Alkoholista leszek, nem, inkább remete…na jó, egy alkoholista remete!

2008 április 8. | Szerző: Joyo |

 Komolyan gondoltam, hogy nem akartam látni senkit. Eltelt egy nap, az után még egy, és én elég ritkán dugtam ki az orrom a szobámból. Legfeljebb, ha WC-re mentem, azt is akkor, ha biztos voltam benne, hogy nem futok össze egyik fiúval sem.

Igen, igen, szörnyen sajnáltam magam. Mert jólesett a lelkivilágomnak, ha magamat siratom. Szegény kicsi Hanna, dobták. Ismét eltaszította magától egy férfi. Egy egoista férfi ráadásul, aki nem bírja felfogni, hogy barátként is együtt lehet élni másnemű egyedekkel, nem kell feltétlenül kefélni velük. Kapd be Krisztián! Kapd be tövig!

Kifújtam az orrom és a használt zsepit messzire hajítottam az ágyam végébe.

 

********

 

 Eltelt egy újabb nap, és még mindig csat ritkán felelgettem a srácoknak, hogy jelét adjam, még élek, nem metszettem fel az ereimet. Lehet, hogy eltúlzom a dolgot?  Vissza kellene merészkednem a társadalomba, amely kivetett magából? Hah! Nem érdemel annyit! Átvágott! Hazugnak tartott! Megalázott és ott hagyott! Teszek a társadalomra! Egyáltalán a társadalomról beszélünk még? Vagy ismét visszamerészkedtek a gondolataim egy Krisztián nevű taplóhoz? Hess!

  -Hanna. Jól vagy?

Ez hülye kérdés volt Robi. Miért is lennék jól?

  -Hanna? – kaparászás az ajtóm tejüvegén. Láttam Robi sziluettjét, de inkább elfordultam. A végén még kísértésbe esem és kinyitom az ajtót. Hiába próbált bejönni, már korábban kulcsra zártam. – Hanna, ne szórakozz. Azonnal nyisd ki! Ez nem vicces! Hallod? Hanna!

 Lalalalaaa! Semmit sem hallok! Hagyjál békén! Hukk! Lehet, hogy a passzív bunkóságom kiváltója az, az üveg bor, amit a délután folyamán elszopogattam?

Felálltam, kicsit dülöngélve, és a bárszekrényhez léptem. Legalább is a bárszekrénnyé kikiáltott vitrinhez, és kivettem egy újabb üveg vörösbort.

 Hol van a dugóhúzó? Itt volt még két órával ezelőtt. Emlékszem, azzal nyitottam ki az előző üveget.

Végig kutattam a polcokat, az asztalt, az éjjeliszekrényt és fiókjait.

  -Hanna! Látom, hogy mászkálsz. Nyisd ki!

 Azon vagyok, morogtam és a fotel alá begurulva meg is találtam a nyitót.

Tessék ki van nyitva! És már öntöttem is magamnak.

Robi kitartóan dörömbölt. Én rá se bagóztam. Iszogattam tovább és kapcsolgattam a csatornákat.

  -András. Tenni kellene valamit. Nem felel, pedig látom, hogy mászkál.

  -Hanna – kocogtatta meg András is a tejüveget. – Nyisd ki, légy szíves. Ez nem vicces. A frászt hozod ránk.

Még mindig nem feleltem. Egy paraszt vagyok, tudom, de úrrá lett rajtam a borgőz. Mindenki hagyjon békén.

  -Hagyd. Úgy sem fogja kinyitni. Viszont van egy ötletem – mondta Robi. Ezek után néma csend lett. Legalább is, én nem hallottam semmit, pedig még a TV-t is lehalkítottam. Azért a kíváncsiságom megmaradt. De semmi. Vállat vontam, és ismét csatornát váltottam.

 

********

 

Eltelhetett pár óra, mert már sötétedett, mire felébredtem. Az üveg félig üresen állt az éjjeliszekrényemen. Rájöttem mi az, ami felébresztett. Csöngött a kaputelefon.

