Ez kérem szépen diszkrimináció!

2008 június 14. | Szerző: Joyo |

 

A szerkesztőség épületét elég nehéz volt megtalálni a sok megkopott polgári ház között. Ahogy beléptem az ajtón, az asztalnál ülő portás fel pillantott az újságból. Igyekeztem a legmegnyerőbb mosolyomat felölteni.

  -Jó napot kívánok – léptem oda hozzá.

Végig mért. Talán nem kellett volna ezt a rövid szoknyát felvenni! Te jó ég! Mi van, ha túl rövid? Narancsbőrös vagyok? Túl fehér? Mi a francért bámul ez így rám?   

Végre a szemeimbe nézet vizenyős kék szemeivel. Jócskán az ötvenes éveiben járó, kopaszodó, sörpocakos férfi volt. Talán ritkán lát nőt!

  -Jó napot. Miben segíthetek?

  -Novák Krisztinával van munkamegbeszélésem – mondtam kicsit már hűvösebben. Ha ő is, akkor én is.

  -Hány órára volt megbeszélve? – kérdezte a telefonért nyúlva.

  -Két órára – feleltem az órára pillantva.

Virsli ujjaival beütött két számot, várt kicsit, majd….

  -Elnézést, hogy zavarom Krisztina kedves, de van itt egy hölgy, aki azt mondja megbeszélése lesz önnel. Aha, értem – rám nézett. – Mit is mondott, hogy hívják?

  -Fülöp Johanna.

  -Egy bizonyos Fülöp Jolanda.

  -Johanna – javítottam ki.

  -Johanna – vakkantott a férfi.

Ha fel is vesznek, ez a söröshordó nem lesz a puszipajtásom, abban már most biztos voltam. Mire lenyugodta, a portás már letette a kagylót.

  -A második emeleten várják. Amint kilép a liftből, a második ajtó balra. Ki lesz írva, nem tévesztheti el – mondta, majd ismét beletemetkezet a napilapba.  El se köszönt.

  -Köszönöm a segítséget – mondtam csak azért is, majd elindultam a lift felé.

A liftben elhelyezet tükörben még gyorsan, helyrehoztam, amit megítélésem szerint kellett. Ellenőriztem a szolid sminket, a laza kontyba csavart hajamat, a blúzt és a blézert, majd a szoknyám hosszúságát. Kicsivel a térdem fölé ért, és nem simult kihívóan a vonalaimra, tehát az alkalomhoz megfelelő volt. Ékszerként csupán a szüleimtől kapott arany, csiszolt citrit köves fülbevalómat, a vékonyka aranyláncomat, az ujjamon, pedig egy arany, gyémántos brillgyűrűt viseltem, amit még az apai nagymamámtól kaptam a tizennyolcadik születésnapomra. Abszolút nem éreztem magam kihívónak. Gyorsan megnézem nem e futott fel egy szem a harisnyámon. Végig tapogattam, kicsit feljebb húztam. Épp a szoknyám alatt matattam a neilonnal küzdve, mikor egy ugrással megállt a lift és kinyílt az ajtó. Egy férfi állt az ajtó előtt néhány dossziéval megrakva, és igen csak meglepetten bámult rám.

Elég félreérthetően nézhettem ki, amint a kezem csuklóig eltűnik a szoknyám alatt, a táskám lecsúszva a vállamról, és a szűk helységben való erőlködéstől kipirult az arcom, fél karom egy háromszög alakú kendővel a nyakamba kötve. Próbáltam menteni a helyzetet.

  -Szép jó napot – öltöttem fel a szokásos életvidám mosolyomat, majd a táskámat a vállamra igazítva kilibbentem a felvonóból. Éreztem, hogy utánam, néz, mielőtt becsukódik az ajtó. Csak utána mertem kiereszteni az eddig visszatartott levegőt. Hátrasimítottam nem létező elszabadult hajszálaimat. Ez nálam mindig is a zavar jele volt. Igyekeztem összeszedni magam. Mély levegőt vettem, majd határozottan bekopogtattam a sötétre párolt ajtón.

  -Tessék!

Ahogy beléptem, egy világos, otthonos irodában találtam magam. A falak sárgára festve, itt-ott absztrakt festmények, a padlón fűzöld padlószőnyeg. Balkéz felé egy hatalmas ablak, előtte vajszínű szalagfüggöny. Az ablaknak háttal egy szőke, ötvenes évei felé járó nő ült, éppen a laptopján olvasott valamit, amibe igencsak belemerülhetett, mert fel se pillantott rám, csupán intett, hogy foglaljak helyet.

  -Jó napot kívánok – mondtam, és leültem az asztal előtti fekete bőrfotelba, ami a látogatóknak volt fenntartva. Nem tudtam, mit tegyek, szóljak, kérdezzek, mosolyogjak, komoly arcot vágjak…

  -Szóval ön volna a frissen diplomázott online újságíró? – szólalt meg hírtelen, amitől én egy pillanatra összerándultam. Felnéztem kék szemeibe.

  -Igen, én vagyok.

