Az élet olykor igazságtalan, lesz ez még így se!

2008 április 21. | Szerző: Joyo |

 

  A hasán aludt, arccal felém. Szőke haja szétterült a párnámon, néhány tincs az arcába hullott. Óvatosan félre söpörtem. Jó érzés töltött el. Csodás éjszakám volt, és reméltem, hogy folytatódni fog.

Nem tudtam feltámaszkodni, a gipszes kezemen feküdtem, így csak fektémben cirógathattam Krisztián haját. Olyan puha volt, öröm volt hozzá érni.

Arca ellágyult alvás közben, vonásai kisimultak. Békésen szedte a levegőt. Túl békésen.

 Hüm, ez érdekes. Alvó ember ennél mélyebben lélegzik! Ááááá!

  -Jóreggelt – egy lendülettel magához rántott és fölém gördült. Csak vigyorgott ijedt arcom láttán.

  -Mióta vagy ébren?

  -Már egy jó ideje. Csak vártam a megfelelő alkalmat. Jól vagy?

  -Miért?

  -Nagyon piros vagy – kezét a homlokomra tette.

  -Csak megijedtem. Ilyet még egyszer ne tegyél. A frászt hoztad rám.

  -Ne haragudj kicsim, de nem tudtam kihagyni. Olyan kis ártatlanul néztél.

Elpirultam. Most rajtakaptak.

  -Én… csak…

Kuncogott.

  -Jól van, azért nem kell nevetni rajtam – morogtam sértődötten.

Kicsit elkomorult az arca. Belesimított a hajamba, ujjai végig táncoltak a szemöldököm feletti kötésen.

  -Biztosan jól vagy? Nem szédülsz? Vagy esetleg fáj a fejed?

  -Igen, jól vagyok – biztosítottam.

Igazat mondtam.  Ha szédültem is, az csak is attól az átható kék szempártól volt.  

  -Ajjajj – néztem a rádiós ébresztőórára. – Tizenegy óra.

  -Miért van az, hogy te mindig az órát nézed, ha velem vagy? – kérdezte Krisztián mosolyogva.

  -Ez nem igaz – morogtam vissza pirosan. – Csak az a probléma, hogy nem tudom mikor ébrednek a lakótársaim.

  -Az akkora probléma?

  -Csak nem igazán voltak oda az ötlettől, hogy ide jössz.

  -Értem. Nem szeretnél összetűzést.

  -Ha lehet, többet már nem.

  -Akkor távozzak?

Mélyet sóhajtottam.

  -Nem arról van szó, hogy kirúglak az ágyamból – motyogtam.

  -Ne félj, megértem. Én sem úgy fogom fel. Lesz idő, mikor majd együtt sörözöm velük.

  -A próféta szóljon belőled – sóhajtottam és megcsókoltam.

 

***********

 

  Egy órával később már a konyhán reggeliztem és átolvastam, amit eddig írtam a karácsonyi regényemhez.

Kicsit elakadtam. Mi legyen ezután? A fát felküzdötték. Kiderült, hogy valószínűleg lesz valami a két főszereplő között. Helyes. És ezek után? Mélyet sóhajtottam. Kellene még egy humoros szál. Valami, ami mindenkivel megesik. Kell még egy szereplő. De ki?

 Ekkor dörömbölni kezdtek a bejárati ajtón. Majdnem feldöntöttem a teámat ijedtemben.

  -Te jó ég!

Felugrottam és kinyitottam az ajtót. Lilu állt a lábtörlőn, sápadtan, piros szemekkel, és nagyon, nagyon zaklatottnak tűnt.

  -Mi történt? – kérdeztem.

  -Elhagyom Petit!

Félre álltam az ajtóból, hogy be tudjon jönni. Szólni sem kellett. Bejött és a konyhában ledobta magát egy székre. Azonnal teát töltöttem neki egy pingvines bögrébe és a barnacukros bödönkéve elé raktam.

  -Miért?

Enyhén remegett a keze, de próbálta tartani magát. Ismerős helyzet, ő erős, nem sír senki előtt. Mint én. Pedig olykor a sírás a legjobb gyógyszer, saját tapasztalat.

   -Van valakije.

Gyomorgörcs. Leültem.

  -Ez már biztos?

Nem szólt.

  -Lilu. Ez már biztos?

  -Igazából még nem – motyogta.

  -Honnan veszed, hogy van valakije?

  -Feltűnően sokat túlórázik, későn jár haza… és… valaki látta egy másik nővel egy étteremben.

Mélyet sóhajtottam. Ismerős dolgok. Hasonlóan alakul az egyik volt párommal. Így nem igazán tudtam megnyugtatni Lilut, hogy biztos csak tévedés, és járjon utána. Szerintem látta rajtam.

  -Te sem tudsz bíztató dolgokat mondani, igaz?

  -Bár tudnék.

  -Értem.

  -De azért ez még semmit sem bizonyít. Lehet, hogy valóban túlórázott és az, az éttermi ügy, csupán üzleti megbeszélés volt – úgy tűnik még is, csak tudok pozitívan gondolkodni. Jé! Ez az éjszaka hatása?

  -Lehet. Fő az egyenes beszéd. Este rákérdezek – újra a szájához emelte a bögrét, majd azonnal le is tette. Fülelt.

  -Hol vannak a fiúk?

  -Szerintem még alszanak.

  -Ilyenkor? – nézett a mikró órájára Lilu.

  -Ünnepeltek.

  -Mit?

  -Robi Skóciába utazik Augusztus végén – mondtam.

  -Te nem mentél velük?

  -Nem.

  -Miért? Végre kimozdultál volna.

  -Ők is ezt mondták. De…

  -Inkább azzal a pasival volt – hangzott az ajtóból András hangja.

Hátra néztem, nem épp barátságosan.

  -Pasival? Krisztiánnal?

Bólintottam.

  -Mikor ment el? És itt arra célzok, hogy a lakást mikor hagyta el.

Bögrét vett elő és teát töltött magának.

  -Féltizenkettő körül – mondtam végül.

  -Itt aludt? – pislogott Lilu.

  -Nekem nagyon úgy tűnik – kortyolt András.

Elpirultam, majd kimondtam azt, ami Lilunak egyértelmű választ adott, lakótársam viszont értetlenül pislogott.

  -Máúú!

Ez a jelszó még főiskolás éveinkből maradt. A „minden macska kurva, máúú!” mondatból rövidült le. Ha valamelyikünk azt munka „máúú”, onnan már tudtuk, hogy remek éjszakája volt.

Hitetlenkedve pislogott rám. Ő szenved a bizonytalanságtól, én meg átkefélem az éjszakát. Az élet olykor igazságtalan. Lesz ez még így se!