Ismerős közegben

2008 április 2. | Szerző: Joyo |

 

Mint kiderült, a Kati által hordott mókás kezeslábasok, nem csupán a bolt tulajának hóbortjai voltak, hanem a kötelező munkaruha. Erre akkor ébredtem rá, mikor délután kettő órakor átléptem az üzlet küszöbét. A pult mögött egy nálam tíz évvel idősebb, festett vörös hajú nő állt, és éppen a megrendelőfüzetből jegyzetelgetett. Mikor az ajtó fölé akasztott szélcsengő csilingelni kezdett, mosolyogva felnézett. Rajta is egy hasonló pamut kertésznadrág volt, csupán moha zöld, ami kiemelte hajának mahagóni vörösségét. Hozzá egy nap sárga rövid ujjút húzott.

  -Jó napot. Segíthetek?

Elmosolyodtam én is, majd odasétáltam a pulthoz.

  -Katit keresem. Én vagyok az új kisegítő.

 Letette a tollat és felém, nyújtotta a kezét.

  -Örvendek. Krisztina vagyok.

  -Johanna.

Kezet ráztunk, s mire kölcsönösen bemutatkoztunk, az üzlet tulaja ki is sétált a raktárhelyiségből.

  -Szia Hanna. Épp időben érkeztél. Hoztam neked is munkásruhát. Öltözz át, aztán nekiállunk a megrendeléseknek.

Előzőleg Kati elkérte a méreteimet, és annak megfelelő nadrágot kaptam. Méghozzá bordót. Szerinte ez a szín illett hozzám. Gyorsan felhúztam a fekete rövid ujjúm fölé, majd visszasiettem a mellékhelyiségből a raktárba.

A frissen visszakezelt virágok vázákban sorakoztak a munkapult és az emelvényeken. Nem volt idegen a látvány, és a kikészített eszközök sem.

  -Itt vannak a megrendelések Katikám – lépett be hozzánk Kriszti. A főnökasszony átvett tőle négy kis cetlit.

  -Hannának egyelőre kettőt adj. Két vonalas összeállítást.

Lehet, hogy még sem tetszett neki a körcsokrom? Előfordulhat. De nem küldött el. Inkább a nekem való munkát osztotta ki rám. Nem sértődtem meg, inkább hálás voltam.

Nekiálltunk a munkának, Krisztina sokszor visszafutkosott az üzlethelyiségbe, hogy újabb megrendelést vegyen fel, vagy éppen kiszolgáljon. Három napunk volt ballagásig, ezzel együtt. Ahogy sorra fogytak el a megrendelések a füzetből, egyre inkább éreztem, hogy a mai teázás Liluval, elvetélt ötlet. Örülni fogok, ha hazaérek.   

Mikor legközelebb kiszaladtam a mellékhelyiségbe, gyorsan felhívtam Lilut is, hogy sűrűn bocsánatot kérve lemondjam a találkozót. Természetesen megértette.

 Teltek az órák, néha pihenőt tartottunk. Teát, kávét, a gyorsétteremből ételt hoztunk.

Este nyolcra a rendelések nagy részét elkészítettük, vázába tettük, beszámoztuk és nevet írtunk rá. Tisztára olyan volt, mint otthon, csupán itt nagyobb mennyiségben.

 Kati elégedetten nézett végig a munkáinkon. Ahogy szemügyre vettem a sajátjaimat, észrevettem, hogy úgy az ötödik-hatodik csokortól már egyre szebbeket készítettem. Belerázódtam.

 Rendet tettünk magunk után, majd átöltöztünk.

   -Merre laksz? – kérdezte Kriszti mikor Kati kulcsra zárta az üzlet ajtaját és bekapcsolta a riasztót.

  -Csertőpart.

  -Kocsival vagy?

  -Nem. Metróval és busszal – mosolyogtam rá.

  -Útba esik. Gyere, elviszlek.  

  -Nem akarok a terhedre lenni.

  -Ugyan, ne butáskodj. Nagy segítség vagy. És mint mondtam, amúgy is útba esik. Pár utcával lakom odébb.

Engedtem hát.

 

*******

 

  Egy órával később hulla fáradtan estem be a lakásba. Fájtak a lábaim, minden vágyam egy forró fürdő és a puha ágyam volt.

Amint nyitottam az ajtót, finom, fűszeres illat kúszott az orromba. A konyhából úszott felém.

  -Helló – köszöntem becsukva az ajtót.

  -Szia. Csak, hogy megjöttél. Eddig ott tartottak? – Robi hangját hallottam a konyhából. Benéztem hozzá. Épp a durum tésztát szűrte le. A villanytűzhelyen egy serpenyőben zöldséges paradicsommártás fortyogott.  Gyorsan, már amennyire tőlem telt, oda ugrottam, hogy megkavarjam. Robi hálásan pislogott rám a gőzölgő szűrővel a kezében.

