Megéri egyáltalán igazat mondani?

2008 április 8. | Szerző: Joyo |

 Valaki rászólna filharmonikusokra, hogy azonnal fejezzék be a próbát? Iszonyúan fáj a fejem! Kavarog a gyomrom, nem hiányzik, hogy még itt zajongjanak a szomszédban!

Úr isten! Rákezdtek az üstdobosok! ELÉG! A párnát a fejemre szorítottam, a zenebona ugyan tompult, de a dübörgés koránt sem. Sőt, ahogy testhelyzetet váltottam, erősödött. Rá kellett ébrednem, hogy, akiket én üstdobosoknak hittem, az, tulajdonképpen a hasogató fejfájás, ami a koponyás hátuljában húzta meg magát.

  -Jó reggelt édesem.

Ez már egy sokkal, de sokkal kellemesebb hang volt. Óvatosan kinéztem a bordó párna alól. Krisztián melegítő gatyában és izomtrikóban ült az ágy szélén, szőke haja kócos varkocsba, arca borostás.

  -Szia – szóltam álomtól rekedten. Olyan picik voltak a szemeim, hogy féltem, képtelenek elviselni a napfényt, ami orvul belopakodott a hálószoba ablakain. Azokat elméletileg sötétítő függönyöknek kellett volna takarnia, hogy engem megvédjek, de valaki széthúzat őket. A szemétláda! De volt egy olyan gyanúm, hogy ez a szemétláda éppen mellettem ült és mosolyogva nézett. – Miért húztad szét a függönyt? – kérdeztem, és próbáltam figyelni, hogy azért némi nemtetszés érződjön belőle.

  -Délután kettő van. Gondoltam ideje, hogy beengedjem a napfényt.

  -Te jó ég! Mennyi? – a fejfájásra és macskajajra fittyet hányva ültem fel. Még az sem érdekelt, hogy a takaró félig lecsúszott rólam és közszemlére tettem a melleimet.

Krisztián megfogta a vállam és visszanyomott a párnára.

  -Nyugodj meg. Vasárnap van. Nem kell sietni sehova. Hoztam reggelit.

  -Jó, de senkinek sem mondtam, hogy… reggelit?    

Csak most néztem igazán oda. A kezében egy tálcát fogott. Rajta lekváros pirítós, egy bögre zöld tea és valami gyógyszerféle.

  -Az ott mi? – mutattam a gyógyszerre.

  -Fájdalomcsillapító.

Majdnem nyögtem felé egy szerelteket. De még időben visszanyeltem. Felültem, a hátam mögé tettem a párnákat, és a mellem elé húztam a bordó takarót.

  -Remélem, szereted az áfonya lekvárt.

  -Igen. Ez kedves tőled. Már, mint, hogy reggelit készítettél. Nem a  lekvár…óh.

Ő csak nevetett rajtam.

  -Miért vagy zavarba?

  -Nem… én… csak…

 Inkább bevettem a fájdalomcsillapítót a teával. – Köszönöm.

  -Telefonon kerestek, míg aludtál – mondta miközben befeküdt mellém és elvette az egyik pirítóst.

Elkerekedtek a szemeim.

  -Ki?

  -Valami András. Érdeklődött, hogy hol a fenében vagy, mert érintetlen az ágyad. Úgy éreztem a hangjából, hogy aggódik. Ki az, az András, kicsim?  – összeráncolta a szemöldökét.

 Én majdnem félrenyeltem.

  -Te felvetted a telefonomat?   

  -Nem válaszoltál.

  -Az egyik lakótársam. Miért vetted fel?

  -Csengett. És még nem akartalak felébreszteni. Olyan aranyosan aludtál. Nem is mondtad, hogy vannak lakótársaid. Ráadásul az egyik férfi.

  -Nem kérdezted. És a másik is az.

  -Hogy, hogy két férfival laksz?

  -Velük költöztem ide. A barátaim. Van valami kifogásod, esetleg? – néztem rá nem épp kedvesen. Ne, hogy már belekössön az életembe!

  -Nincs.

Pedig láttam, hogy van. Négy napja járunk, de már is féltékeny? Robit tizenegy, Andrást négy éve ismerem. Azt hiszem a több, győz. 

Elfogyasztottam a reggelimet, jobban mondva az ebédemet.

Mikor már húsz perc is eltelt néma csendben, leöblítettem a maradékpirítóst a teával és Krisztiánra néztem.

  -Most komolyan megsértődtél, hogy hímneműek a lakótársaim? Mind a hármunk külön szobában alszik.

Óh, nem akarom győzködni, pláne nem magyarázkodni! A frászt nem! Azt teszed! Úgy teszel, mintha valami fatális hibát követtél volna el. Pedig csak válaszoltál a kérdésére. Ha nem bírja feldolgozni életed egyik nagy döntését, akkor toll a fülébe! Mintha egyszer megesküdtél volna, hogy nem alázkodsz meg egyetlen férfinak sem. Elég volt egynek! Az is semmibe vette. Megtiport, kihasznált, majd átgázolt rajtad! Térj észhez. Emlékezz! Belső tartás! Büszkeség!

  Igaza volt a hangnak. Krisztián mélyet sóhajtott, és igyekeztem nagy nyelésekkel visszatuszkolni a szívemet, ami már a torkomig feldobogta magát.

  -Lassan hazaviszlek. Szerintem már hiányolnak.

Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágtak, minimum egy üllővel.

  -Hogy micsoda?

