A hivatlan lakótárs

2008 április 26. | Szerző: Joyo |

Izgatottan készültem az állásinterjúra.

Liluval párszor elpróbáltuk, hogy ne legyek annyira ideges.

-Mondja el néhány rossz tulajdonságát – utasított Lilu egy fapofájú felsőbb vezetőt utánozva. Talán kicsit még túl is játszotta.

Mély levegőt vettem. Részben, hogy ne hadarjak, részben pedig, hogy el ne nevessen magam barátnőm arckifejezése láttán.

-Nincs olyan rossz tulajdonságom, mely gátolna a munkám végzésében.

-Kivéve a pontatlanságát, a szétszórtságát és a kapkodását – vágta rá Lilu.

-Hé! Ezeket ők nem tudják rólam – vigyorogtam.

-De le kell róluk szoknod – így ő.

-Tudom – így én. – De megváltozom.

-Na, arra befizetek. Fogadjunk egy Unicumban.

Így maradtam kussban.

Robi állt a konyhaajtóban, és tagadhatatlanul rajtunk vigyorgott. Bár, nem is akarta letagadni. Elég jól szórakozott.

Én még köntösben, fejemen törülközőturbánnal játszottam a „hűdefontosbiznisztyúkvagyok” szerepet, pedig remegtem, akár egy beijedt kocsonya.

Lilu sötét bordó kiskosztümben kevergette a zöldteáját. Tőlem indult munkába. Kicsit már jobban volt, legalábbis jól tartotta magát. Nem nagyon látszódott rajta, hogy pár napja még szöges bakancsban ugráltak páros lábbal a szívén.

-Veled nem fogadok. Mindig alul maradok – morogtam Robi felé.

Ő vállat vont „tetudod” pofával.

Ekkor valahonnét halk motoszkálás hallatszott, én még is felfigyeltem rá. Nem kellett volna! Ijedtemben siklottam, és akkorát ugrottam, hogy sodortam magammal az asztalt, a rajta lévő két bögre teát, és a másik oldalon ülő Lilut.

Robi is hasonlóképpen reagált, ijedtében neki ugrott a lambériának, és ha teheti, fel is mászik rá. Száját, pedig nőies sikoly hagyta el. Ez egy pillanatra elterelte figyelmünket a ráérősen bekocogó, eszméletlenül kövér egérről, aki a spejzből kanyarodott ki.

Robira pillantottunk, aki éppen akkor tette szájára a kezét, mint aki elszólta magát, majd levált a lambériáról.

Mire ismét az egérre néztünk, már csupán terebélyes hátsóját láttuk eltűnni a konyhaszekrény mögött, amit úgy riszált, akár egy kis disznó, szép komótosan.

Ő aztán nem zavartatta magát. Mikor már a farka hegye is eltűnt, jelentőségteljesen összenéztünk Liluval.

-Most csalódtam a férfiasságodban Róbert – közöltem döbbenten.

Robi összeszedte önfegyelme darabkáit, és kihúzta magát.

-Csak váratlanul ért.

Rá hagytuk. Inkább elkezdtük felállítani a stratégiát az ellenség becserkészésére. Mivel mind a hárman állatbarátok voltunk, a ragasztó és a méreg ki volt zárva.

-És a csapda? – kérdezte Lilu.

-Szerinted ez humánusabb? – nézett rá Robi.

-Nem szenved sokat. Azonnal eltöri a nyakát.

Megborzongtam. Mi most komolyan azt tervezgetjük, miként öljünk meg egy élőlényt? Ezt meg is említetem.

-Még is mit kellene tennünk? – nézett rám Lilu.

-És ha szépen életben hagynánk? – kérdeztem ártatlan arccal.

-Kérj tőle mindjárt bérleti díjat – morogat Robi.

Válla bokszoltam.

-De most komolyan. Nem kellene megölni.

-Akkor mi legyen? – Robi a vállát dörgölte.

Ez nagyon rossz szokásom volt. Már, mint, az, hogy ha nem tetszik valami, ütök. Vagy rúgok. Apám szoktatott hozzá. Kiskorom óta birkóztunk, és hogy szabaduljak a csiklandozásból, ütöttem, rúgtam, haraptam. Egy biztos, engem még maga az Ördög sem tudott volna megerőszakolni!

Sajnos az ökölharc nem riasztotta volna el a bepofátlanodott rágcsálót, így még mindig nem találtunk megoldást.

Több oldalról és körbejártuk a problémát, Robi ebben profi volt. Csupán az volt a gond, hogy nem jutottunk düllőre. Nekem, pedig készülődnöm kellett.

Elnapoltuk a rágcsáló problémát holnapra, vagy miután hazaérkezem. Addig is minden ajtót alaposan bezártunk. Már csak az hiányzott volna, hogy az a kis bestia mindent szétrágjon a lakásban!