Sorsforduló

2008 április 8. | Szerző: Joyo |

 

  -A francba, a francba! A jó büdös francba!

Erre ébredtem. Igazán kellemes volt, jobb, mint a rádiós ébresztőórám, ami rendszerint a reggeli hírekkel ébreszt. Bevallom, inkább hallgatom Robi szetségelését, mint azt, hogy egy öngyilkos merénylő hány ártatlant vitt magával a halálba. Át kell állítanom az időpontot. Sürgősen!

Kimásztam az ágyból és kinyitottam a szobaajtót. Robi konyhától a fürdőig galoppozott, kezében a telefonját lóbálva. András jött ki a konyhából, kezében egy bögre tea. Rá pillantottam, mert éreztem, hogy Robitól értelmes választ nem kapnék jelen pillanatban.  

  -Mi a baja?

  -Ma van a találkozója a volt barátnőjével.

  -Óh! Basszus! És nem találtunk ki tervet – csaptam a homlokomra.

  -Le voltunk foglalva az érzelmi válságoddal – állt meg előttem az ideges oroszlánként fel-alá járkáló Robi. – És az enyémmel mi lesz? Azt hittem elfelejtette. De ma reggel kaptam egy SMS-t, hogy találkozzunk este hétkor az Il Treno-ban!  Most mi lesz? Akkora tahó nem lehetek, hogy lemondom.

 Erősen törni kezdtük a fejünket.

  -Majd kimentünk vacsora közben – mondta hirtelen András.

Rá néztünk. Bővebb választ várva.

  -Értitek? Robi találkozik Timivel. Egy idő után, ha már nagyon rosszul érzi magát, ránk csörög, valamelyikünkre, aki közelebb van, becsörtet az étterembe és egy komoly kifogással, kimenti. Mondjuk a másikunkat baleset érte. Vagy érzelmi válságba szenved és meg kell akadályozni, hogy öngyilkos legyen.

  -Ez elég szappanoperás – mondta Robi. – De tetszik. Remek, ez a megoldás.

  -Rendben, hogy valóban életszagú legyen, én megyek, és te fogsz érzelmi krízist átélni – mutatott rám András.  

  -Tudtam – mosolyogtam rá.

  -Miért ne? Végül is, nem hazudunk – vonta meg a vállait.

 

*********

 

Eljött az este, Robi idegesen készülődött. Szinte kézzel tapintható volt a feszültség körülötte.

András időközben lemondta a mentőakciót, mert szólította a kötelesség. Munkát kapott egy divatmagazin fotózásán. Megnyugtattuk, hogy semmi, gond, én még mindig be tudok szaladni az étterembe fejvesztve, és el tudom cibálni Robit.

Útnak indultunk. András a Kossuth-téren leszállt a metróról, mi pedig tovább robogtunk.

Robi lába idegesen járt, ahogy ültünk. Mosolyogva megcsóváltam a fejem és kezem a térdére tettem.

  -Nyugi. Olyan vagy, mintha a kivégzésedre igyekeznénk.

  -Ideges vagyok. Gondolom érthető.

  -Az. De bízd csak ide – rákacsintottam.

   –Végállomás, a Déli-pályaudvar következik.

Elindultunk fel a mozgólépcsőn. A sarkon elválltak utjaink. Egy ideig még néztem utána, ahogy eltűnik a zebrán átkelő emberek sokaságában. Mélyet sóhajtottam.

 Nem lesz semmi gond. Meg tudom tenni.

Hogy teljen az idő, és mivel a gyomrom is követelődzött, gondoltam beülök az egyik gyorsétterembe. Egy kínait találtam a közelben.

  Úgy is rég ettem fűszereset, gondoltam és bevetettem magam én is az esti forgatagba.

Édes-savanyú mártást rendeltem magának rizstésztával és vettem mellé egy üveg vizet is. Ahogy eszegetni kezdtem a pálcikával, gondolatban elkalandoztam az Il Treno-ba.  Ott már én is randiztam, nem mintha a lakótársam azzal a céllal ment volna oda. Itt kicsit görcsbe ugrott a gyomrom. Elhessegettem a gondolatot. Újabb adag tésztát lapátoltam a számba a pálcikával ügyeskedve.

Még Ákos vitt oda. Ott volt az első randink. Egy pohár vörösbor után kezdtem feloldódni a társaságában. Addig nagyon zavarban voltam. Próbálta oldani a feszültséget. Pizzát ettünk, tiramisut és bort ittunk mellé. Már akkor tudtuk, hogy a bor lesz az italunk. De ez csak később öltött testet. Volt olyan este, hogy ketten elkortyoltunk két és fél üveggel. És még sem lett undorom tőle. Kész csoda. Egy ilyen borozásnak volt köszönhető, hogy átléptük a barátság küszöbét, és egymásnak estünk. Ez tartott fél évig, de az sem volt igazi járásnak mondható. Soha nem mondtuk ki. Mi csupán barátok voltunk. Nagyon érdekesek a férfiak. Egyetlen szó választja el a párkapcsolatot a barátságtól ebben az esetben.

-Járunk?

-Rendben, miért ne.

