Megoldások keresése

2008 március 12. | Szerző: Joyo |

 

  -Egyszerűen megőrjít! Esküszöm, nem értem a férfiakat.

  -Miért, mit műveltek már megint?

Épp édesanyámmal beszéltem telefonon. Megegyeztünk, hogy hetente háromszor felhívom. Most egyszerűen, muszáj volt valakivel megbeszélnem, aki tökéletesen ismerte a lelkivilágomat és a múltamat. Anyám volt erre a legjobb alany.

  -Épp állást kerestem magamnak. Találtam egy neki valót. Be is karikáztam, és csak úgy, mint hagytam az asztalon, gondoltam majd észreveszi. Nem akartam az orra alá dugni.

  -És még is megsértődött?

  -Nekem legalább is úgy tűnt – mondtam. Mélyet sóhajtottam és eldőltem az ágyamon. Lábaimat felraktam a háttámlára.

  -Tudod milyen önfejű. Végre teljesen elszabadult otthonról. Külön életet kezdett. Lehet, hogy most csupán erre az érzékeny pontjára tapintottál rá. Szeretne önálló lenni. Önállóan munkát keresni.  

  -Igen, tudom, hogy mennyire rossz volt neki. Ezért nem is mutattam meg személyesen.

  -Beszéld meg vele. Ne bújjatok be mind a ketten a csigaházatokba. Ez volt a baj a kapcsolatotokban is a végén. Már egyikőtök sem akarta megbeszélni a problémákat, inkább elmenekültetek.  

  -Igazad van. Nem arról vagyok híres, hogy nem beszélem meg a másikkal, ha gond van. Köszi anya. Te mindig helyre rántasz.

  -Tudom kicsim. És örülök, ha segíthetek.

Még beszélgettünk egy kicsit. Elmondta mi a helyzet otthon, én is, hogy mi minden történt velem. De negyed óránál többet nem trécseltünk. Sok lett volna a számla. Miután letettem a telefont, nyújtóztam egyet. Oké, megbeszélem vele. Úgy is nála volt a gépem, még indokom is volt, hogy átmenjek hozzá. Kiléptem az előszobába. Mély levegőt vettem, mielőtt kopogtattam volna,

  -Gyere, felesleges kopognod. Tudom, hogy ott vagy – hallottam a hangját.

  -Honnan tudtad, hogy itt állok? – kérdeztem belépve. Ő az ágyán ült, előtte a laptop. Engem nézett azokkal az átható étcsokoládé szemeivel Haját összefogta a tarkóján. Úgy festett az a kis bolyt, akár egy borotválkozó pamacs. Tetszett, amit láttam. Arca kicsit gyűrött volt, úgy, mint a póló, amit viselt. Arca borostás.  

  -Ismerlek. És… hallottam a beszélgetést. Oké, oké. Csak foszlányokat.

  -Akkor tudod, hogy miért jöttem. Leülhetek? – mutattam az ágy sarkára. Ő bólintott, én pedig helyet foglaltam. – Nézd Robi. Sajnálom, ha belegyalogoltam az önérzetedbe. Csak segíteni szerettem volna. Úgy is te döntesz. Jól tudom.

  -Én is sajnálom. Reagálhattam volna jobban is. Csak kicsit ki voltam borulva. Szerinted miért nem másztam elő már két napja a szobámból, mikor más is volt kint?

  -Rossz passzban vagy, tudjuk jól – mondtam.

  -Igen, de azt nem, hogy miért – úgy nézett rám, hogy ha nem ülök, msot biztosan megtettem volna.

  -Timi, vagy nem?

  -De igen.

  -Azt hittem, hogy már feldolgozás alatt van. Hogy a helyváltoztatás segít.

  -Igen. Valóban segített.

  -Akkor?

  -Felhívott – mondta ki végül.

Úgy éreztem, mintha megcsavarták volna szívem és a gyomrom, méghozzá egyszerre. Féltékenység? Ugyan! Miért lennék féltékeny? Vártam, hogy folytassa.

