Súrlódások

2008 április 13. | Szerző: Joyo |

A következő egy hétben minden felgyorsult. Nem tudtam eldönteni, hogy a fejsérülésem miatt szűnt meg az időérzékem, vagy, mert mindig volt nálam látogató. A két szobatársam nem tudom, mit gondolhatott rólam.  Hol András hozott sütit és maradt pár órára beszélgetni, máskor Robi ebédet, mert a kórházi koszt nem nagyon akart lecsúszni a torkomon. 

  „Két fickó is jár hozzá, felváltba. Nagylábon élhet a kishölgy.” Szinte hallottam a mellettem fekvő néni gondolatait.

 Krisztián hívása a kórházban töltött második napon érkezett. Panaszkodott, hogy valahányszor hívni szeretett volna, foglalt volt a vonal. Nos… igen, a családdal tartani kell a kapcsolatot. Szüleim jelezték, hogy a hétvégén lejönnek meglátogatni. Azt az egy éjszakát az én szobámban töltik.

Visszatérve Krisztiánra… megígérte, hogy bejön hozzám. Csak azért imádkoztam, hogy kerüljék el egymást a barátaimmal. Nem tudtam, mi történne, ha összefutnának, azok után, hogy végig asszisztálták az önsanyargató, alkoholista remete napjaimat. Lilut ismerve… botrány!

 

***********

 

Kivételesen egyedül voltam a szobában, mikor egy jókora plüssmedve dugta be szőrös pofáját az ajtón. Egy pillanatra megijedtem. De a sötét sportcipő valahogy ismerősnek hatott, ami a medvét követte.

  -Hogy van a kis beteg?

Na és persze a hang is.

  -Egyre jobban – halovány mosoly bujkált a szám szegletében. Ez a pasi hihetetlen!

 Krisztián kidugta fejét a maci mögül.

  -Ennek örülök. Leülhetek?

Bólintottam, ő pedig helyet foglalt az ágy mellet álló széken. A plüssállatot az ölében tartotta.

  -Ő kicsoda? –érdeklődtem.

  -Óh! Tudod, épp sétáltam idefelé, mikor az egyik kirakatból rám szólt. „Hé! Tuskó! Hanna biztos örülne nekem. Téged már biztos nem ölelne olyan szívesen, mint engem!”

  -Ilyet merészelt utánad kiáltani, és te még is megvetted?

  -Igazából előtte alaposan megverte, azért mozog az egyik szeme, de igazat adtam neki. Tudom, hogy nem elég békítő ajándék, de kérlek, fogadd el – ezzel felém, nyújtotta a kisgyerek nagyságú játék mackót.

 Én magam mellé ültettem a jókora játékot. Meleg volt és puha, mintha élne. De valószínű, hogy csupán Krisztán testmelegét vette át.

  -És még ez is itt van – mondta ő és előhúzott egy fehér rózsát. Átnyújtotta.

  -Óh – úgy éreztem, enyhén zavarba jöttem. – Megtennéd, hogy vízbe teszed?

Ő megtette, majd visszaül mellém.

  -Meddig tartanak bent?

  -Vasárnapig. De utána még otthon kell maradnom.

Megsimogatta az arcomat. Jólesett az érintés, mindattól eltekintve, amit átéltem. Szerettem volna, ha megcsókol, de nem említetem egy szóval sem. Nem fogom törni magam. Teperjen ő, utánam. Emlékezz csak Majci, belső tartás!

  -Sajnálom.

  -Már mondtad.

  -Szeretném jóvátenni. Remélem sikerül – a lepedőt nézte.

  -Adok rá lehetőséget – mondtam. – Ez kezdésnek egész jó volt, de ne hidd, hogy ajándékokkal tudsz levenni a lábamról.

Felnézett rám. Nem tudtam, mi játszódik le a kék szemek mögött. Bűnbánat? Félelem? Kétségbeesés? Harag? Mi?

 Nem tudtam kideríteni, ugyan is ekkor nyílt a kórterem ajtaja, és ezzel együtt elszabadult a pokol!

