Ez most jó vagy rossz hír?

2008 április 15. | Szerző: Joyo |

 

Már ideje volt, hogy kiengedjenek. Alapban lusta természetű nő vagyok, imádok az ágyban hemperegni, de, az, hogy egy hétig oda legyek kötve, már kevésbé szórakoztató. Sétálgathattam a folyosón, de valaki mindig figyelt a távolból.

Az utolsó napom reggelén behívtak a vizsgálóba, ahol a kezelőorvosom, egy középkorú, festett vörös hajú nő, feltett néhány kérdést, kiszedte a varratokat a szemöldökömből, ami nem volt épp egy leányálom, és elvégzett néhány rutin vizsgálatot.

  -Jövőhét pénteken várom az újabb röntgenfelvételekkel. Féltizenkettőre írok egy beutalót. Amint megvannak a leletek, kérem, fáradjon fel hozzám a másodikra. Ott leszek ügyeletben.

  -Természetesen – bólintottam.

Még kitöltötték a kezelőlapomat. A cuccaim már összerakva vártak rám a folyosón. Két lakótársam és Kata jött értem. Ő vezetett. Krisztián felajánlotta, hogy segít hazaköltözni, de nem akartam újabb súrlódásokat közte a fiúk között. Előbb mindent le kell tisztáznom.

 

********

 

 A gipszet egész megszoktam, már nyugodtabban is aludtam. A házimunkában nem engedtek részt venni, pedig már tele voltam tettvággyal. Feleslegesnek éreztem magam, ahogy ott ténferegtem a lakásban, és a televíziót néztem, vagy olvastam. Visszajelzés még mindig nem érkezett egyik állásjelentkezésemre sem. Egyhangúan teltek a napok, Lilu sokszor meglátogatott, Krisztiánnal telefonon tartottam a kapcsolatot, anyám minden este felhívott, hogy jobban vagyok e már. 

  Selejt vagyok, morogtam bele a tükörbe egyik este. Elegem volt már ebből a semmit tevésből. Mindenkinek van munkája! Kata divattervező, mint kiderült, egy fotózáson ismerkedtek össze Andrással. Robi egész kezd belerázódni a tanárszerepbe. Andrást pedig komoly szerződést kapott egy reklámsorozathoz. Lilu a Nemzeti Színházban tevékenykedik, én pedig csak tengek-lengek a nagyvilágban. Csak néztem a tükörképemet. Hálóingben voltam, a bőröm betegesen sápadt volt, alig voltam még napon. A hajam kócosan omlott a hátamra, arcom nyúzott, szemeim fénytelenek. Mi folyik legbelül? A lelkem mélyén? Milyen háború, aminek nem tudom az okát? Mélyet sóhajtottam és elfordultam a tükörtől.

Feltettem forrni a teavizet, gondoltam az majd segít. Elkezdtem nem rég egy új történetet írni. Még nem tudtam milyen hosszú lesz, de úgy gondoltam Karácsonyig elkészülők vele. Úgy is aktuális lesz. Címe: „Nem katasztrófa, csak Karácsony!”

  Ha máshol nem is, egyelőre a blogomon fogom megmutatni. Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd hozzá az emberek. Humoros, velős történetnek szánom, sok tanulsággal a család fontosságáról, és az ünnep valódi jelentéséről.

Belekortyoltam a zöldteába.  Majd kiderül lesz, e jövője!

********

 

Épp a konyhában gépeltem fél kézzel (milyen szerencse, hogy új is megy), mikor nyílt a bejárati ajtó és Robi lépett be, hátán a gitárjával. Csodáltam, hogy rendszerint nem akad fenn az ajtófélfán. Rutinos, nagyon rutinos!

  -Szia! – köszöntem megfordulva a széken.

  -Szia – izgatottnak tűnt.

Rég láttam ilyennek. Sőt, nem csak izgatott, de boldog is volt!

  -Mi történt? – kérdeztem.

  -Honnan veszed, hogy történt valami?

  -Ha nem lenne füled, körbe érne a szád a fejeden. Ez szerintem jelent valamit.

Bejött a konyhába. Le sem vette a gitárját, úgy próbált leülni. Természetesen sikertelenül. Elmosolyodtam. Ő szintén, de kibújt a hevederből, a hangszert pedig maga mellé támasztotta.

  -Sosem fogod kitalálni micsoda remek lehetőséget, lobogtattak meg előttem – annyira csillogtak azok az ében színű szemek, hogy kezdtem pánikba esni. Ahelyett, hogy örültem volna. A vészcsengők rázendítettek. Alig hallottam tőlük Robi hangját.

  -Tanárokat keresnek, akik szakmai továbbképzés címen kimennének más országokba. Például Törökország, Anglia, Franciaország, Olaszország, Németország, éééés… Skócia!

  -Gondolom kezed-lábad törve, jelentkeztél – mondtam.

  -Igen. Ez hatalmas lehetőség.

  -Igen, valóban az – mosolyogtam vele együtt. Mindig is ki akart jutni Skóciába. Örülnöm kellene, nem pedig csak tettetnem. Féltékeny voltam? Ugyan! Az én vágyálmom Írország. Féltem valamitől? Igen. Féltem attól, hogy elveszítem. De hisz, nem veszíthetem, mert sosem volt az enyém.

  -Gondoltam megünnepelhetnénk valahol – mondta Robi.

  -Igen, hogyne. András is hamarosan hazaér, már jelezte.

  -Remek – ugrott fel Robi és felkapta a gitárját. – Gyors lefürdöm és átöltözök. És végre te is kimozdulhatsz.

  -Igen, az, remek lesz – bólintottam. De a mosoly csak addig maradt az arcomon, amíg ki nem ért a konyhából. Mélyet sóhajtottam. Valóban ennyire megrendített a tudat, hogy elutazik, és ki tudja, visszajön e valaha? Pedig óriási lehetőség ez a számára.

 Én, az önző állat!