Krízis helyzet 1;

2008 április 22. | Szerző: Joyo |

 

Krisztiánt két napja nem láttam, csak telefonon beszéltünk.  Abszolút nem voltam házi őrizetben, csupán sok volt a munkája. A fiúk elhatározták, hogy nem szólnak bele a magánéletemben. Úgy sem érnek el vele semmit. Legfeljebb jobban lázadok ellenük, és csak azért is találkozom Krisztiánnal. Hagyták, had táncoljak a szakadék peremén. Ha majd elszámítom magam, vagy megbotlom és lezuhanok a mélybe, összetöröm magam, ők ott lesznek, hogy bekötözzék a sebeimet.

 Lilunak pedig így is problémái voltak, nem igazán törődött az én magánéletemmel. Az övé jobban izgatta. Ugyan is válságban volt. Mikor éjjel felhívott, tudtam, hogy gond van. Remegett, olykor elcsuklott a hangja. Tizenegy óra is elmúlt, mikor csörgött a telefonom. Már akkor gyanús volt, mikor az órára néztem.

  -Szia, mond.

  -Megcsalt a köcsög! Félrekefélt az a mocsok, szar, szemét, szar alak, az, az utolsó senkiházi görény!  

  -Várj, várj egy percet – az álom kiröppent a szememből, ahogy felfogtam, mit mond, majd felültem az ágyban. – Honnan tudod?

  -A szemembe mondta, mikor rákérdeztem ki volt az a nő, akivel látták. Azt mondta, a barátnője. De, hát én vagyok a barátnőd, mondtam neki, erre ő azt felelte, hogy ne haragudjak, de nem tudta miként mondja meg. Azt mondja szerelmes! Az a kis buzi szerelmes lett egy anorexiás reklámszínésznőbe!  – csend következett. Az elején nem mertem megszólalni, de gyanúsan sokáig volt csend.

  -Lilu? Ott vagy még? Ugye nem teszel hülyeséget?

  –Itt vagyok, itt vagyok – orrfújás hallatszott. Szipogott még egyet-kettőt. – Még is mire gondolsz? Esetleg attól félsz, hogy felvágom az ereimet? Vagy attól, hogy néhány fél téglával bedobálom az autója szélvédőjét, összekarcolom és miután fekete szórófejes festékkel, befújom, ami az üvegekből megmaradt, még ki is szúrom a kerekeit?

Hümmögtem egy kicsit.

  -Végül is… inkább a kocsi. Attól nem félek, hogy egy férfi miatt megölnéd magad. Annál okosabb vagy.

  -Köszi. Legalább valaki értékel. De azt az autó dolgot erősen fontolgatom.

  -Szerintem hagyd békén azt az autót.

  -Még is miért? Megérdemelné!

  -Mert azonnal tudná, hogy te voltál. És, ha jól emlékszem, az a környék be is van kamerázva az autólopások miatt.

  -Majd fekete ruhát húzok, kapucnival – erősködött Lilu.

  -Lilu, kérlek – igyekeztem elővenni a leggyengédebb hangszínemet. – Tudod mit? Gyere át hozzám. Jobb szeretlek biztonságban tudni.

 

********

 

Egy óra kellett hozzá, és már nálam is volt. Nyúzott volt. Összetört. Elhagyatott. Jézusom! Megértettem végre mit érezhetett, mikor elvonultam arra a pár napra Krisztián miatt. Legszívesebben én is kasztráltam volna Petit!

A szobámba mentünk, hogy a fiúkat ne ébresszük fel. Boroztunk, utána valami töményebbet kerestem. Találtam egy üvegmézes barackpálinkát. Nem tudtam melyik lakótársamé, de a nemes cél érdekében biztos megengedik, hogy feláldozzam.

Mire elértük az üveg felét, már minden lehetséges kínzási és kivégzési módot felsoroltunk, amit csak ismertünk. Ha szavakkal ölni lehetne, Kovács Péter már rég fasírtként végezte volna.

Lilunak is jobbkedve volt, de tudtam, hogy csak az alkohol beszélt belőle. Ha kialussza magát, ismét depressziós lesz. Még szerencse, hogy képes hamar talpra állni. Én pedig igyekeztem, mindenben segítséget nyújtani, kivéve, mikor ismét felvetette az ötletet, hogy szedjük szép Peti Fordját, ketten hatékonyabbak vagyunk.

  -Majd hagyok neki egy kedves üzenetet, miszerint:

„Körülbelül így nézhet ki a szívem is, te önző dög!”

 

Csak a fejemet csóváltam. Talán holnapra le fog nyugodni. Ott aludt mellettem összegömbölyödve, kicsire összehúzva magát, mint aki önmagát öleli és ringatja. Mélyet sóhajtottam. Bár többet segíthetnék. De, sajnos mindenkinek egyedül kell megjárnia a saját poklát. Én is megtettem párszor, ő is.

Lenéztem rá.

  -Ami nem öl meg, csak erősebbé tesz.

  -Tudom, tudom… – motyogta és álomba merült. Vele együtt én is. Álmunkban pedig egy csillogó Ford Focust törtünk ripityára pörölyökkel, lángszóróval, buldózerrel, majd összekapaszkodva kánkánoztunk a tetején énekelve a Nemzeti dalt!

Érdekes álom volt. Tulajdonképpen nevetséges. Lehet, hogy legközelebb nem elalvás előtt kellene meginni azt a fél üveg pálinkát!