Családi kupaktanács

2008 április 14. | Szerző: Joyo |

 

Hiába jelezték előre, szüleim látogatása váratlanul ért. Egy pillanatra meg is állt bennem az ütő, mikor megpillantottam anyám göndör, szőke fejét az ajtónyílásban.

  -Szia Macu – vigyorgott rám. Szélesen mosolygott. Látszott rajta a megkönnyebbültség, hogy nem vagyok gépekre köve, és nem lógnak ki csövek belőlem. Egy táska volt a kezében, dugig gyümölcsökkel és csokival. Te jó ég! Minek ennyi? A fele meg fog rohadni!

  -Jobban vagy már?  – oda sietett az ágyamhoz és csontropogtatóan megölelt. Őt apám követte. Nyögtem egy nagyot, de megértettem őket. Biztosan nagyon megijedtek Robi hívása után.

  -Igen, már sokkal jobban vagyok – biztosítottam őket.

  -Nagyon megijedtünk – mondta.

Ő az ágyam szélére ült, hogy minél közelebb legyen hozzám, apa a székre telepedett.

  -Gondoltam.

  -Elkapták a sofőrt? – kérdezte apa.

Kinyitott egy doboz narancslevet és töltött nekem, majd a kezembe adta.

  -Igen, rögtön a helyszínen. Állítólag a tömeg miatt nem tudott elmenekülni.

  -Remélem, megkapja a magáét – morogta anya.

  -Biztosíthatlak róla Joci. Ezt nem ússza meg. Túl sok volt a tanú – sóhajtott apa.

  -Állítólag szép kis összeget kapok. Csak jussunk el a tárgyalásra – mondtam.

  -Ez akkor sem kárpótol a fájdalmakért – nézett anyám a gipszre. – Mikor veszik le?

  -Még három és fél hét – feleltem. – Tetszik a lakás?

  -Igen. Remek választás volt. Robi és András nagyon kedvesek voltak.

Csak mosolyogtam.

Anyám kerek arcába kezdett visszatérni a szín, ahogy az ép kezemet szorongatta. Szőke, göndör haja a válla alá ért. Frissen moshatta és zselézhette, mert nagyon rendezetten állt. Kék szemeiből is kezdett párologni az aggodalom. Negyvenhét éves kora ellenére roppan fiatalos volt, úgy, mint az apám.

  -Meddig tartanak bent? – kérdezte.

  -Vasárnapig. De utána még egy hétig otthon kell lennem. A fiúk megígérték, hogy segítenek, amiben csak tudnak, amíg le nem veszik a gipszemet. Utálom. Alvás közben mindig megébredek, mert még nem szoktam hozzá. Magammal kell emelnem, ha fordulok – morogtam. Végre volt kinek, aki megértett és nem szólt vissza, hogy fejezzem be. Ők voltak a szüleim, a családom. Akiket a legjobban szeretek a világon. Nekik bármit elmondhattam.

 Anyám ekkor észrevette a hatalmas plüsst. Az agyam mellett ült. Lilut kértem meg, hogy tegye oda.

  -És ő? – mutatott rá vigyorogva.

  -Ajándékba kaptam – feleltem enyhén elpirulva.

  -Melyiktől? – kérdezte apa. Volt némi él a hangjában, de tudtam, hogy csak szórakozik.

  -Krisztiántól – feleltem.

  -Ő az, aki udvarol neked? – kérdezte anya kitartóan. Minden kérdésére válaszoltam, amikkel bombázott. Meséltem róla, persze gondosan kikerülve azt a három napot, amíg fasírtban voltunk.  

 Mire befejeztem a beszámolót, az emlegetett farkas bedugta szőke fejét az ajtón. Arcán meglepődöttség terült szét.

  -Óh! Elnézést. Látom, rosszkor jöttem.

Kicsit elpirulhattam ismét, mert anyám elvigyorodott és Krisztián felé intett.

  -Nem, dehogy. Gyere csak nyugodtan. Mi vagyunk a szülők. Te biztosan Krisztián vagy.

