Az első este

2008 március 6. | Szerző: Joyo |

 Az ötvenkét centi átmérőjű pizza hamar megcsappant. Korgott a gyomrom, és örültem a meleg ételnek. A pakolás leszívta az erőmet, és kedvem már nem volt főzni. Nagyon még ahhoz sem, hogy felemeljem a karomat egy újabb szeletért. De ahogy társaimat néztem, amint ugyan olyan ernyedten heverésztek a nappaliban, összekaptam magam. Őket még sem ugraszthatom, hogy „hé, dobj már meg egy újabb szelettel!”, a végén még szó szerint vennék, csak, hogy bosszantsanak. Nagyot nyögve támaszkodtam meg a parkettás padlón, hogy elnyújtózzak a dohányzóasztalig. Majdnem feldöntöttem az üveg vörösbort, amit megnyitottunk nagy örömünkben, hogy beköltöztünk. És sikeresen ki is facsartuk.

Jóízűen haraptam bele a szaftos pizzába. Sajgott mindenem, de még is jól érzés volt. A dolgaink nagy részét már a helyére raktuk. Összeszereltük a házi mozi rendszert, a DVD lejátszót és a televíziót. Az én TV-m Andrásnál kötött ki. Legalább nem járkálnak be hozzám mindig, ha filmet akarnak nézni.

 Érdekes módon, a ruháim, az itteni szekrényeknek csupán a felét töltötték meg. Otthon viszont lassan kifolytak az ajtón. Vagy nagyobbak az itteniek, vagy más is belekeveredett az otthoniba. Az utóbbira tippeltem. Még hozzá anyám közreműködésével.

  -Ugye milyen jó ötlet volt, hogy rendeltünk? – kérdezte András. Borostás arcán elégedett vigyor terült szét, bár elég vágyölő volt a körszakállára ragadt elnyúlt sajtdarab.  

  -Igen, valóban – bólintottam. Nem akartam, hogy elbízzák magukat. Önálló vagyok, nélkülük is nagyon jól elboldogulok. Na jó, bizonyos esetekben tudom  nélkülözni. Legközelebb őket küldöm bevásárolni, legalábbis, amíg nem edződöm meg, hogy lépcsőzzek.

  -Ezzel már fordultál pszichológushoz? – kérdezte Robi. Úgy tűnt, ma mindenki orvoshoz akarja küldeni a másikat. – Ez betegség. Kausztrofóbiának hívják.

  -Tudok róla. De nem hinném, hogy ki tudnak kúrálni belőle. Azt sem tudom, hogy mitől alakult ki. És nem is mindig jön elő. Barlangban például, könnyedén sétálgatok. És a tériszonyom is elég szelektív.  

Megcsóválták a fejüket.

  -Lehet, hogy psz…pszpszichomatikus….nem….pszihopata….nem… – morogta András. Nagy erőfeszítésébe telt kicsomóznia a nyelvét.

  -Ne erőlködj – vihorásztam és belekortyoltam a poharamba.

  -De ki akarom mondani – igyekezett komoly képet vágni. Már amennyire egy részeg képes így viselkedni.

  -Épp ez az – röhögcsélt Robi is. Étcsokoládé szemei csillogtak az éjjeli lámpa fényénél. Elképesztően jóképű volt. Vagy csak a bor szédített így meg? – Csak akarod.

 András leintette barátját. Ismét kortyolt.

  -Hajaj. Szerinted ez segíteni fog? – kérdezte.

  -Sőt, megbontom a másikat is.

  -Jaj, ne, már így is szédül a fejem – tiltakoztam mosolyogva, de nem lehettem túl meggyőző, mert amint a dugó elhagyta az üveg száját, az én poharamba töltött először.

Miután leült és meghúzta immár teli poharát, ismét neki veselkedett.

  -Pszichoszomatikus. Na! – csapott a térdére – Csak kimondtam.  

  -Ez valóban nagyon nehéz szó – bólogattam. – Oh, még meg sem néztük, hogy milyen szép a kilátás este.

Próbáltam felállni. Nagy nehezen sikerült, de még így is megkapaszkodtam a fotel támlájában.

  -Neked már valóban nem kellene többet inni – vigyorgott Robi, mikor majdnem orra buktam a küszöbben.

  -Én megmondtam előre – néztem hátra, majd kiléptem az erkélyre.

  -Lehet, hogy nem kellene magára hagynunk, még a végén átbukik a korláton – hallottam András hangját, majd a dívány reccsenését, ami nyílván azt jelezte, hogy felálltak. Igen, valóban, hamarosan fel is tűntek mellettem az erkélyen.

Gyönyörű volt este a főváros. Vagy csak a bor láttatta velem annak? Nem tudtam eldönteni. A házak szürkesége, kopottsága eltűnt, fényárban úszott a környék. Sejtelmes volt, és a maga bizarr módján még szép is. Felettünk a magasban repülők húztak el. Ferihegy nem volt olyan messze, de innen még épp elviselhető a zúgás. Szerencsére az ablakok hangszigeteltek voltak.

  -Valóban szép, de már annyiszor láttam, hogy nem nyújt újat – csóválta a fejét András a jobbomon. Robi a balomon támaszkodott.

   -Nos uraim – emeltem meg a poharamat. – Az új életünkre.

  -Az új életünkre – visszhangoztuk, majd koccantak a poharak.

  -Jaszasz – nyögte még be a görög köszöntőt, majd legurítottam a maradék boromat. Bizseregtek már az izmaim, szédült a fejem, és melegem volt. Vagy csupán a május elei langyos szellő az oka? Nem tudtam. Esetleg az, hogy itt áll a balomon álmaim férfija? Képtelen voltam eldönteni. Túl részeg voltam a döntésekhez. Minden esetre az jól esett, hogy a vállunk összeért. És úgy tűnt cseppet sem, zavarja őt sem.