Véletlenek már pedig nemléteznek

2008 március 13. | Szerző: Joyo |

 

Elkísértem Robit a meghallgatásra. De csak az iskola kapujáig. Ő sem akarta, hogy folyósón várjak, és nekem sem volt kedvem újra iskolába menni. Elég volt az a tizenhat év. Sok sikert kívántam neki, majd sétára indultam. Megbeszéltük, hogy felhív, ha végzett, utána elmegyünk vásárolni.  

Belevetettem magam a forgalmas utcába. Nézegettem a kirakatokat, megebédeltem az egyik sarki neves gyorsétteremben. Épp a krumplim maradékát majszolgattam az emeleten, mikor az ablakon kinézve, egy virágüzleten akadt meg a szemem. Sok virágzó cserepes virág volt kipakolva a széles kirakatba színes kaspókban, a mennyezetről természetes anyagokból készült pillangók, madarak lógtak le, és egy színes kis léghajó. Az üzlet előtt fából készült kis talicskák, nagyobb cserepes növény beültetésére alkalmas tartók, kis székek, padok voltak kiállítva. Bennük virágzó és zöld palánták virítottak. Egy idősebb, ötvenes éveiben járó nő, épp egy nagy plakátot ragasztott ki az ajtó üvegére. Annyira nem volt jó a szemem, hogy odáig ellássak, de amint végeztem az ebédemmel, át is siettem a túloldalra, hogy elolvassam a kiírást.

 

„Ballagásra és anyák napjára szakképzett segítséget keresek”

 

Nyeltem egyet. Valóban ekkora szükségem van a munkára? Kérdezte bennem az ismerős kötekedő hang. Nem ez elől menekültél el otthonról? Nem ezért tanultál annyit? Egy pult mögött akarsz ácsorogni, miközben virágokat kötsz össze? Gondold már át!

 Egy próbát megér. Értek hozzá. Meg van a végzettségem is. És alkalmi munkának megteszi.

Te tudod. Ha majd össze-vissza nyeszetülöd a kezedet, és fájni fog a lábad, meg a derekad, jelzem, én előre szóltam.

 De nem kérdeztem a véleményedet, morrantam arra az idegesítő hangra. Azt akartam érezni, hogy hasznos vagyok. Nem pedig csak egész nap tengeni-lengeni a nagyvilágban. Dolgozni akartam. Szerintem még ez sem hagyta el élő ember száját. Legalább is, aki normális volt. Hajaj, lehet, hogy már most kezd megőrjíteni a főváros?

  -Segíthetek? – a hang irányába kaptam a fejem. Az imént kint mászkáló nő mosolygott rám narancssárga pamut kertésznadrágban, mely elé zöld kötényt kötött. Azon az üzlet neve állt cikornyás sárga betűkkel: „Virág szép, amitől a világ, szép”.

  -I…igen. Az álláshirdetés érdekelne – igyekeztem ugyan olyan kedvesen mosolyogni, ahogy ő tette.

  -Van végzettsége kisasszony?

  -Igen, természetesen. De sajnos otthon van. Csak most pillantottam meg a hirdetést.

  -Elvégre most raktam ki – kuncogott.

Szőke haja már őszült a halántékánál. De hiába múlt el ötven, a két fonott copf kimondottan jól állt neki. Nem is zavart. Valahogy anyámra emlékeztetett kerek arcával, melyen még mindig az, az életvidám mosoly ült. Bár a szemei barnák voltak, haja pedig egyenes szálú. Kezén nem viselt ékszert, nyílván elővigyázatosságból. Nyakában egy napkereszt ragyogott a májusi napfényben. Úgy tűnt, még érdeklődését tekintve is anyámra hajazott. Ezt jó jelnek vettem.

  -Mikortól kellene a segítség? – kérdeztem.

  -Hétvégétől. Hol végzett?

  -A soproni Lippai János Kertészeti Szakközép iskolában – daráltam.

  -Olyan messze? Hogy-hogy?

  -Ott éltem. Nem rég költöztem ide. Szabadságra vágytam.

  -Értem – mosolygott a hölgy. – Hogy hívják?

  -Fülöp Johanna.

  -Szép neve van Johanna. Én Szabó Katalin vagyok – nyújtotta a kezét. Kezet ráztam vele. Határozott volt a kézfogása, ahogy az enyém is. Egy ideig méregettük egymást, végül Kati megszólalt. – Jól van, holnap be tudja hozni a papírjait?

  -Természetesen – bólintottam.

  -Ezek szerint dolgozott már virágüzletben.

  -Igen.

  -Pultban is?

  -Igen.

  -Csinált már végig hasonlóan nagy napokat?

  -Természetesen.

  -Remek – szemei egyre jobban csillogtak. – De figyelmeztetem, hogy itt jóval pörgősebbek ezek a napok, mint Sopronban.

  -Sejtettem – mosolyogtam én is.

Megegyeztünk, holnap kettőre ismét eljövök a bizonyítványommal és a kiskönyvemmel.

Azt hiszem nem véletlen. De akkor sem értettem, hogy miért pont virágüzlet? Felnéztem az ég felé, mint, aki választ vár. De nem kaptam. Viszont megcsörrent a telefonom. Robi hívott. Indultam vissza az iskolához. A kapuban találkoztunk.

  -Mi a helyzet? – kérdezte mosolyogva. Ő is jókedvűnek tűnt.

  -Megkaptam az állást. Kicsit furcsálltam is, hogy az utolsó két hónapra miért keresnek új tanárt.

  -És? Mit válaszoltak?

  -Nos…a leendő diákjaim már a harmadikat üldözték el.

  -Nem baj, a kihívások csak megacéloznak – veregettem hátba.

  -Azért csöppet félek.

  -Miért? – kérdeztem vigyorogva.

  -Ez lesz az első osztályom.

  -Valahol el kell kezdeni. Elég közvetlen ember vagy, szerintem szeretni fognak.

  -A próféta szóljon belőled – mosolygott rám. – És te mitől vagy ilyen jókedvű?

  -Képzeld, én is találtam munkát.

  -Valóban? És hol?

  -Sosem fogod kitalálni.

  -Visszajeleztek az egyik magazintól?

  -Nem, sajnos még nem – csóváltam meg a fejem.

  -Akkor könyvesboltban?

  -Sajnos ott sem. De legalább otthonos a környezet. Alkalmi munkának pedig kimondottan jó lesz.

  -Ne csigázz.

  -Egy virágboltban.

Prüszkölve kacagtam fel. Azt a pillantást, amit Robitól kaptam, soha sem fogom elfelejteni!