Krisztián először anyám barátságosan mosolygó arcára, utána rám, majd apámra nézett. Apámról tudni kell, hogy aki nem ismeri, első pillantásra egy zárkózott, morcos medvének hiszi. Most sem mosolygott. Csak meredt a férfira. Talán ez bizonytalanította el Krisztiánt.

  -Jaj, gyere már, nem harapunk.

Nem hinném, hogy biztosra vette. Apám és közte kapkodtam a fejemet. Mosolyogtam. Ez hihetetlen. Hogy méregetik egymást. Mint két alfahím!

  -Szia, Fülöp Lászlóné, Johanna vagyok – nyújtotta a kezét anyám, hogy megtörje a csendet.

  -Sólymos Krisztán – rázott vele kezét az állítólagos barátom, majd apám felé nyújtotta a jobbját.

Kíváncsian figyeltem a fejleményeket. Apám végül kezet szorított vele.

  -Fülöp László.

  -Örvendek – biccentett Krisztián. Valamit ismét rejtegetett a háta mögött.

  -Mit dugdosol? – kérdeztem.

Zavarba jött. Te jó ég! Komolyan elpirult! Nem hittem volna. Krisztián a határozott, régimódi, udvarias! És zavarba jön!

  -Őőőő…

  -Nyugodtan. Nem kell zavarba jönnöd – bátorította anya.

  -Én csak… – és előhúzott ismét egy fehér bimbózó rózsát.

Apa felállt, Krisztián hátra hőkölt. Fél fejjel a férfi fölé magasodott. Még mindig nem mosolyodott el, pedig a szemei vidáman csillogtak. Te jó ég! Apám élvezte a helyzetet! Hát megeszem a gipszemet!

  -Én… – tett még egy lépést hátra az udvarlóm, mikor apám feléje nyúlt.

  -Gondoltam a másik mellé rakom – mondta apám bariton hangján. Feltűnően nyugodt volt. Ezek szerint tisztázódtak az erőviszonyok. Annyira utálom a férfiak néma kommunikációját! De annyira! Ők persze a mi csacsogásunkat!

  -Óh – motyogta Krisztián, és átnyújtotta a virágot, apám pedig betette a magas üvegpohárba a társa mellé.

Anya felállt.

  -Lacikám, gyere, igyunk meg egy kávét. Neked hozzunk valamit, Macu? Teát? Capuccinót? Forrócsokit?

  -Köszönöm nem – mondtam, és hálásan pislogtam anyámra.

Aput kézen fogta és kimentek a kórteremből.

A mellettem fekvő idős néni békésen aludt, a fiatalabb szobatársam épp kint volt a férjével a folyosón, így tulajdonképpen kettesben voltunk.

Krisztián toporgott. Én felnevettem.

  -Mi a gond?

Ő hátrasandított az ajtó felé.

  -Ijesztő apád van, hallod e?

  -Igen, már sokan mondták. Gyere, ülj le, nem fog megenni. Igazából nagyon kedves férfi. Csak jobban meg kell ismerni – megpaskoltam az ágy szélét. Ő leült és megfogta a kezemet. Mélyet sóhajtott.

  -Anyukád viszont nagyon barátságos. Kiegészítik egymást.

Mosolyogtam rá.

  -Elkerülhetetlen lett volna a találkozás, de nem hittem volna, hogy ilyen hamar bekövetkezik – mondtam.

Felvonta egyik szemöldökét.

  -Elkerülhetetlen?

  -Én… őőő… felejtsd el – teljesen zavarba jöttem. Azt hiszem elszóltam magam.

  -Ezek szerint megbocsátottál, ha már közös családi programokon jár az eszed – elvigyorodott.

Én persze fülig pirultam.

Finoman megfogta az államat, maga felé fordított, majd ráhajolt az ajkaimra.

  -Látom rosszkor jöttünk – szólt a rémítően ismerős hang az ajtóból.