 Ki a fene az ilyenkor? Kata?

Pár perccel később nyílt az ajtó, és ismerős hangot hallottam.

  -Még mindig nem felelt?

Lilu! Volt pofájuk ide riasztani? Ennyire túlzásba vittem, hogy már a barátnőmet kell idehívni? Most mit tegyek?

Ki voltam józanodva, fájt a gyomrom és a torkom. Két napja nem ettem normális ételt, csak kekszen, puffasztott rizskorongon és boron éltem.  Ez ám a reformétkezés!

Lilu megzörgette az ajtómat.

  -Majci. Nyisd ki az ajtót. Beszélnünk kell.

Kicsit féltem a következményektől. Nem lehetek ekkora tapló, hogy már neki sem felelek. Alapjáraton, a fiúkkal sem kellett volna bunkón viselkednem! Felpofoznak, ha kinyitom. Rám törik az ajtót, ha nem. Ezt a dilemmát! Járkáltam a szobában, kerülgettem a használt papír zsebkendők kupacait, amit szanaszét szórtam a szobában.

  -Majci! Nyisd ki azt a rohadt ajtót!

Oké, oké! Lesz, ami lesz.

Mély levegőt vettem és elfordítottam a kulcsot a zárban. Azonnal belökték az ajtót, nehogy időközben meggondoljam magam. Mind a hárman nagyon, nagyon, nagyon csúnyán néztek rám.

  -Megérdemlem – sütöttem le a szemeimet. Vártam, hogy valaki megrázzon, megsüssön, vagy belém rúgjon, de semmi. Végül ismét rájuk néztem. Csak álltak az ajtóban.

 Most sajnálnak? Vagy ledöbbentek a kupi láttán?

  -Mondjatok már valamit.

  -Szar érzés, mi? – kérdezte morogva Robi.

Fújtam egyet.

  -Sajnálom. Nem akartam senkit sem látni.

  -Önző vagy – mondta András. – Miért nem gondoltál ránk? Azt hittük rosszul lettél, és nem tudtunk bejutni, mert bezártad az ajtót. De te valószínűleg vígan aludtál.

  -Azt azért nem mondanám, hogy olyan vidáman telt az elmúlt két és fél nap – vágtam vissza. – Meg volt az oka, amiért nem engedtem be senkit.

Lilu körbenézett.

  -Azt el is hiszem.

  -Akár meg is halhattál volna, akkor sem jutunk be – morogta tovább András.

  -De, ha betörjük az ajtót – ellenkezett Robi.

  -Nem az most a lényeg, de amúgy igazad van – biccentett András.

  -Minden esetre a szag nagyon is arra hajaz, hogy itt oszlik valami. Mikor szellőztettél te utoljára? – nézett rám, csípőre tett kézzel Lilu és kinyitotta az erkélyajtót. Elhúzta a sötétítő függönyöket, beengedve a lemenő nap sugarait.

Pocsékul éreztem magam. Kócos voltam, két és fél napja nem bújtam ki a hálóruhámból, nem fürödtem, és biztos voltam benne, hogy másnak is feltűnt az, az áporodott bor szag, ami a számban uralkodott. Nagyon elszégyelltem magam, hogy férfi ilyen állapotban lát. Ráadásul kellő. Leültem az ágyam szélére és összefontam magam előtt a karjaimat. Lilu odasétált mellém, megfogta a vállam, majd a fiúkra nézett.

  -Most inkább átveszem. Ígérem, hogy helyre pofozom.

Ők bólintottak, majd elhagyták a szobát. Lilu behajtotta és leült az egyik fotelba. Keresztbe tette bakancsos lábait, elrendezgette a kék-fekete skótkockás térdig érő pamut szoknyát, s összefont ujjait a térdére helyezve rám nézett.

  -Még is mi az ördög ütött beléd?

Én pedig, immár nyugodtabban, kitálaltam neki is.