Aggódni sincs időm…kellene?

2008 április 7. | Szerző: Joyo |

 Másnap fogalmam sem volt, hogy Robi mikor távozott mellőlem, és kicsit szégyelltem is magam, hogy elnyomott a buzgóság, miközben beszélgettünk. Nagyon bíztam benne, hogy nem vette sértésnek, és a kemény munka számlájára írta.

A napok gyorsan teltek, a metrón nem futottam össze Krisztiánnal. Csupán kicsit estem kétségbe, mikor még két nap után sem hívott fel. Végül is azt mondta, hogy szombaton hív. Biztosan őt is lefoglalja a munkája.

De miért is izgatom magam rajta. Nem mondtuk egy szóval sem, hogy járunk. Egyetlen egy randevúnk volt, nem várhatom, hogy állandóan a telefonon lógjon és utánam, mászkáljon. Óh! Dehogy is nem! Azt akarom, hogy naponta háromszor is felhívjon, hogy, hogy vagyok, hogy telik a napom, alig várja, hogy lásson végre! Miért nem képes erre? Miért nem képesek erre alapban a férfiak?  

  -Jól vagy Hanna?

Kati hangja rántott vissza a valóságba. Azon kaptam magam, hogy monotonul kötöm a kezembe lévő körcsokrot, közben pedig a semmibe bámulok.

  -Igen, persze.

  -Nem úgy nézel ki – csóválta a fejét. Aggódott.

Mélyet sóhajtottam.

  -Butaságokon rágom magam. Én már csak ilyen vagyok. Ha minden jól megy az életemben, akkor is problémákat gyártok magamnak.

  -Ebbe a hibába mindannyian beleesünk – vigasztalt a főnökasszony. – Férfi?

  -Igen – bólintottam.

Ő mosolyogva a fejét csóválta. Elkötötte a hatalmas, tavaszi virágokból álló csokrot, majd felcímkézve egy vázába rakta az emelvényen.

  -Tartsunk egy kis szünetet, rendben?

Ismét egy bólintás volt a válaszom, majd átvonultunk az öltözőbe, ahol beindította a teafőzőt.

 Míg rotyogott a tea, addig megnyugtatott, hogy feleslegesen aggódok. Nyílván elfoglalt, de ha nincs igaza, akkor is, csupán egyszer találkoztunk. Felesleges bármit is várnom. Ha pedig nem gondolt komolyan, ne is törődjek vele, majd jön másik.

  -Szép és fiatal nő vagy. Teli élettel, energiával. Szinte sugárzol. Minden ujjadra találsz férfit.

  -Csupán nem szeretem, ha átvernek.

  -Azt senki sem szereti, drágám – ezzel elővett három bögrét. – Kriszti szívem, kérsz teát? – kiáltott az üzlethelyiség felé. Egy alig hallható „igen” után már töltött is.

Átvettem a saját kis kutyusos bögrémet és belemosolyogtam, mikor Kriszti ziláltan becsörtetett.

  -Ha még egy anyuka bejön, aki azt hiszi, hogy a gyereke körül forog a föld, csak, azért mert ballag, sikító frászt kapok!

Lezuttyant egy székre és belekortyolt a jázminos zöldteába.

  -És most ki van a boltban? – érdeklődött szelíden Kati.

  -Óh – sápadt el Kriszti.

  -Maradj csak, majd én kimegyek. Rendelést én is fel tudok venni – fogtam meg a vállát, és a bögrémet letéve, kibattyogtam az üzletbe. Krisztián pedig, ha nem hív szombat estig, bekaphatja!

 

***********

 

  -Ideges vagy? – kérdezte Robi mellettem fekve az ágyon. Éppen filmet néztünk. Legalább is próbáltam, de mindig elkalandoztam. Éjfél is elmúlt, és Krisztián még mindig nem vette a fáradságot, hogy telefonáljon. Negyedóránként ránéztem a telefonomra. Talán megfeledkezett rólam.

  -Tessék? – fordultam oda, kezemben a telefonommal.

  -Lassan elveszem tőled azt a telefont – nézett rám András a fotelból.  

  -Miért?

  -Nem lehet rendesen nézni a filmet, mert egyfolytában ugrálsz. Mi a baj? – András leállította a vígjátékot.

  -Nem hív a srác, akivel múltkor randiztam – nyögtem ki végül.

  -Ígérte? – kérdezte Robi.

  -Igen. Azt, hogy szombaton felhív, hány órakor találkozzunk.

  -Akkor ne idegeskedj. Holnap fel is fog hívni – dőlt vissza András és ismét elindította a filmet.

Jól van… ha ők mondják. Elvégre férfiak. Csak jobban megértik a saját nemük gondolkodását, mint én.

 

************

 

Eljött a szombat. Nem, hogy Krisztiánra gondolni, enni sem volt időm, annyi dolgunk volt. Ki-be futkostam a megrendelésekkel a raktár és az üzlethelyiség között. Kígyózott a sor a két pult előtt, olykor még az utcára is kiszorultak.