Ennyi. Ez olyan ijesztő? Ettől félnek? Ettől érzik úgy, hogy meg vannak fosztva a szabadságuktól? Pedig ugyan úgy megfogtuk egymás kezét, ugyan úgy beszélgettünk, randiztunk, szerelmeskedtünk, semmi sem változott volna. Talán a tudat, hogy valóban összetartozunk. Immár hivatalosan. Akkor miért félnek? Nem arra kérjük őket, hogy vegyenek minket feleségül. Ezt a dolgot is elég egyszer kimondani, és kész. Megtörtént. Érthetetlenek a férfiak. Végül is, hogy apámat idézzem: „Majci, járni csak az óra szokott”.

 Éppen befejeztem a vacsorámat, mikor megcsörrent a telefonom a tarisznyámban.

 Ilyen gyorsan? Összeráncoltam a szemöldököm. Előhalásztam a készüléket. Kifutott a vér az arcomból, mikor megláttam a kijelzőt.

  „Krisztián”

Első lendülettel kinyomtam. Hagyjon békén. De csak nem értett a szóból. Fontos telefont várok, értsd már meg, morogtam magamban! Mikor viszont már harmadszorra próbálkozott, engedtem neki.

  -Mond! – nem voltam épp a nőies báj mintapéldánya. De érdemel jobbat? Nem hinném.

  –Beszélnünk kell, kérlek, ne tedd le.

  -Nem fogom. Csak mond gyorsan, mert fontos telefont várok.

  –Kitől?

  -Krisztián, kérlek – morogtam.

  –Szeretnék bocsánatot kérni. Nagyon hülyén viselkedtem.

  -Igen, egy tapló voltál – erősítettem meg a hitében.

  –Az, valóban. Egy érzéketlen, tapló, bunkó, köcsög, egy tahó állat.

Magam sem mondtam volna szebben, konstatáltam magamban. De nem szólaltam meg.

  -Adsz még egy esélyt kettőnknek?

Mélyet sóhajtottam.

  -Te nem bíztál bennem Krisztián. Nem tudom, miket gondolhattál magadban, minden esetre a viselkedéseddel nagyon megbántottál.

Közben elindultam kifelé a gyorsétteremből. Nem akartam, hogy ennyi ember ezt hallgassa. Ráadásul készenlétben álltam, ha Robi csörög.

  –Mit kellene tennem, hogy el hidd, sajnálom? – kérdezte.

  -Én elhiszem, hogy sajnálod – mondtam.

  –Kérlek Hanna.

A zebránál álltam, hogy átmenjek, ha zöldre vált.

Közben pityegett a telefonom.

  -Tudnád tartani egy kicsit, hívnak a másikon.

Nem tehetett mást, átnyomtam a másik vonalra.

  –Indulj el, kérlek. Próbál behálózni – mondta Robi fojtott hangon.

  -Oké. Indulok. Honnan hívsz?

  -A mosdóból.

Még mindig kuncogtam, mikor visszakapcsoltam Krisztiánra.

  -Kivel beszéltél?

  -A lakótársammal.

  -Hű, de vidámmá tett – morogta.

  -Na látod, ezért gondolkodom azon, hogy nem adok még egy esélyt. Azt mondtad, nem szoktál annyira féltékenykedni.

  -Tudom, de ilyen helyzet még nem volt. Két férfival élsz együtt, az Isten szerelmére Hanna! Te, hogy reagálnál, ha megtudnád, hogy együtt lakom két nővel?

  -Nem tudom. Nyílván zavarna. De nem tudom, mióta ismered őket. Én, ezt a két srácot nagyon rég óta ismerem. Az egyikkel szinte együtt nőttem fel.

  –De, ha belegondolsz, megértesz? – kérdezte reménykedve.

Mélyet sóhajtottam, és be kellett látnom, hogy igen, valóban megértem. Talán adhatok magunknak még egy esélyt.  Többiek ki lesznek borulva, de ez az én életem.

Ismét pityegett a másik vonal.

  -Le kell tennem, mentőakció van. Hívj vissza, később kérlek. Akkor meg tudunk beszélni egy időpontot, hogy személyesen találkozzunk.

  –Ezek szerint adsz még egy esélyt? Jóváteszem, ígérem.

  -Rendben. Az majd elválik – mondtam.

Úgy pörgött bennem az adrenalin, mintha egy falka pitbull üldözött volna.  Szédelegtem tőle, pörögtem, könnyűnek éreztem magam.

  -Szia Robi.

  –Siess, kérlek. Már célozgat rá, hogy esetleg folytathatnánk a beszélgetést nála.

  -Nyugi megyek.

Láttam a zöld villanást, ahogy a lámpa átvált. Elindultam, de a többi nagyon gyorsan történt. Robi még mindig vonalban volt, én átsiettem, a tömeget megelőzve, már a zebra felénél jártam, mikor valaki rám kiáltott, már nem emlékszem, hogy mi volt az, talán „vigyázzon!” A két fényszórót még láttam, fékcsikorgás, valaki sikoltott, talán én voltam az. Éreztem a kemény ütődést az oldalamon és a fejemen, majd se kép, se hang.