Készülődés

2008 március 26. | Szerző: Joyo |

 

  -Nem mondod, hogy randizni fogsz! – kiáltott Lilu a vonal másik végén. Akkorát kurjantott, hogy a készüléket el kellett tartanom a fülemtől.

  -De igen.

  –A metrós férfival?

  -Krisztiánnal.

  –Hüm, hüm. Szép neve van. Mikor találkoztok?

  -Este nyolckor a Teapalotában.

  –Ismét kezded?

  -Én? Ugyan mit? – kérdeztem játszva a tudatlant, pedig nagyon is jól tudtam, hogy mire gondol.

  -Ne játszd az eszed. Próbára teszed a férfiakat. Ad1; ha eljön a teázóba, az már egy jó pont. Ad2… mi is volt a másik?

   -Ha teát rendel sör vagy kávé helyett, esélyes a második randira – segítettem ki.

  –A válogatós mindenedet! – kuncogott Lilu.

  -Szerinted diszkriminálom őket?

  –Te minek neveznéd azt, hogy azzal már nem akarsz randizni, aki sörözik, vagy kávézik…

  -Egy teaházban – szúrtam közbe. – A teázás egy kultusz. Egy művészet. Teaházban teát kell inni, más nálam már szentségtörés. 

  –Te beteg vagy.

  -Lehet, de ez népbetegség.

  –Na mindegy. Kell segítség a készülődésben, vagy a fiúk véleményére bízod magad? – kérdezte végül.

  -Na lássuk csak – valóban eltűnődtem. – Hallgassak a volt barátomra, aki még érzelmi válságban van és randizásról hallani, sem akar, adjak egy fotó modell véleményére, aki alsógatyában pózol a kamerák előtt. Vagy hallgassak az egyik legjobb barátnőmre, aki elég jól ismeri az ízlésvilágomat. Atyám, ez fogós kérdés.

Lilu ismét felnevetett.

  –Oké, oké, ha hatra átmegyek, megfelel?

  -Teával és sütivel várlak. Csók – cuppantottam viccből a telefonomba. Még messziről hallottam a csengő nevetést, mielőtt mind a ketten kinyomtuk volna. 

Úgy éreztem, valóban kellenek a szakértő szemek, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mit vegyek fel. Ez remek. Az is rég volt, hogy ennyire oda akartam figyelni a megjelenésemre. Miért is akarok annyira tetszeni Krisztiánnak? Nem is ismerem! Megiszom vele egy teát, beszélgetünk, ismerkedünk, de még semmi sem garancia arra, hogy járni fogok vele. Vagy az, hogy ő akar e majd velem járni. Na és Robi? Megtorpantam az utcán. Valaki nekem is jött a vállával. Nem törődtem vele. Csak meredtem előre a tömegbe.

  -Mi van Robival?  – kérdeztem magamtól félig hangosan. – Semmi – mondtam végül és tovább sétáltam. De az a felhőtlen jókedv nyomtalanul eltűnt.  

 

*************

 

  -Elárulnád, miért rohangálsz úgy, mint a mérgezett egér? – András felnézett rám az újság fölül, amit épp olvasott, mikor kisiettem a konyhába. A hajam félig vizesen lobogott utánam, mintás trikó és kisgatya volt rajtam. A vízforraló fütyülni kezdett. Leemeltem a villanytűzhelyről. – Jön Lilu.

  -Ezért ekkora felhajtás? – vonta fel egyik szemöldökét.

  -Mire gondolsz? – állt meg kezemben a zöldteát tartalmazó tasak félúton.

  -Hajmosás, sminkelés, illatosítás, láttam, hogy még a szekrényedben és félig eltűntél.

 Azt hiszem elpirultam. Biztos, mert elvigyorodott.

  -Vagy mást vársz?

 Körbe néztem, hallja e más is, itt Robira gondoltam. Még mindig nem értettem miért suttogok.

  -Randim van.

  -Lillával?

  -Nem. Egy Krisztián nevű férfival.

  -Aha – egyre jobban vigyorgott. Letette az újságot. – És ki a fickó?

  -Csak annyit tudod, hogy Krisztiánnak hívják, és este nyolckor a Teapalotában találkozunk.

  -Tehát semmi mást nem tudsz róla?

  -Hülyeségnek tartod?

  -Nem is tudom – jobban felém fordult a széken. – Egy vadidegen.

  -Végül is azért találkozom vele, hogy megismerjem. És különben is, már olyan rég nem… – ekkor csengett a kaputelefon. Mire megfordultam, hogy felvegyem, Robiba botlottam. Kikerültük egymást, én pedig már engedtem is be Lilut.

 András csak a fejét csóválta, Robi pedig értetlenül pislogott.

  -Mi folyik itt, – kérdezte. – Félbeszakítottam valamit?

  -Nem. A kisasszonynak találkozója van.

  -Most? – mutatott az ajtóra Robi.

Végig néztem magamon.

  -Dehogy is. Lilut várom.

  -Óh – és már nyitotta is a hűtőszekrényt.

Én pedig a bejárati ajtót.

Nem hagytam túl sok időt barátnőmnek, hogy köszönésnél többet nyögjön ki a fiúknak, berántottam a szobámba.

  -Te jó ég! Mi van veled? – a kalapja után kapott, amit a bevágódó szobaajtó keltette huzat sodort le a fejéről.

  -Összezavarodtam.

 -Ez nem újdonság. De mist mi váltotta ki?

Félredobott a fotelból két nyári ruhát, majd leült.

  -Szerinted? – kérdeztem lerogyva az ágyra.

Az ajtó felé nézett, majd némán a konyha felé biccentett. Én pedig bólintottam. Ő a szemeit forgatta, majd suttogóra fogta a hangját.

  -Kérlek, ne kezd megint. Mindig elérhetetlen álmokat kergetsz. Vége. Már két éve. Mit akarsz? Most randizol egy állítólag igen jóképű férfival. Légy boldog. Te is mondtad, hogy ki akarod verni a fejedből ezeket, az érzelmeket. Itt a remek alkalom.

  -Nem tudom, mi van velem – beletúrtam a félig nedves hajamba.

  -Majd én megmondom. Te imádsz szenvedni. Lételemed. És ha végre minden jól megy az életedben, te gyorsan keresel valamit, amin vekenghetsz. Fejezd be. Menj randizni. Az életed pedig alakul, ahogy kell.

  -Hé! Én szoktam így beszélni veled.

  -Itt volt az idő, hogy te is megkapd. Most pedig keressünk neked ruhát.