Kezdtem szédelegni az éhségtől. Ki sem aludtam magam, annyit aggódtam.

  -Hol van már a Horváth csokor? – kiáltott hátra Kriszti.

Belezavarodtam a sok  megrendelésbe.

  -Melyik? Pontosíts!

  -Az 53as!

Szuper! Végre megtaláltam, és hol van? Legfelül, középen! Keresztül másztam a vázákon, fel a lépcsőzetes polcrendszeren. Kis híján felrúgtam két megrendelést.

  -Óh! Hogy a jó…

  -Hanna!

  -Megyek!

Kezdett emlékeztetni az otthoni pörgésre. Mamám is így morgott velem, ha sokáig piszmogtam valamivel. De ez nem piszmogás volt! Ez küzdelem! Méghozzá vérbeli!

 Kifutottam a kékrózsás fiú csokorral, átadtam, és már mehettem is vissza újabb négy megrendelésért.

Még szerencse, hogy nem uralkodott el rajtam a hiúságom, csak, azért mert sok ember fog ma látni, és még is csak a széttaposott sportcipőm mellett döntöttem. Otthon is ezt használtam, mikor sokáig kellett pörögnöm az üzletben. Ráadásul a magas sarkú a bordó pamut kertésznadrághoz elég fura lett volna.

Mire elérkezett a tizenegy óra és lement a pörgés, túl voltam egy sírógörcsön, idegösszeomláson, elázott a munkaruhám, ugyanis a nagy sietségben magamra borítottam egy vázát. A benne lévő csokrot újra kellett kötni.

 Ott ültem a raktárban egy széken teával a kezében, Kati pedig a hajamat simogatta.

  -Ne haragudj, hogy kiabáltam veled – mondta. – Csak magával ragadott az emberek idegessége.

  -Semmi gond. Előfordul.

  -Ez merőben más, mint Sopronban volt, igaz? – kérdezte Kriszti.

  -Igen. Nálunk sincs pihenő, mert sokan vannak. De ez a triplája volt – hátrasimítottam a kiszabadult hajszálaimat. Még mindig remegtek kicsit a kezeim.

 Ekkor csörgött a mobilom. Még ez is! Letettem a bögrémet és előkutattam a tarisznyámból a berregő micsodát.

„Krisztián”

Összeugrott a gyomrom. A szívem hevesen dübörgött a mellkasomban. Felvettem.

  -Szia. Mond.

  –Szia szépségem. Hogy vagy? Jól telt az elmúlt három nap?

  -Munkával – mondtam. Már majdnem hozzá tettem, hogy „és idegeskedve, mert nem hívtál!”

   -Óh. A kis dolgos – kuncogott azon a bőrborzoló, bársonyos hangon. – Hány órától érsz rá, hogy találkozz velem?

Rápillantottam a faliórára. Úgy saccoltam, hogy kettőre haza érek, lefürdöm, és még aludni is tudok egy kicsit.

  -Legyen nyolc óra.

  –Olyan későn? – szinte láttam, hogy lebiggyesztette az ajkait.

  -Ne haragudj, de három napja pörgök. Ha nem szeretnéd, hogy elaludjak randi közben, aludnom kell egy kicsit.

  –Át is tehetjük egy másik napra – pezzegette a dolgot.

  -A világért sem – tiltakoztam. Három napja idegeskedem miatta. Nem hagyom magam lerázni!

  –Rendben drága. Legyen nyolc óra. Ismét a teapalotában?

  -Igen.

  –Akkor, nyolckor találkozunk. Már alig várom.

  -Én is – mondtam, majd kinyomtam a telefont.

Elég bután mosolyoghattam, mert Kriszti a fejét csóválta.

  -Akár egy kamasz lány.

  -Valóban? – éreztem, hogy elpirulok. – Pedig az már rég voltam.

  -Én mondtam, hogy kár aggódni – mosolygott rám Kati is.

Jobb hangulatban készülődtem haza. Összeraktam a tarisznyámba a dolgaimat. Épp a szandálomat húztam fel, mikor Kati megkocogtatta az ajtófélfát.

  -Szia – mosolyogtam rá.

  -Szeretném megköszönni a segítséget. Örültem neki, hogy ilyen gyorsan akadt valaki a munkára.

  -Nagyon szívesen – bólintottam.

  -A pénzedért hétfőn gyere be.

  -Rendben. És én köszönöm a lehetőséget.

Elköszöntünk egymástól és távoztam az üzletből.

Mosolyogva, bár laposakat pislogva ültem a metrón. Alig vártam, hogy végre aludjak egy kicsit.

 Otthon a tegnapi spagettiből még ettem egy keveset. Senki sem tartózkodott a lakásban, így minden gond nélkül zuhantam meztelenül az ágyba. Azonnal el is aludtam. Legalább is, én nem emlékszem semmire.