Elmélkedés kapcsolatokról

2008 április 14. | Szerző: Joyo |

 

Kaptam a fejemre rendesen mindenkitől.

Miért engeded vissza? Hülye vagy? Vagy mazohista? Elmebeteg? Ennyire szereted kínozni magad? Alkoholista akarsz lenni? Vagy fakír? Szólj, segítek, minden nap emlékeztetlek, hogy mekkora barom vagy! Duplán pereljük a kocsi tulaját, mert az a maradék józan eszed is elveszett!

 És nem tudom eldönteni, hogy azért piszkálnak, mert szeretnek, vagy rosszindultból. Átkozott baleset. Még mindig fájt a fejem és nehezen ment a gondolkodás. Lehet, hogy valóban nem tudtam rendesen dönteni? Igaza lesz Lilunak, és nem vagyok beszámítható?

Csak néztem a széken ülő plüss medvét, máskor a tekintetem átvándorolt a magas üvegpohárban szirmait bontogató fehér rózsára. Mélyet sóhajtottam.  Még soha nem tettem ilyet. Soha nem kezdtem újra senkivel. Mindig az volt a filozófiám, hogy ha vége lett, kár erőltetni, valamiért véget ért. Nem akarok újra és újra abba a hibába esni. De még is sikerül. Összehozom. Bevonzom talán? Elgondolkodtam, vajon miként. De nem jöttem rá. Nem én jártam a férfiak után, már leszoktam róla. Egy nő legyen dáma, akit meg kell hódítani! Volt egy-két kellemetlen pofára esésem, azóta inkább várok, flörtölök, de a randevú betervezése, már a férfi dolga.

 Az első komoly kapcsolatomba tudtomon kívül mentem bele. Nem terveztem, hogy járni fogok vele. Szimplán csábított a gondolat, hogy megigéztem egy nálam kilenc évvel idősebb, felnőtt férfit. Én voltam tizenkilenc, ő huszonnyolc. Ő szeretett volna járni velem, én csupán egy olyan barátnak tekintettem, akivel lefekszem. Nagyon rossz tapasztalataim voltak szexuális téren, és Gábor segített abban, hogy megváltozzon a véleményem. Annyira kitartó volt, olyan figyelmes, hogy egyszerűen levett a lábamról és két hónap után megadtam magam, beleszerettem. De kiderült, hogy koránt sem olyan rózsaszín a világ. Megváltozott, egy év után eltűnt az odafigyelés, a kedveskedés, már csak voltunk. Anyagi, munkahelyi gondjai voltak, kikészült a mája az ivástól, pedig, mikor velem járt, már egyre kevesebbszer itta le magát. Kész voltam mellette, elvesztettem az egyéniségemet. Majd jött egy másik nő, és ő dobbantott.

  Utána fél évvel később Ákos színre lépett. Fél évig húztuk, de ő engem tekintett barátnak, míg én azt hittem szerelmes vagyok. Ritkán is tudtunk találkozni. A szexuális életünk kiegyensúlyozott volt, csupán képtelen volt elkötelezni magát egyetlen nő mellett. Kapcsolatfóbiás! Áh!

  Robi, aki mindent túlanalizál, kombinál, drámázik, ugyanakkor szeretetre méltó, mikor elveszik a részletekben és próbál kikecmeregni belőle.

  És most itt van Krisztián, aki ugyan nem tűnik se túlkomplikálónak, se kapcsolatfóbiásnak, se olyannak, akinek anyagi gondjai vannak. Azt nem mondanám, hogy tökéletes. Olyan nem létezik. Mindenkinek vannak hibái.

  Mélyet sóhajtottam. Apámnak igaza volt, egyszer rám nézett a nagyobbik üzletünk raktárhelységében, mikor éppen visszakezeltük a friss virágokat.

  „-Majci, úgy örülnék, ha egyszer egy normális pasit fognál ki magadnak, nem pedig valami lelki defektest!”   

 Igaza van. De vajon létezik olyan? Szerinte én sem vagyok valami stabil lelkiállapotú, amiben szintén igaza van. Viszont nem szeretem, ha irányítani akarnak. Gábor ilyen volt. Az elején még élveztem, hogy valaki pátyolgat, de mikor ez a kedveskedés már átment uralkodásba, összeroppantam. Mint, akinek nincs saját élete, elvei, sőt, gondolatai. Akkor találtam meg ismét önmagam, miután szakított velem. Még hálás is lehetek Juditnak, a másik lánynak. Bár, lehet, hogy most ő van hasonló helyzetben, fogalmam sincs, túl sokat nem hallottam felőlük, már évek óta.

  Össze kell szednem magam. Értelmes, felnőtt nő vagyok, aki normális kapcsolatra vágyik egy felelősségteljes, felnőtt férfival. Nem iszom (olyan sokat), nem dohányzom, nem drogozom. Szimplán szabadgondolkodású vagyok. Ez az, ami zavaró lehet bennem. No meg az álhatatlanságom, a kapkodásom, a szétszórtságom… igen, rázhatjátok a fejeteket. Említettem, hogy én sem vagyok egy matyó hímzés!

 

“

Segíts édes istenem!

Ez az állapot elviselhetetlen.

Lelkem fáradt, remeg és fél.

Tudom, már mondták, ez van, ha eljön a tél.

Mikor az égi segítők mind visszavonulnak,

S nem is néznek vissza, ha a halandók értük nyúlnak.

Gyertyát gyújtunk, kezünk imára kulcsolódik,

Ajkunkat fohász hagyja el, szemünk lecsukódik.

 

Segíts édes Istenem!

Hol vagy? Miért nem fogod két kezem?

Elesetten tekintek az égre, csillagokra,

Te miért nem tekintesz rám vissza?

Elengedtetek, hogy lássátok mennyit, bírok,

De gyenge vagyok, mint gyermek az anyjáért, értetek sírok!

 

Segíts édes Istenem!

Miért érzem úgy, hogy mindig vétkezem?

Mi akkor tiszta vágy, bódult állapot,

Másnap káosz, zűrt, minden, mit bánhatok.

Lágy érintés, vágy és kéj,

S minden józanság múlik, ha eljön az éj.

Kell ez nekem, mint egy korty levegő,

Mint egy falat kenyér, ha érint a lepedő,

S hűs forrásvíz, ha csókol a szerető.

 

Segíts édes istenem!

Mindig ugyan abba a hibába esem!

Változzak tán? Vagy ez vagyok én?

Ki macskamód dorombol, s ha kell, küzd a szerelem harcmezején?

De a csatának nincs győztesen,

Csomók, hézagok csúfítják, ez életem szőttese.

Egyik énem bohó, vággyal teli szabad lélek,

A másik józan, de gyenge, attól félek.

Alul marad, ha az éj közeleg,

S tán vissza sem tér legközelebb!

 

Segíts édes Istenem!

Mutass egy jelet, és én követem!”