 

***********

 

  -Neked van pofád idejönni? – Lilu állt az ajtóban, kezében egy tábla csoki, arca kipirult, és tudtam, hogy nem a melegtől. Soha nem látta még, de nem volt nehéz kitalálni, hogy az ágyam mellett ülő, hosszú szőke hajú férfi, aki a kezemet fogja, maga Krisztián.

   -Pardon? – Krisztián őszintén meglepődött.

   -Jól hallottad! Van pofád idejönni és tenni neki a szépet azok után, hogy virágnyelven lekurváztad?

  -Te még is ki a franc vagy?

Éreztem a feszültséget, szinte szikrák pattogtak a levegőben.

  -A barátnője.

  -Én, pedig a barátja.

Lilu megkövülten meredt rám. Remélte, hogy az én arcom is lángolni kezd a dühtől és kiosztom Krisztiánt, hogy még is, hogy képzeli, hogy azok után, amit művelt, még van mersze a barátomnak mondania magát? De nem így tettem. Nem mertem megszólalni. De azt sem szerettem volna, ha egymásnak ugranak. Bár nem gondoltam volna Krisztiánról, hogy indulatos is tud lenni. Nekem eddig nyugodt természetűnek tűnt. Vagy csak velem szemben?

  -Mondj már valamit. Miért nem hívtad a nővért, hogy dobja ki innét? – kérdezte végül, némi éllel a hangjában Lilu.

  -Mert… mert bocsánatot kért – nyögtem végül.

A zöld szemek kikerekedtek a döbbenettől.

  -Ennyi elég is volt? Nem közölted vele, hogy csak akkor fogadod vissza, ha csúszik-mászik előtted?

Krisztián ide-oda kapkodta köztünk a fejét.

  -Nem. Így is töri magát. Gondoltam adok még egy esélyt, hogy jóvátegye.

  -Te nem vagy normális.

  -Hé! Itt vagyok ám, ha nem tűnt volna fel – emelte fel a hangját Krisztián.

  -Igazából magasról leszarom, hogy itt vagy e, vagy sem – támadt neki a kis szőke nő. Akár viccesnek is tűnhetett volna a helyzet, ahogy Krisztián két lépéssel már ott is termett Lilu előtt, és vagy két és fél fejjel fölébe magasodva lenézet rá. De nem tudta megijeszteni.

  -Szerintem elég felnőtt ahhoz, hogy eldöntse, mit akar – sziszegte indulatosan a szavakat a férfi.

  -Nem beszámítható.

  -Hé! – morrantottam.

  -Te csak fogd be a szádat! Agyrázkódásod van, nem tudsz normálisan dönteni ilyen kérdésekben.

  -És az feljogosít, hogy helyettem dönts? – kérdeztem.

Már nyitották a szájukat mind a ketten, ám ekkor belépett az ügyeletes nővér.

  -Mi folyik itt? – kérdezte. Arca dühös volt. – Eladják az egész folyosót. Ha nem hagyják abba, hívom a biztonsági őrt.

  -Felesleges, hölgyem. Úgy is indulni készültem – mondta Krisztián. Rám nézett. – Majd hívlak.

Ezután Lilura sandított, küldtek egymás felé egy-egy kölcsönös gyilkos pillantást, majd Krisztián távozott.

Kettesbe maradtam Liluval. Ő rosszallóan rám nézett.

  -Ne haragudj, hogy morogtam veled – mondtam végül.

  -Nekem sem kellet, volna. Csak felment bennem a pumpa, mikor megláttam. Rögtön tudtam, hogy ő az.

 Lilu leült mellém a székre és az éjjeliszekrényemre tette a csokit. Tekintete a macira, majd a rózsára tévedt. Felvonta egyik szemöldökét. –Látom már elkezdett teperni.

  -Próbálkozik.

  -Majci, te tudod. Csak gondold át jól, mielőtt ismét közel engeded magadhoz.

  -Észnél leszek, ígérem.