Valakik vigyáznak rám!

2008 április 9. | Szerző: Joyo |

 

Az elkövetkező dolgokat, csupán Robi beszámolójából tudtam összerakni, de én sem emlékezhetek mindenre. Mentségemre szóljon, épp elütött egy személygépkocsi.

 

  Ott feküdtem a zebrán, kiterülve. A sofőr nem tudott elmenekülni, túl sok volt a gyalogos, így vállalnia kellett a felelősséget a hibájáért. Elvégre ő hajtott keresztül a piroson, mondván, még épp átér. Remek kifogás, mondhatom! Sokra mentem vele, miközben csendesen folyt a vér a homlokomon keletkezett sebből. Felszakadt a szemöldököm.

 Robi pár perccel később ért oda. Azt mondta fal fehéren, megdermedve tartotta a kezében a telefont, mikor hallotta a sikolyt és a csattanást, majd se kép, se hang. Azonnal kiszaladt az étteremből, és arra vette az irányt, ahol elváltunk. Nagy tömeg gyűlt össze, meg is bénítottuk a közlekedést, de senki, sem mert megmozdítani, hátha a gerincem is sérült.

  –Egy pillanatig a legrosszabbakra gondoltam – mondta Robi.

A mentő hamar kiért, vele együtt a rendőrség is, a fickót pedig, aki az autót vezette, őrizetbe vették.

Robi riasztotta a többieket.

Én pedig már csak a kórházban tértem magamhoz.

 

*********

 

  -Hogy lehet valaki ilyen felelőtlen? Na, ezért is utálom Budapestet! Sok a barom állat, akiknek jogosítványt mertek adni. Azt hiszik, hogy ők az urak, csak, mert pár tonnával többet nyomnak! Remélem, elveszik a jogsiát! – Lilu pufogása nagyon, nagyon, nagyon távolról úszott felém. Olyan volt, mintha búra alól beszélt volna.

  -Szerintem több kávét már ne igyál – szólt rá András.

  -Miért? Nincs igazam? Az egy vadbarom volt! Ha én lettem volna ott Robi helyett, kikapom a szemeit!

Szinte láttam magam előtt, ahogy kipirult arccal mondja a magáét, és közben vadul gesztikulál. De még mindig nem tudtam kinyitni a szemeimet, nem, hogy megmozduljak.

  -Jut eszembe, hol van?

  -Valahol a folyóson telefonál Hanna szüleivel, hogy ne a hírekből tudják meg – felelte András.

 Óh, basszus! Anyuék! Frászt fognak kapni!

Csak úgy cikáztak a gondolataim. Vissza a kartan térni. Nagyon! Itt volt már az ideje! Érzékeltem a hangokat, azt is tudtam, hogy kihez tartoznak. Kezdtem érezni az ágyat és a párnát a testem alatt, tompán fájt a karom, a fejem, és szédültem. De már finoman rezegtek a szempilláim. Na még egy kicsit.

Valaki végig simította az arcomat. Egy nagyobb meleg kéz volt. Ismertem ezt az érintést.

  -Kiakadtak? – kérdezte Lilu.

  -Gondolhatod – egész közelről hallottam Robi hangját. – Az anyjával beszéltem. Kellett egy-két perc, mire felfogta, hogy mit mondok. Nem csodálom, hasonlót az én agyam se értelmezne azonnal. Mondtam, hogy még nem tért magához. De az orvosok szerint rosszabb is lehetett volna. Szívós a teste, és kemény a koponyája.

  -Ezt eddig is tudtuk – mondta Lilu. – Akkor már csak várunk. Végig itt maradtok?

  -Amíg magához nem tér – felelte András.

Sírni szerettem volna. Annyira szeretlek titeket! Remélem, tudjátok!

  -Timivel mi lett? – kérdezte hirtelen András.