  -Köszi. Kár, hogy nincs még egy kezem.

  -Igen. Az evolúció kicseszett velünk.

Miután úgy ítéltem meg, hogy már biztosan nem kap alá, kimentem az előszobába és lerúgtam a cipőimet, a tarisznyámat pedig bedobtam az ágyamra.

  -András?

  -Hamarosan jön. Telefonált. Min mosolyogsz?

  -Vacsorát főzöl?

  -Olyan furcsa? Szoktam.

Kivettem a hűtőből a narancslevet és töltöttem magamnak.

  -És, hogy válaszoljak első kérdésedre, igen, nem rég fejeztük be. Persze még van egy csomó, úgy, hogy holnap korábban megyek. Szombatig végeznünk kell. Ma is adtak le egy csomó megrendelést.

  -Ühüm.

  -Tudom, kínaiul beszélek.

  -Nem, nem, … csak … – szörcsögött, és már értettem mire fel volt a hümmögés. Tésztával volt teli a szája.  – Remélem éhes vagy.

  -Nem utasítom vissza.

  -Helyes – bólintott. András körülbelül fél óra múlva érkezik meg az edzőteremből.

  -Remek, addig lefürdöm. Koszosnak érzem magam, a sok virágtól. Ezt mindig is utáltam – szagoltam meg a kezemet, aminek orrfacsaró vegyszer szaga volt.

  -De legalább otthonos környezetben voltál – szólt utánam.

  -Ez igaz – mondtam. Visszahajoltam a konyhaajtóba. – Ne haragudj, ha bunkó módon nem kérdeztem milyen volt a te első napod. De amíg nem fürdöm meg, nem érzem magam teljes értékű nőnek.

  -Semmi gond. Nekem is van mesélni valóm, de még ráér. Fürödj meg nyugodtan.

  -El sem hiszed milyen nyugodtan, fogok megfürdeni – vigyorogtam fáradtan, és már meg is csuktam magam után a fürdőszoba ajtaját.

Jótékony hatással volt rám a meleg zuhany. Csak álltam a zuhanyrózsa alatt és hagytam, hogy végig masszírozza testemet a vízsugár. A vegyszer szagtól képtelen voltam teljesen megszabadulni. De ehhez már hozzá szoktam. Otthon is mindig ez volt.

Hálóingben léptem ki a fürdőből. Robi a szobámban ült és épp a televíziót kapcsolgatta.

  -Bocs, hogy bepofátlanodtam. De amilyen fáradtnak látszol, nem hinném, hogy a konyhán beszélgettél volna.

  -És milyen igazad van – eldőltem az ágyon, pontosan mellé. Fejem alá púpoztam a párnáimat, és fektémből néztem fel rá. – Mesélj.

  Előadta, hogy milyen kárörömmel fogadta az osztály, és, hogy már az elején kóstolgatták. Bár, mikor gitározott, csendben maradtak. Kicsit félve lépett be a terembe, de próbálta meggyőzni magát, hogy ezek is csak emberek, és nem árthatnak neki.

  -Azzal győzködtem magam, hogy jó alkalom lesz arra, hogy lelkileg fejlődjek.

  -És mit gondolsz? Sikerülni fog?

  -Egyelőre ezt még nem tudom megmondani. Ez is csak egy szerep. Ők is szerepet játszanak. Leperegnek rólam a beszólásaik.

 Ahogy felnéztem rá, és az arcát vizsgálgattam, még mindig láttam rajta, hogy győzködi magát. De legalább elment, elvállata, ott maradt és nem rohant ki a teremből. Ezt meg is mondtam neki. Bár már nagyon laposakat pislogtam. Lehet, hogy nem volt túl jó ötlet, hogy lefeküdtem. Közelebb húzódtam hozzá, fejemet a felkarjához érintettem. Ő lenézett rám, felemelte a kezét és hagyta, hogy a mellkasára tegyem a fejemet. Otthonosan éreztem ott magam. Hallgattam szívének egyenletes ütemét. A pilláim egyre jobban nehezedtek.  

  -Igaz, a tanári szobában állítólag fogadásokat kötöttek, hogy meddig bírom odabent. Meg is lepődtek, hogy csengetés után jelentem meg.

  -Biztos azt hitték, hogy a WC-ben bujkáltál – motyogtam.

  -Volt ilyen tipp is. De rájöttek, hogy tévedtek. Lehet, hogy hősként fognak rám tekinteni.

  -Igen, lehet – kuncogtam, közben a szempilláim lecsukódtak és végül a teljes sötétség. Többre nem emlékeztem. Csupán a kellemes testmelegre, ami körülvet, a vállamon pihenő kézre, és az arcom alatt dobogó szívre.