A beteget kényeztetni kell!

2008 április 15. | Szerző: Joyo |

 

  –Még is hová akarsz menni? Neked pihenned kell – morogta Krisztián a telefonba.

  -Ünnepelni megyünk.

  –Mit?

  -Robi augusztusban elutazik Skóciába – feleltem. De koránt sem volt olyan vidám a hangom, amit az „ünnepelni” szó megkövetelt volna.

  –Nézd kicsim, én igazán nem akarok beleszólni – a frászt nem, gondoltam – de jobban tennéd, ha inkább otthon maradnál. Had ünnepeljenek. Legyen kanbuli. Én pedig meglátogatlak és kényeztetlek kicsit.

Hm, jól hangzott. És valóban nem voltam abban az állapotban, hogy azt ünnepeljem, az egyik barátom elhagyja az országot.

  -Rendben.

  -Helyes – elégedettség csendült a hangjában. – Kilencre átmegyek.

Letettük és én mélyet sóhajtottam. Mikor megmondtam a fiúknak, hogy én inkább nem megyek, kicsit még unszoltak.

  -Legalább kimozdulnál egy kicsit – mondta Robi.

  -Nem te mondtad, hogy mennyire utálsz már a négy fal között lenni? – így András.

  -Igen, ez mind igaz – sóhajtottam fel fájdalmasan. – De még mindig nem vagyok túl jól. Jobb, ha maradok.

  -Akkor mi sem megyünk. Valakinek vigyáznia kell rád – ellenkezett András.

  -Nyugodtan menjetek. Nem leszek egyedül – nyögtem ki, és nyílván elpirultam, mert láttam a felismerést az arcukon.

  -Az a bájgúnár beszélt le arról, hogy kimozdulj, mi? – morogta Robi.

  -Csupán emlékeztetett az orvosom utasítására, hogy egy hétig még maradjak itthon.

  -Csak, hogy szombat este van. Mindjárt lejár a hét. Egyre jobb színben vagy – erősködött András.

Nem tudtam eldönteni. Most komolyan azt akarják, hogy menjek el velük enni, vagy csupán azt próbálják megakadályozni, hogy Krisztiánnal találkozzam. Ezt meg is kérdeztem.

  -Mindkettő – mondták kórusban.

Én csak a homlokomat ráncoltam, ami kicsit még fájdalmas volt a hegesedő sebtől a szemöldököm felett.

  -Az igazság az, hogy nem valami szimpatikus figura. Tenyérbemászó képe van – mondta Robi.

  -Igazából…

  -Mi csak jót akarunk neked Hanna. Nem hozzád való – vágott a szavamba András.

 Kezdtem felhúzni magam. Miért mindig más akarja megszabni, hogy miként és hol éljek, mit dolgozzam, mit tegyek, és kivel járjak? Már csak azért is találkozni akartam Krisztiánnal!

Feladták az érvelést. Látták, hogy azzal most nem sokra mennek. Erővel pedig nem cipelhettek magukkal. Rám hagyták, had döntsem romokba én az életemet. Igazuk van, az én életem. Én rendelkezem vele. Én is cseszem el! De nem fogom!

Ők elvonultak, én pedig durcásan bevonultam a szobámba.

 

*******

 

  Közeledett a kilenc óra, a fiúk készülődtek, én pedig tűkön ültem. Alig vártam, hogy átlépjék a küszöböt.

  -Vigyázz magadra. Ha bármi baj lenne, ami remélem nem lesz, telefonon elérsz minket – hagyta még meg András, akár egy apuka, aki otthon hagyja a kislányát, és fél, hogy esetleg magára rántja a szekrényt, vagy belenyúl a konnektorba.

  -Nem lesz semmi gond – biztosítottam.

Ő furcsán nézett rám.

  -A múltkor is ezt mondtad, és mi lett az eredménye? Két és fél napra bezárkóztál a szobádba a bárszekrény társaságában. Ne gondold, hogy elkerülte a figyelmemet az a néhány üres palack.

 Elpirultam. Basszus! Menjetek már!

  -Ígérem, ha ismét elfajulnának a dolgok, azonnal telefonálok – ígértem jobb kezemet a szívemre téve.

Ez láthatóan megnyugtatta őket, és már be is szálltak a liftbe.

Én, mint az őrült készülődni kezdtem. Nem akartam a halálos beteget játszani, az elég volt a kórházban. Bombázó akartam lenni! Csak azért is!

Egyszerű, apró rózsamintás ujjatlan inget vettem fel, és térdig érő fehér szoknyát. A hajamat lazán összefontam, majd leheletnyi parfümöt spricceltem a dekoltázsomba. Megnéztem magam a tükörben. Pff! Csak a nyakamba kötött gipszes karom rontott az összképen.

 Mire végeztem, már csengettek is. De nem a kaputelefonon keresztül, hanem már a bejárati ajtónál. Nyílván valaki beengedte. Jól sejtettem, valóban ő állt a lábtörlőn.

  -Szia – mosolyogtam rá.

Ő pedig egyetlen szó nélkül belépett a lakásba, a karjaiba zárt és szenvedélyesen megcsókolt.

 

********

 

 Uram Isten! Hogy is jutottunk el idáig?