  -Óh. Hát megértette, hogy nekem be kell jönnöm a kórházba Hannával. Ide már nem akart elkísérni. Azt mondta, majd hívjam, ha folytatni szeretném az estét – felelte az ágyam szélén ülő Robi.

  -Gondolom, nem igen fogod törni magad, hogy felhívd – vigyorgós volt Lilu hangja.

  -Nem igazán – a kérdezetté is.

Próbáltam erőt gyűjteni, hogy megmozduljak, vagy legalább szólni tudjak. Csak, hogy jelezzem, magamnál vagyok. Iszonyúan kapart a torkom. Csak nem csövet vezettek le a torkomon korábban? Te jó ég! Fúj!

  -Tulajdonképpen összejött a terv – mondta András.

  -Juj, de morbid vagy – teremtette le Lilu.

  -Re… remélem megérte – ez az én hangom volt?

Nagyon idegennek tűnt, de berezonáltak a hangszálaim, úgy, hogy biztosan én szólaltam meg. Lássuk, ki tudom e nyitni a szemeimet. Na, még egy kicsit.

  -Mi? – Robi ledöbbent. Ő volt a legközelebb hozzám. – Mondott valamit?

  -Mintha kezdene magához térni, nézd – ez Lilu volt.

Valóban kezdtem kinyitni a szemeimet. Erős volt a fény, pedig csak az ágyam feletti kis lámpa világított. Még homályosan érzékeltem a környezetet, de már tisztult.

  -Mondom… remélem megérte – mondtam újra, kicsit tisztábban.

Már láttam őket. Mosolyogva körülvettek. Sápadtnak tűntek és ziláltnak. Mióta lehettem eszméletlen?

  -Úgy látom, jól van. Ha már megtalálta a humorát, nincs olyan komoly fejsérülése – nyugtázta Lilu.

  -Még is mi történt? – kérdezte András.

  -Sok mindenre nem emlékszem – mondtam. – Csak arra, hogy valaki kiált, meg a gyorsan közeledő két fényszóróra.

  -Legalább a Peugeot jel nem maradt meg a homlokodon – cirógatta meg az említett testtájékot Robi. – Furán néznél ki vele.

  -Élő reklám felület – kuncogott Lilu.

 Nevettem velük. De ettől csak felerősödött a fejfájásom. Oda nyúltam. Éreztem a kötést a bal szemöldököm felett. De volt még más is. Infúzió állt ki a jobb karomból, ami már majdnem teljesen lecsöpögött. A bal karom pedig… óh, jaj! Csuklótól, könyékig gipszben.

  -Azt mondta az orvos, hogy csoda, hogy nem kellett összecsavarozni. Szerencséd volt. Ha más szögben ér a becsapódás, műteni kellett volna. Így is agyrázkódásod van, úgy, hogy egy ideig bent tartanak megfigyelésen. Tényleg szerencsés vagy – vigyorodott el a beszámoló végére Lilu.

  -Tudom. Már mondták párszor – mosolyogtam kicsit erőtlenül. – Meddig voltam eszméletlen?

  -Négy órát – felelte András.

  -Az is egy örökkévalóságnak tűnt – mondta Robi. – Beszéltem szüleiddel. Tényleg. Hívom őket, hogy magadhoz tértél és jól vagy.

És már ki is vágtatott a folyosóra kezében a telefonjával.

Én csak néztem utána.

  -Mióta behoztak, így pörög – felelt a ki nem mondott kérdésemre András. – Elemében van, ha a helyzet úgy kívánja.

  -Jut eszembe. Nem csak te voltál ilyen szerencsés – nyúlt a tarisznyájába Lilu és elővett belőle valami fekete dolgot. Felém, mutatta. – Néhány karcolás, de amúgy teljesen ép. Hogy, hogy hoztad, azt nem tudom.

 A mobil telefonom volt a kezében. Valóban, néhány karcoláson kívül, kutya baja sem volt. Bár, ha tönkre megy, az sem baj. ÉN TÚLÉLTEM! És ez a lényeg.