A randevú

2008 március 26. | Szerző: Joyo |

 

Nyolc órakor léptem be a teázó ajtaján. Vajon miért van az, ha randira megyek, mindig pontos tudok lenni, de ha megbeszélésem van, feltartanak? Körbenéztem a helyiségben, de nem láttam Krisztiánt. Elindultam az ablak felé, ahol láttam egy kétszemélyes szabad asztalt. Valahol a hely közepén jártam, mikor valaki megfogta a vállam. Megdermedtem.

  -A francba – szaladt ki a számon.

  -Miért ennyire ijedős? – Krisztián lépett mellém. Így, hogy ismét lapos sarkú cipőt vettem fel, egy fejjel fölém magasodott.

  -Csak nem szeretem, ha hátulról elkapnak.

  -Sajnálom.

Udvariasan a karját nyújtotta. Én belé karoltam és odavezetett a szabad asztalhoz. Leültem, de ő még mindig mellettem állt.

  -Valami gond van? – kérdeztem.

  -Nem. Csak szeretem követni a forgatókönyvet.

Felvontam egyik szemöldököm. Erre a háta mögül, ki tudja honnan, előhúzott egy hófehér, nagyfejű rózsát. Őszintén meglepődtem. A virág szárának végére egy vízzel teli fiolába volt csúsztatva, hogy tartós maradjon.

  -Örülök, hogy eljött a találkozóra – ismét kezet csókolt, majd leült velem szembe.

  -Ki maga? Egy tizennyolcadik századból itt ragadt gavallér?

  -Nem. De tisztelem és szeretem a nőket. Talán kicsit régimódi vagyok.

  -Értem. Tehát ezért a magázódás. Arra vár, hogy kezdeményezzek.

Nem kellett válaszolnia, a mosolya mindent elárult.

  -Rendben, akkor tegeződjünk. Végül is, már a száddal érintetted a kezemet.

És biztos voltam benne, hogy egyéb testrészeimmel is ez a célja. Csupán még nem utalt rá.

  -Választottak már? – lépett oda a pincérnő.

  -Jázmin teát kérnék – mosolyogtam a fekete hajú kis nőre.

  -És az úrnak?

  -Cseresznyés fehérteát.

  -Köszönöm. Tíz perc és hozom – majd elsétált.

  -Újabb jó pont – mondtam. Ujjaim akaratlanul is a virág szirmaival játszottak.

  -Mivel érdemeltem ki? A fehér teával?

  -A teával.

Felkuncogott.

  -Teázóban teát rendelünk.

  -Fejezd be, mert a végén még beléd szeretek.

Na, lehet, hogy ezt nem kellett volna. De ő ismét csak kuncogott.

  -Elárulod a teljes nevedet? – kérdezte.

  -És te a tiédet?

  -Sólymos Krisztán.

  -Fülöp Johanna Kitti.

  -Húha, dupla nevű hölgy.

  -De csak a Johannát használom.

  -Igen. Az valahogy jobban is illik hozzád. A Kitti túlságosan is kislányos. A Johanna olyan….

  -Komoly?

  -Nem, nem ezt akartam mondani – rázta a fejét Krisztián. – Inkább különleges. Más Johannát nem is ismerek. Nem valami gyakori név.

  -Igen, tudom – rá pillantottam a rózsára. Miért pont fehér? Mert tiszta? Szűzies? Vagy csupán ez tetszett neki?

  -Mivel foglalkozol? – kérdezte.

  -Ma vettek fel a Virágszép virágüzletbe kisegítőnek. De várok, hogy visszajelezzenek valamelyik magazintól.

  -Újságírás?

  -Igen.  És te mivel keresed a kenyered?

  -Pr szakember vagyok. Különböző cégeknek szerzek támogatókat. Jelenleg egy informatikai társaságnak dolgozom, akik újítani akarnak. Most volt tulajdonos váltás, és az új főnök kicsit kozmetikázni akarja a céget. Ebben segédkezem.

  -Felelősség teljes munkának hangzik. Csak azt nem értem, ha ilyen komoly munkád van, soha nem szólták meg a… – mutattam a hajamra.

