Harmincharmadik fejezet

2008 július 11. | Szerző: Joyo |

 

Kilakoltatás

 

A hívatlan lakótárs egyre több gondot okozott az életünkben. Már jeleztük Andrásnak is, hogy beköltözött hozzánk valaki, e ő sem akarta bántani. Még mindig humánus megoldást kerestünk arra, miként szabaduljunk meg az egétől.  A drasztikus változás egy vasárnap reggel következett be, mikor Andrásnál betelt a pohár.

  -Jó reggelt – csoszogtam be a konyhába kilenc körül a szemeimet dörgölve.

  -Megint későn értél haza? – kérdezte András a kotyogót levéve a tűzhelyről, mikor az fütyülni kezdett.

  -Eléggé.

  -Nem tartozik rám, de…

  -Hajnali kettő.

  -Ilyen hosszú volt a film?

Belemerevedtem az ásító nyújtózkodásba. Kicsit zavarba jöttem, ami azért nem szokásom.

  -Nem, de… tudod…

  -Igen, igen, értem – legyintett. Próbált közönyös maradni, de mosoly bujkált a szája szegletében.

  -Ne tartogasd magadban. Tudom, hogy mondani akarsz valamit. Már hozzá szoktam.

  -Akkor miért mondjam ki azt, amit úgy is tudsz? – kérdezte András bögréért nyúlva. Kivett mellé egy müzlis tálat is, majd a kamrához lépett.

  -Egyszerűen nem értem miért nem tudjátok elfogadni, hogy boldog vagyok. Légy szíves adj nekem is egy tálat.

 Egy szó nélkül teljesítette a kérésem.

  -Nem arról van szó, hogy fogadjuk el, egyszerűen féltünk. Mind a hárman. Láttuk mit művelt veled az elején. És eszünkben sincs átélni újból.

  -Na látod Andris, ezért nem hozom ide többet Krisztiánt – intettem felé a mutató ujjammal.

  -Te tudod – vont vállat a férfi és levette a müzlis dobozt a polcról. Ám azzal a lendülettel szétszórta a tartalmát a járólapon. Mind a ketten megdermedtünk. András felemelte az immár üres kartont. Annak az alsó csücske szét volt rágva.

  -Na jó! – csapta le a pultra a dobozt. – Az oké, hogy belerágott a kenyerembe, a kaparászásától nyugtalanul alszom, éjjelenként, ha vécére megyek, mindig feláll a hátamon a szőr a neszekre, még azt is eltűrtem, hogy naponta beleszart a cipőmbe, de, hogy belerágott a kedvenc müzlimbe… na azt már nem! Ez háborút jelent!

 

********

 

Mivel csak ketten voltunk otthon, én asszisztáltam András mellett. Ijesztően viselkedett, ahogy fel-alá mászkált a lakásban és párnákat, pokrócokat gyűjtögetett.

  -Hé, parancsnok. Mit művelsz? – kérdeztem karjaimat összevonva a melleim alatt.

  -Éppen egy stratégiát dolgozom ki, miként lakoltassuk ki az egeret.

  -Úgy látom már meg is van a terved.

  -Úgy bizony.

  -Beavatsz?

  -Kitereljük.

  -Hűha. Hogy ez eddig nem jutott eszünkbe – gúnyolódtam. Meg is kaptam érte a szúrós pillantásokat.

  -Azt hiszem túl lusták voltunk ahhoz, hogy már korábban eszünkbe jusson. De most már betelt a pohár.

András felépítette a barikádot. Bekerítette az egész lehetséges útját, komoly kifutót kialakítva. Utána a kezembe nyomta a seprűt.

  -Ezzel nyúlj be hátul és ugraszd ki azt a kis dögöt.

Megtettem, amire kért. Nagy nehezen beszuszakoltam a seprű nyelét a konyhapult sarkánál lévő résbe. A hatás nem maradt el. Már is hallottam valami motoszkálást.

  -Azt hiszem telibe találtam – nyikkantam meg. Az adrenalinom a magasba szökött.

  -Én is hallom. Készülj fel.

Nem tudtam erre fel lehet-e készülni. De próbálkoztam. Az egér hamarosan megjelent, mi pedig igyekeztünk kifelé terelni a bejárati ajtó felé. Én sikongattam, toporzékoltam, szerintem ezzel Andrást is idegesítettem, nem csak az egeret rémisztgettem.

  -Jaj, nyugi már, ez csak egy egér.

  -Oké, oké – próbáltam nyugtatgatni magamat.

Az egér szaporán szedte kis lábait a kijárat felé amerre tereltük. Már csak centik hiányoztak, s mikor végre átugratott a küszöbön és elcikázott a liftek felé, villám gyorsan bevágtuk mögötte a bejárati ajtót és nekivetettük a hátunkat. Szaporán szedtük mind a ketten a levegőt. Egymásra néztünk.

  -Ez volt aztán az adrenalin – vigyorodott el András.

Én csak bólogattam, majd mikor már nem bírtuk tovább, kibuggyant belőlünk a nevetés és lerogytunk a padlóra.

 Nos, így lakoltattunk ki egy nemkívánatos lakótársat.

 

*********

 

  Mikor Robi hazaért a munkából, már mindent a helyére pakoltunk, én, pedig feltakarítottam a müzlit. Letette a gitárját a szobájába, majd kérdőn ránk nézett.

  -Miért van nyitva minden ajtó?

  -Meg szabadultunk az egértől – vigyorogtam.

  -Még is hogyan? – kérdezte és leült a nappaliban a másik fotelba.

  -Andrással kitereltük a lakásból – mondtam.

Az említett hímnemű egyed elégedetten vigyorgott egy üvegsörrel a kezében.

  -Értem. Megnéztem volna.

  -Figyeled? – vigyorgott szélesebben András. – Nem azt mondta, hogy „segítettem volna”.

  -Nekem is feltűnt – bólintottam.

  -Ezért a mondatodért két napig te mosogatsz – adta ki a parancsot a nagy Egérűző.

Óh, hogy én meddig fogom ezt hallgatni…