  -Fel le fog jönni Pestre.

  -Miattad?

  -Nem. Nem miattam. Munka ügyben. Ide küldték egy hónapra.

  -És miért hívott? – kérdeztem. Tudtam, hogy másként úgy sem nyögi ki.

  -Hogy találkoznék e vele. Szeretne velem beszélgetni.

Elöntötte a vér az agyamat. Szerintem látszódott, ugyanis Robi egy pillanatra megdermedt és engem bámult.

  -Van hozzá pofája?! – tört ki belőlem.

  -Nyugi – keze elindult az enyém felé, de félúton megállt. Talán attól félt, hogy ha hozzám ér, felrobbanok. Inkább visszaejtette ölébe a kezét.

  -Te akarsz vele találkozni? – kérdezte végül.

  -Nem. Nem igazán – rázta a fejét. – De már azt mondtam neki, hogy igen. Nem tudom, mit tegyek.

  -Te nem vagy normális. Már ne is haragudj, de nem vagy normális. Nem akarsz vele találkozni, de engedsz neki. Miért?

Vállat vont.

  -Akkor majd én megmondom. Félsz, hogy megbántod. Pedig megérdemli. Elhagyott. Megcsalt. Játszott veled. A legkevésbé sem érdemli meg, hogy foglalkozz vele. Pláne nem, hogy rágd magad rajta.

Csak úgy pörgött körülöttem az energia. Éreztem, hogy teljesen kipirulok. Hagytam, had jöjjön ki belőle. Nem is bántam. Tele voltam elnyomott, fölös energiákkal. Valóban rég volt rá alkalmam, hogy levezessem. És most, tessék. Remélem Robi, érzi, hogy nem neki szól.  

  -Már igent mondtam. Mit tehetek?

  -Majd kitalálunk valamit.  Nyugi. Vagyunk rá hárman.

Enyhén elmosolyodott.

  -Köszi.

  -Mennyi időnk van rá? – kérdeztem.

  -Egy hetünk – jött a válasz.

  -Óh! Addig a világot is megváltom – nevettem fel.

Felálltam, és elindultam kifelé a szobából. Jobban éreztem magam. Könnyebbnek.

  -Hanna! – szólt utánam.

Visszafordultam az ajtóból. Elveszettnek tűnt, ahogy ült az ágyon, nyúzottan, sápadtan.

  -Igen?

  -Fel fogom hívni őket.

  -Helyes.

És már ki is léptem a szobából becsukva magam után az ajtót. Tudtam mire célzott. Elmegy az állásinterjúra. És nem, azért mert megkértem rá. Szerencsére.

 Emellett kicsit féltem. Nem akartam, hogy Timi visszaédesgesse magához. Az, szemétség lenne a részéről. Nagyon csúnyán elbánt vele. Tudtam milyen érzés. És azt a kínt még az ellenségemnek sem kívántam.

Ismét eldőltem az ágyamon és megdörgöltem a szemeimet.

  -Óh, Jézusom! Nem vagyok szerelmes!

De azt hiszem csak győzködni próbáltam magamat!  Ugyanis fülig szerelmes voltam. És nem már megint. Még mindig! Sürgősen tennem kellett ellene valamit. Nem eshetek bele az volt barátomba! Újra nem!  Menjek el ismerkedni? Adjak fel hirdetést? Költözzem el? Egyik sem volt jó megoldás. Meg kellett győznöm magam, hogy már nincs Robinál esélyem. Igen, az lesz a legjobb. Csak fájdalmat okoznék magamnak. Vagy az volna a legjobb, ha őt hoznám össze valakivel?  

  -Felejtsd el! – szólt egy hang a fejemben. – Hidd el öreglány, az, jobban fájna!

Igazat adtam neki. Majd alakul a dolog. Semmit sem kell erőltetni! Most az a fontos, hogy megalapozzuk a jövőnket, és nem feltétlenül együtt.