  -A hajam? Azért mert hosszú? – bólintottam. – Nem, nem igazán. De, ha bárki is szólna, nem igazán érdekelne a dolog. Ez vagyok én.

  -Nekem bejönnek a hosszú hajú férfiak.

  -Újabb jó pont?

  -Mondhatjuk így is.

  -Mire vagy még kíváncsi? Ez az ismerkedés estje.

Elgondolkodtam. A legfontosabb kérdéseket akartam összeszedni.

  -Hány éves vagy?

  -Harminc.

  -Mikor születtél?

  -1981. november. 10.

Elderült az arcom.

  -Tudtam. Én tudtam. Nem rozsdásodtak be az ösztöneim.

  -Még is mit? – kicsit furcsán nézett rám.

  -Azt, hogy Skorpió vagy.

  -Igen. Egy igazi, szívtipró, titokzatos Skorpió – megugráltatta szemöldökeit. Közben kihozták a teákat.

Tehát valóban Skorpió. Ez megmagyarázza a reakcióimat, amiket a metrón váltott ki belőlem. Azt szokták mondani, ha egy Skorpió férfi rád néz, a bugyid lekívánkozik rólad. Jó, azért nem volt ilyen súlyos a helyzet, de nemi vágyam támadt.

 -Igen. Tudom, hogy ők ilyenek.

 -És az jó?

  -Végül is, igen. Ameddig nem túl féltékenykedő és nem kell minden mondatot harapófogóval kihúzni belőle.

  -Értem. Nálam ezzel nincs gond. Én is elég szabadlelkű ember vagyok.

  -Ez mit takar? Hajtod a nőket? Egyszerre többet is?

  -Nem. Ez azt takarja, hogy elég teret engedek a páromnak, ha cserébe én is megkapom. Szeretek a barátaimmal elmenni, szórakozni. Te ilyen vagy? Megadod?

  -Igen. Ugyan úgy, mint te. Ha én is megkapom, a másik is. Ellenkező esetben veszem a nyúlcipőt. Egyik pillanatban itt, a másikban ott. Ez rendszerint megnehezít dolgokat. Mondjuk, ha a hullámzó kedélyállapotom miatt ki akarnék tekerni a nyakamat.

 Felnevetett.

  -Ilyen nővel még nem találkoztam.

  -Milyennel?

  -Aki már az első randin ilyen könnyed.

  -Nem tehetek róla. Ha zavar, nyugodtan szólj, visszafogom magam.

  -A világért se – rázta a fejét mosolyogva.

Közben iszogattuk a teánkat, tovább beszélgettünk. Különböző történeteket meséltünk a múltunkból. Valóban jól szórakoztam.

Halványkék inget viselt sötét farmerrel és sötétbarna mokaszint idéző cipővel.  Haját ugyan úgy laza varkocsban viselte, és az, az elképesztő illatfelhő lengte körbe. Nem tolakodóan, nekem még is az agyamig hatolt és előhozta a legtitkosabb vágyaimat. A végén már fészkelődtem a széken. A fenébe is!

  -Valami gond van? – kérdezte.

  -Nem semmi – füllentettem. Pedig volt gond.  Sokáig éltem önmegtartóztatásban. Nekem ez már hosszú időnek számított. Fél év, az fél év. Két megoldást láttam. Vagy fejvesztve elrohanok, vagy amint elindulunk a teaházból, rámászom. Az előbbi tűnt épeszű döntésnek, a másik viszont jobban tetszett. Istenem, segíts meg!

  -Szeretnél még elmenni valamerre? Vagy ennyi elég is volt belőlem? – kérdezte miután nagy nehezen rávett, hogy ő fizet mindent.

Nem tudtam, erre mit felelhettem volna. „Nem volt elég. Szeretném, ha addig szexelnél velem, amíg el nem ájulok!”

  -Egyelőre legyen ennyi.

  -Ezek szerint benne vagy egy második randiban? – kérdezte.

Elindultunk a metró lejáró felé.

  -Igen.

  -Mikor?

  -Legyen… – nem akartam könnyen megadni magam. Csak azért sem! – Szombat este?