  -Bevallom, mást vártam – mondta. Kicsit oldalra billentette a fejét, így úgy festet, akár egy pápaszemes galamb. Nem viccelek. Pici, egyenes orrával, kezdődő tokájával, rövid, kicsit borzas hajával, és kék szemeivel, annyira emlékeztetett rájuk, hogy kicsit meglepődtem, mikor kinyitotta a száját és nem kurrogott.

  -Szabad megkérdeznem, hogy miért?

Tekintete a gipszes kezemre irányult.

  -Mi történt magával?

Miért kerüli a választ?     

  -Elütött egy autó a zebrán – feleltem.

  -Figyelmetlen volt?

  -Inkább a sofőr. Én szabályosan keltem át a zebrán, zöld jelzésnél.

A nő felkuncogott. Na, most már gurukkolt. Tessék!

  -Kisasszony, még mindig nem tanulta meg, hogy a budapesti közlekedésnél kétféle gyalogos van? A gyors és a halott. Mi egy talpraesett kollégát keresünk. És úgy nézem, ön nem a keresett személy.

Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágtak, minimum egy üllővel!

  -Honnan tudja, hogy nem vagyok talpraesett, ha ki sem próbált? – kérdeztem. Próbáltam nyugodt maradni. Ez a nő próbál leépíteni. De mi van, ha csupán tesztel?

  -Jó orrom van az emberekhez. Ön még tapasztalatlan.

  -Ez nyílván kiderült az önéletrajzomból.

  -Igen.

  -Akkor miért kért találkozót? – kérdeztem.

  -Még egy esélyt szerettem volna adni önnek – felelte.

Még egy esélyt? Hisz még egyet sem kaptam!

  -Árulja el nekem hölgyem. Hogy legyen tapasztalatom, ha esélyt sem adnak arra, hogy bizonyítsak?

  -Nyílván akadnak olyan újságok is, ahol elkezdheti a pályafutását. A nálunk publikáló „szakemberek” nagy múlttal rendelkeznek az írás tekintetében és remekül értik a dolgukat. Sajnos az iskolaújságba való írogatás nem minősül elég tapasztalatnak.

Éreztem, hogy valami elindult a hasamból felfelé, a gyomromon át a szívemig, ott kicsit összefacsarodott, majd megállt a torkomban egy kőkemény gombócot képezve. A sírás jelei. Ha ezt sokáig kell hallgatnom, bíz isten, elsírom magam ezelőtt a töltött galamb előtt szégyenszemre.  

Hála az égnek sokáig nem kínzott. Miután ismertette, hogy merre kellene próbálkoznom, kedvesen mosolyogva búcsút intett húsos szárnyaival, majd kirepült a nyitott ablakon és letelepedett a párkányra a társaihoz. Én utána vágtam a laptopot. Sikerült is fejbe találnom vele. Mérgesen gurukkolva zuhant a mélybe, én, pedig elégedetten mosolyogtam. Én győztem te túlfejlett szárnyas patkány! Én, csak is én! Nesze neked tapasztalat! Nálam jobban senki sem tud célba dobni!

  -Isten önnel Johanna.

Mire magamhoz tértem az álmodozásból, már az ajtóban álltam. Elbúcsúztam, átszaladtam az előtéren kikerülve a portást. Amint az utcára értem, nekitámaszkodtam az épület falának és megadva magam, szabad folyást engedtem a könnyeimnek. Mikor úgy éreztem, hogy kiadtam magamból a feszültséget, tenyerem élével letöröltem a könnyeimet és feltettem a napszemüvegem.

Mikor hazaértem, minden ez alatt a név alatt futó életmódmagazint levittem az újsággyűjtőbe, és megfogadtam, hogy többet nem veszem meg, inkább áttérek másra.

Este a fiúknak elmondtam mindent.

  -Diszkrimináció – mondta nagy bölcsen Andris.

  -Magam is rájöttem – morogtam.

  -Mondták, hogy pontosan miért? – kérdezte Robi.

  -Mert az iskolaújságba való firkálás nem minősül szakmai tapasztalatnak.

  -Diszkrimináció. Egyértelműen az. Összeesküdtek ellened – bizonygatta Andris.

Mind a ketten ránéztünk.

  -Miről beszélsz? – vontam föl egyik szemöldököm.

  -Csak arról, hogy a fentiek próbára tesznek elég kitartó vagy  e ahhoz, hogy azt a munkát végezd, amit szeretsz. Mennyire vagy képes küzdeni érte. Hány elutasítást vagy hajlandó elviselni.

  -Úgy érted most tettek mérlegre?

  -Bizony, teljesen egyedül hagytak. Tudod, az ember életében sokszor előfordul, hogy a felsőbb szellemi lények magára hagyják, megvonják a segítséget, amit te amúgy is egyenes csatornán kapsz tőlük…

Látszott, hogy András kezd belemelegedni a spirituális magyarázatba, így Robi feláll és elindult a szobám felé.

  -Te meg hová mész? – néztünk utána.

  -Azt hiszem ehhez a beszélgetéshez, hozok egy kis pálinkát – felelte.

Mire mindent megbeszéltünk, nagy egyetértésben leittuk magunkat a sárga földig.