-Nem te vagy az első, aki ezzel vádol Andris – vigyorogtam bele a kamerába. – De már mondtam. Egy lánynak legyenek ígényei.

-Tudod jól, hogy luxusra nem telik – szólt közbe Robi a másik vonalon. Az arckifejezéséből ítélve, legszívesebben megrángatott volna. De hiába lakott négy háznyira tőlem, jelenleg Szombathelyen tartózkodot. Az arca nyúzott volt, étcsokoládé szemei alatt sötét árkok húzódtak. Kreolos bőre betegesen sárgásnak tűnt az asztali lámpa gyatra fényében. Vagy csak a monitorom felbontása űz gonosz tréfát velem? Sajnáltam Robit, de ezt nem akartam az orrára kötni. Épp egy csúnya szakításból kecmergett ki. Látszot rajta, hogy megviselte. A mi békés elválásunk jól sikerült. Egy évet húztunk le egymás mellett korábban, miután végre kimondtuk azt a bűvos szót. “Jó, akkor járjunk.” Lehet, hogy nem kellett volna, és akkor még mindig tartana az az idilli állapot, mint három éve. De most már késő bánat. Tíz éve ismertem már őt, de ilyen ramatyul még nem látam. Ennyire komoly volt az a szerelem? Tyűha!

Minden esetre, se a borotválkozással, se a fésülködéssel nem bajlódott napok óta. Kimozdult egyáltalán abból a szobából? De nem akartam ráerőltetni magam, hogy gyere, én a keblemre ölellek, sírd csak el a bánatodat. Robi annál magába zárkózóbb volt. Már jól ismetem. Megnyílik, ha akar. Senki sem erőltetheti. Próbáltál már kagylót, vagy virágot erővel megbontani? Az egyik megvág, de istentelenül és csak kárimkodsz, a másik pedig szétesik, ha nem óvatosan és szakszerűen csinálod. Egyszer már megnyílt nekem. Sok-sok éve. Ó, hová tűnt az a felhőtlen boldogság?  Mélyet sóhajtottam. Minden seb begyógyul. És reméltem a környezet váltás erően rá fog segíteni, így, ahogy a kis képernyőn keresztül személtem őt. Hosszúkás arca beesett volt. Sokat fogyott. Már nem mentek jól a dolgok hónapok óta. Alapban is vékony volt a vegetáriánus életmód miat, de ez már több volt a sok/k/nál! Ezt a beesett arcot sötét borosta, már majdnem kis szakáll fedte. Egybeolvadt a kis kecskeszakáll és a bajusz együttesével, amitől régebben olyan volt, mintha most lépett vona ki Dumas Három testőréből! Tarkóig érő vastagszálú, ébenszínű haja rendezetlenül állt. A szívem szakadt belé. De nem tehettem semmit.

-Robi, neked aludnod kelene. Pocsékul festesz – András mondta ki a gondolataimat, és ha nincs köztünk a képernyő, meg a háromszáz kilóméternyi távolság, arcon csókolom. Érzelmes típus vagyok, na!

-Tudom – mormogta Robi. – Ti sem néznétek ki jobban, ha…

-Ha fáj, ne mond ki – vágtam közbe. 

Robi láhatóan mélyet sóhajtott. Még a szemeit is lehunyta.

-Jól van gyerekek. Én kilépek. Hozzatok döntést nélkülem. Nekem bárhol jó, csak el innen. Sziasztok.

Miután elköszöntünk, a másik ablakom megszűnt. Andrással néztem szembe.

-Remélem hamar helyre jön – mondta.

-Én is – bólintottam. De nem akartam kibeszélni Robit. Sokmindent kérdeztem volna, hátha barátjának többmindent elmondott az állapotáról. Tudtam milyen érzés, ha így eldobnak. Bár már nagyon régen volt. Azóta elfogysztottam három pasit, köztük Robit is. De mind a hárommal békésen váltunk el. Valami elmúlt. Bár Robit nem szűntem meg szeretni. Ez mindig is több volt, mint szerelem. Jelenleg fél éve a facérság állapotában vergődtem. Bár az túlzás, hogy vergődtem. Tulajdonképpen élveztem a szabadságom. Így könnyebb leköltözni a fővárosba. Sopronhoz a csaldomon kívül nem nagyon köt semmi. Legjobb barátnőmmel nagyon ritkán tudtam mindig is találkozni, miután főiskolára mentem Székesfehérvárra. És most is ez a helyzet. Telefonon esküszöm többet beszélünk, mint személyesen. Már egy éve férjnél volt. Tudta, hogy ő lesz az igazi. Jó neki, én ezt még egyetlen srácnál sem érezte. Ha éreztem is, hamar elmúlt. Ismétlen, nem azért mert válogatós vagyok. Egyszerűen nem akarom olyan emberhez kötni magam, akiből idővel kiábrándulok és menekülnék. Ráadásul Noémi négy hónapos terhes volt. Újabb öröm. Én még a gyereket sem terveztem be az életembe. Elsődleges célom, a karrierem. Az, hogy sikeres újságító váljon belőlem. És ezt, csak is Budapesten érhetem el.

-Hahó! Hanna! Itt vagy még?

Úgy éreztem visszapottyantam a valóságba. Szó szerint.

-Bocs. Ne haragudj. Kicsit elméláztam.

-Azt hitem ülve aludtál el. Elég késő van már.

Az órára pilantottam. Éjfél múlt. Hurrá!

-Azt mondtad van még egy. Küld át, aztán mára elég.

Atküldte a képeket. Mikor pedig megnyitottam a dokumentumot, a szemeim felcsillantak. Megtaláltam, amit kerestem!

-Hála az égnek – dőlt hátra megkönnyebbült sóhajjal András. Két kezét összefonta a tarkója mögött és megnyújtóztatta a gerincét. – És még nem kelt fel a nap.

-Ez a lakás hol található?

-Zugló.

-Remek. Nem is olyan rossz a környék.

-Lejártam a lábam, mire összeszedtem mindent. Ideje volt, hogy dönts. De bevallom, nekem is ez a lakás tetszett a legjobban.

-Végre egyetértünk valamiben – vigyorogtam.

-Ideje volt – nevetett fel a férfi. – Elvégre lakótársak leszünk.

Csak néztem a nappalis, két félszobás lakás képeit. És a kilátás! Láttam a Citadellát!

Már csak egy kérdésem volt. Mikor indulunk?