  -Három napot kibírok. Legyen. De ki tudja. Elképzelhető, hogy a metrón összefutunk.

  -Igen, lehet.

 Érvényesítettem a jegyemet. Még mindig nem vettem bérletet. Pedig el kellene intézni. Ez így fárasztó.

A szerelvény hamar befutott a megállóba. A deáktéri megállóig továbbra is beszélgettünk. Minél közelebb értünk, annál jobban dübörgött a szívem. Eszemben sem volt kezdeményezni. Kíváncsi voltam, mire készül. Azt mondta, szereti követni a forgatókönyvet. Vajon mi van még abban a történetben?

  –A Deák-tér következik!

Úgy tűnt ő is tépelődik.

A szerelvény megállt.

  -Nos… akkor majd szombaton – mondtam.

  -Igen. Szombaton hívlak.

Kiléptem a szerelvényből és elindultam a mozgólépcső felé. Még mindig ott szorongattam a fehér rózsát. Amint a szerelvény elszáguldott, meglebegtette a halványkék hosszú szoknyámat. Kicsit le kellett gyürködnöm, nehogy a nyakamba kössön ki. A laza, vállról lecsúsztatható drapp felsőm is hullámzott. Kicsit kirázott a hideg. Csalódott voltam? Talán. Átsétáltam a 2es metró megállójába. Ám ekkor ismét megragadta valaki a vállamat. Lendületből megpördültem a saját tengelyem körül. Krisztián állt mögöttem, még mindig a vállamat fogva.

  -Azt hittem a szerelvényem maradtál – nyögtem.

  -Valamit elfelejtettem.

  -Eltértél a forgatókönyvtől? – kérdeztem halovány mosollyal.

  -Miben?

Két tenyere közé fogta az arcomat és ízlelgetve, szinte óvatosan, megcsókolt. Először csak finoman hozzáérintette ajkait az enyémhez. Egy pillanatra eltávolodott, de csupán annyira, hogy megnedvesítse a száját, s a következő pillanatban újra csókolt. Ezúttal szenvedélyesebben.  Mély sóhaj szakadt fel belőlem. Mint aki hatalmas súlytól szabadult meg. Beleolvadtam a csókba. Kezei lesiklottak az arcomról a derekamra. Nem pofátlankodott illetéktelen területekre. Szigorúan csípő felett maradt. Mikor szétváltunk, én csak pislogtam rá.

  -Ebben – mondta végül. – Nem tudtam, hogy akarod e, amíg a megállásnál rám nem néztél.

  -Ennyire árulkodóak a szemeim? – kérdeztem.

  -Igen.

  -Ezek szerint nem eléggé.

Végig simította az arcomat. Mosolygott.

  -De igen. Csak, hogy nem sietek sehova.

Légáramlat jelezte, hogy újabb kis földalatti szerelvény érkezik. Puha csókot lehelt a számra és már sietett is vissza a megállóba.

  -Szombaton találkozunk.

Búcsút intettem, és én is siettem a 2es megállójába. Nekem is épp akkor érkezett a metró szerelvény. Egész úton csak ültem és néztem magam elé. Fel sem tűnt, hogy szórakozottan játszom a rózsával. Még a buszon és a liftben is. Igen, a liftben. Felvonóval mentem. Valahogy semmi más nem érdekelt. Csupán a csók, ami még mindig az ajkaimon égett. Ezek szerint, most járunk? Nem tudtam volna megmondani. Minden esetre jól éreztem magam. Beléptem a lakásajtón. Éjfél elmúlt, mindenhol csend honolt. Ezek szerint már alszanak. Vagy Andris Katánál van? Valószínű, mert a cipőjét sehol sem láttam. Amint kibújtam a sajátomból, nyílt az egyik szobaajtó, és a résnyire kiszűrődő fényben megláttam Robit.

  -Merre jártál? – kérdezte.

  -A Teapalotában voltam. Aztán sétáltam.

  -Értem – mondta, s láttam, hogy már sejti mi a helyzet, amint tekintete a kezemben lévő rózsára tévedt. Többet nem is kérdezett. Jóéjszakát kívántunk egymásnak, s már csukódtak is a szobaajtók.