Ezen töprengtem, már alatta fekve, miközben ő az alsóneműmet fejtette le rólam. Közben a szája a hasamon kalandozott. Ugráltak az izmaim, remegtem az izgatottságtól. A fekete ing után nyúltam, de visszanyomott.

  -Pihenj csak. Bízz mindent rám.

Óh, te jó ég! Mélyet sóhajtottam, mikor a belsőcombomat harapdálta. Felegyenesedett és elkezdte kigombolni az inget. Megbabonázva követtem az ujjait, ahogy az imbolygó gyertyafénynél megláttam a szabaddá váló bőrfelületet. Kibújt belőle és félredobta. Ép kezemmel végig simítottam a mellkasát, tenyeremet csiklandozta az enyhe, világos szőrzet. Egyre lejjebb és lejjebb haladt a kezem. Mosolyognom kellett. A köldökétől az a vékony szőrcsík sötétedett. Kezével követte az enyémet, de az öv csatjánál megállt. Rám nézett.

  -Biztos?

Mélyet sóhajtottam. Igaz, nem emlékszem pontosan miként jutottunk el az ágyig és miért vagyok teljesen pucér, de már nem akartam megállni. Bólintottam egy bíztató mosoly kíséretében.

Kioldotta a csatot, majd a többit, és kibújt a fekete farmerből. Fölém támaszkodott, közelebb nyomtam hozzá a csípőmet. Az alsónadrágon keresztül is éreztem mennyire, vágyik ő is rám. Lassan ráhajolt a nyakamra. Apró csókokkal hintette be, megharapdálta, majd megnyalta a fülemet, s elindult vissza a kiindulási ponthoz. A kényeztetés hatására nyögnöm kellett. Rövid, halk nyöszörgés volt. Körmeimet belevájtam a hátába. Ő felszisszent, nem épp fájdalmasan. Harapdálta az államat, az arcomat, majd ajkait az enyémre tapasztotta és szenvedélyesen megcsókolt. A csípőm megmozdult és ő halkan felnyögött. Egyik kezével felettem könyökölt, a másikkal végig simította az oldalamat.

Lágyan simogattam a hátát, ujjaim egyre lejjebb merészkedtek. Elkezdtem lefejteni róla az utolsó ruhadarabot, ami elválasztott tőle. Segített, majd újra magához ölelt.

 Olyan régen voltam hasonló helyzetben, hogy kicsit félni kezdtem. Nem azért, hogy megtegyem e. Csupán nem akartam csalódást okozni.

  -Te remegsz – nézett rám. – Félsz?

  -Nem. Csak már olyan régen nem voltam férfival – motyogtam a félhomályban.

Ő megsimogatta az arcomat. Elmosolyodott.

  -Vigyázok rád – suttogta.

Egy-két percig, ami számomra az örökkévalóságnak tűnt, a nadrágja után tapogatózott. Tudtam, mit keres, és nagyra értékeltem. Csak ez a pár perc volt kínos, amíg félig lelógott az ágyamról. Próbáltam nem kuncogni, így a plafont néztem, és azt, miként kergetik egymást rajta az árnyak.

Zörgött a kis csomag. Ez megölte az eddig meglévő romantikát, de hamar helyre hozta. Újra megcsókolt, teljes testével hozzám simult.

Már nagyon vágytam rá, hogy érezhessem, hogy végre összeolvadjunk. És mikor megtörtént, néma sikolyra nyílt a szám. Le sem mertem pillantani, csak az arcát néztem, mikor fölém támaszkodott. Csak most tisztázódott a helyzet nagysága. Köré fonódtam, beleharaptam a nyakába, éreztem forró leheletét, miközben együtt ringtunk. Vörös csíkokat szántottam a hátába.

 

********

 

Negyed órával később a karjaiban pihegtem. Fejem a vállán volt, egyik kezével a karomat simogatta. Jó volt hallgatni szívének ritmusát, ami kezdett lecsitulni és felvenni a szokott, egyenletes ütemet.

Gipszes kezem a mellkasán pihent, reméltem, hogy nem túl nehéz. Nem akartam elengedni. Otthon éreztem magam. Biztonságban.

  -Amint visszatér a tagjaimba az élet, hozok valami innivalót – mondta rekedten.

  -Majd én hozok.

Ő visszahúzott a vállára.

  -Eszedbe ne jusson felkelni. Megmondtam, hogy kényeztetni jövök. Maradj csak az ágyban.

Kimászott mellőlem, s nemsokára egy üveg szénsavmentes ásványvízzel tért vissza.

  -A poharakat nem tudom, hol tárolod, de gondolom nem baj.

  -Nem, nem zavar.

Lecsavarta a kupakot és átnyújtotta. Úgy ittam magamba a hűvös vizet, akár a kitikkadt föld. Mosolyogva nézett, majd visszafeküdt mellém. Ő is ivott, azután ismét magához vont.

  -Jól haladok a kényeztetéssel? – kérdezte rám mosolyogva.

Hümmögtem egy kicsit.

  -Igen, egész jól.

  -Helyes, akkor folytatom.

Épp csak fel tudtam kacagni, mikor ismét fölém gördült.