Mi szétrebbentünk, mint a rajtakapott kamaszok. Két lakótársam állt egy méterre tőlünk.

Basszus! Miért most kell mindenkinek megjelennie? Esküszöm, ha az ember kórházban van, többet látja a családját és a barátait, mint egy évben összesen. Mikor pár éve kivették a manduláimat, és egy hetet kórházban feküdtem, az egész családom tiszteletét tette nálam, abban a hét napban. Én a legszívesebben pihentem volna, de mindig volt valaki. A műtét alatt a szüleim és az akkori párom, Gábor, tapostak ösvényt a folyosó kövezetébe, utána mamám és három barátnőm jelent meg. Másnap Gábor, este szüleim, azután párom szülei, és így tovább. Olyan volt a háromágyas kórterem, akár egy átjáró ház, a főnővér mosolyogva meg is jegyezte: „Johanna, magát nagyon sokan szeretik.” Igaza volt. És most sem kellene panaszkodnom, csak nem akartam, hogy ugyan az megismétlődjön, mint tegnap Liluval. Bár azt tudtam, hogy egyik srác sem az a veszekedős típus.

Csak álltak ott és néztek. Azt tudták, hogy Krisztián már bocsánatot kért tőlem, és, hogy adtam neki még egy esélyt, csak azt nem tervezték be, hogy miként fognak reagálni, ha személyesen találkoznak vele.

Nem tudtam, mit mondjak, hogy a kínos csendet megtörjem.

  -Szüleidet láthattuk a büfénél? – kérdezte végül Robi.

  -Igen. Pár perce mentek le kávézni.

Bólintott.

  -Csatlakozunk hozzájuk. Később feljövünk – mondta Robi, majd pici meglökte a vállával Andrást, hogy kijjebb tessékelje.

  -Ők?

  -Ők a lakótársaim.

Krisztián ismét az ajtó felé pislogott.

  -Mi a gond? – kérdeztem.

  -Semmi. Fiatalok.

Aha. Szóval jóképűek, fordítottam le magamban.

  -Igen. Bár András idősebb nálad két évvel – mondtam.

  -Akkor is fiatalok. Mondtad nekik? – kérdezte ismét az ajtó felé pislogva. Gondoltam, hogy a veszekedésre célzott. Nem feleltem.

  -Csodálkozom, hogy ők nem estek nekem – megértettem, hogy a válasz, igen.  

  -Nem azok a hirtelen haragúak, mint Lilu.

  -A kis szőke?

  -Igen.

  -Tűzről pattant egy menyecske.

  -Nos… igen – ezt a megfogalmazást sem hallottam még Liluról. Volt már nagyszájú csitri, minden lében kanál, kíváncsi, tolakodó, idegesítő, de tűzről pattant még nem.  – Majd megnyugszik.

  -Talán. Bár engem inkább az izgat, hogy te visszafogadsz e.

  -Szerintem már jó úton haladsz.

Ismét oda hajolt, hogy megcsókoljon, de félúton elakadt.

  -Nem hiszem el, hogy már megint itt vagy! – rikoltott az előbb említett tűzről pattant.

  -Mi próbáltuk visszatartani – hallottam András mentegetőző hangját.

  -Mi folyik itt? – kérdezte anya.

  -Azt hiszem én, inkább megyek. Holnap ilyentájt újra benézet – Krisztián megsimogatta az arcomat, majd adott egy homlokcsókot és a többiek mellett ki slisszanva, elhagyta a kórtermet.

Az idős néni megriadt Lilu hangjára és ijedten pislogott körbe. Miután megbizonyosodott, hogy nincs komoly baj, visszaaludt.

  Én csak meredtem az ötfős társaságra, aki körbevette az ágyamat. Szüleim kíváncsiak voltak, Lilu feldúlt, András ujjai idegesen doboltak az ágyam végében, Robi arcára zárkózottság ült ki. Hurrá! Indulhat a magyarázkodás! Másból sem áll mostanában az életem!