  -Ezen még el kell gondolkodnom – mondta és kisétált a szobából. Én csak ültem az ágyon, ölemben a tálcával. Minek nézhet ez engem? Egy közönséges, ótvaros kurvának?  Vagy mi van?

Lerúgtam magamról a takarót és indulatos mozdulatokkal öltözködni, kezdtem. Épp a hajamat fésültem át az ujjaimmal, mikor elém lépett farmerben, fekete pólóban és sportcipőben. Még mindig furán méregetett. Ilyenkor gondolkodom el azon, hogy minden férfi tapló! És, hogy újabb kritériummal bővült a pasizási bibliám.

 

 

Melléklet:

 

(Aranyszabályok párkapcsolatokra: 

 

Ad1; Nálam közel tíz évvel, idősebbel nem járok!

Ad2; Nem adom meg magam olyan könnyen!

Ad3; Nem esem könnyen szerelembe!

Ad4; Nem fekszem le egy hónapnál korábban a delikvenssel!

Ad5; Nem nyitom meg a lelkem neki, csak, ha már megbízhatok benne (létezik egyáltalán ilyen?)

Ad6; Minimum saját keresete legyen!

Ad7; Ne legyen perverz, szadista, bizarr, pedofil, kretén, betegesen féltékeny (bármire), ne legyen fanatikus, és élősködő!

Ad8; Soha többé nem kezdek Bak csillagjegyű férfival!!!!!!!!!!

+1; Megfontolandó, a Skorpió férfiak messzire való elkerülése minden tekintetben!)

 

************

 

  Ahogy így visszagondoltam, kapásból felrúgtam négy aranyszabályt! Király! Ügyes! Remek! Vállveregetés! Nem is, inkább egy szédítő pofon, hátha helyre rázódik az önérzetemmel együtt az eszem is!

Csendben autóztunk a hétvégi forgalomban. Fél óra kellett, hogy oda érjünk a ház elé. Rá néztem. Ő csak meredt maga elé, ujjaival a kormányon dobolt.

Értettem én a célzást. Kikapcsoltam a biztonsági övet és kiszálltam a sötétkék Passátból.

  -Viszlát Johanna. Szép volt az este.

Még beszólni sem volt időm, már el is hajtott.

  -Fordulj fel! – sziszegtem a fogaim között utána. – Szemétláda!

Szorított a torkom és a szívem, de tartottam magam. Nem vagyok gyenge! Erős vagyok! Egy ilyen tapló miatt nem éri meg összeroppanni! Hallod? Öreglány. Nyugodj meg. Talán jobb is. Lehet, hogy idegösszeomlást kaptál volna mellette.

 A lépcsőn mentem, gondoltam a testmozgás majd segít levezetni a feszültséget. Nagyjából igazam lett.

Minden esetre, mire a bejárati ajtó elé értem, a szandálom már a kezemben volt. Készítettem a kulcsot, mikor valaki kinyitotta. András nézett rám. Nem épp kedvesen. Ilyennek még soha nem láttam őt. Sápadt volt. A dühtől?

  -Szia – mondtam.

  -Szia – morrantotta, majd kitárta az ajtót, hogy be tudjak menni. – Merre jártál?

Letettem a szandálom és hátra simítottam a hajamat.

  -Szerintem ezt nem kell mondanom. Beszéltél vele telefonon.

 Túlságosan is nyugodt volt a hangom és színtelen. Ez rossz előjel. Nagyon rossz. Valami készült bennem.

  -A frászt hoztad ránk!

  -Rátok?

  -Igen. Még csak ide sem szóltál, hogy nem jössz. Azt hittem beigazolódott a félelmem, és egy sorozatgyilkossal randiztál.

  -Nos. Ezen túl nem kell attól félned, hogy bajom esik.

  -Miért? – őszintén megleptem.

  -Úgy tűnik szakított velem.

  -A mocskos szemétláda! Miért?

  -Azt hiszem… – elcsuklott a hangom. Tudtam, hogy készül valami. A fenébe is, csak ne most! Várj még egy kicsit! De nem tudtam megállítani. Potyogni kezdtek a könnyeim. Kétségbeesetten. Fájt. Szörnyen fájt. Megalázottnak éreztem magam.

András odalépett és magához ölelt, én pedig görcsösen vállába kapaszkodtam. Féltem, ha elengedem, teljesen összezuhanok.

  -Mi volt a gond? Vagy ez is egy olyan mocsok, aki addig teper, amíg meg nem kap, utána pedig lelép?

Ezen én is elgondolkodtam, de akkor nem állt volna annyira ellent nekem hajnalban.

Kicsit összeszedtem magam. Megtöröltem a szemeimet a tenyerem élével.

  -Azt nem bírja feldolgozni, hogy veletek élek. És nem hiszi el, hogy semmi sincs köztünk.

  -Mindenki magából indul ki – simogatta meg a hajamat András.

Ekkor ismét nyílt a bejárati ajtó és Robi lépett be egy bevásárlószatyorral a kezében. Megdermedve bámult ránk.

  -Mi a baj?

  -A srác féltékenységből ejtette.

Nem fogtak szendvicsbe, azt hiszem, csak jobban zokogtam volna. Inkább letusoltam, megmostam az arcom hideg vízben és bezárkóztam a szobámba egy zacskó édes keksszel. Nem akartam senkivel sem beszélni. Ezt magamnak kell feldolgoznom. Minden férfi egy patkány. Na jó, talán a két lakótársam kivétel. De azért ők sem szentek a szememben!