Másnaposságra barátság és tea! 2.

2008 március 12. | Szerző: Joyo |

 Miután kiértem az Őrsvezérre, első dolgom az volt, hogy egy gyűjtőt vettem. Be kell majd szereznem egy bérletet. Nyílván nem olcsó, de jobb, mint mindig jeggyel járkálni.

Nem volt semmi bajom a metróval. A gyomrom rendszerint görcsbe ugrott, de csak akkor, mikor a szerelvény áthaladt a Duna alatt. Olyankor mindig rémképek cikáztak a fejemben beszakadó alagútról és pusztító víztömegről. Volt, mikor görcsösen kapaszkodtam a vascsőbe, még az ujjaim is elfehéredtek. Emlékszem, Ákos sokszor mosolygott ezen, mikor reggelenként együtt metróztunk. Na tessék! Már megint Ákos! Hol Robi, máskor Ákos. Olyan nem létezik, hogy egy abszolút idegen férfival ismerkedjem össze?

Gondolataimból a megszokott női géphang rántott ki.

  -A Deák tér következik!

Hoppá! Itt átszállok. Átverekedtem magam az emberrengetegen az ajtóig. Elszoktam a tömegtől. Alapban utálok az árral sodródni, de most hagytam magam. Botladoztam a sodrásban, a magas sarkúm ismét csak hátráltatott. Lehet, hogy leselejtezem őket! Nem tudtam kitörni az embergyűrűből, pedig a sárga földalatti nem ebben az irányban volt! Te jó ég! Mi folyik itt? Ma mindenki összeesküdött ellenem? Vagy az ég büntet azért, mert az, exudvarlóim körül keringenek a gondolataim? Ekkor nekiütköztem valami kemény és masszív dolognak. Mintha oszlop lett volna.

  -A rohad életbe! Még ez is – megszédültem. Amúgy is forgott velem a metró megálló a macskajajtól. A márvány padlóra huppantam.

  -Elnézést – hallottam egy férfihangot. Beszél az oszlop? De amint kicsit jobban magam elé néztem, két dolgot is furcsálltam.

Ad1; az oszlopok nem beszélnek!

Ad2; nem hordanak fekete bőrcipőt, sötétszürke öltönnyel és nyakkendővel.

Oh, és nincs ilyen átható világoskék szemük! Csak feljebb kellett néznem, és már biztos voltam benne, hogy nem oszlopnak mentem. Hanem egy igen csak vonzó férfinak. Bőre világos volt, szája szépen metszett, az alsó kicsit teltebb, orra arisztokratikusan egyenes, szemrése kicsi volt, de a kék szemek szinte világítottak.  Te jó ég! Szőke haja copfba volt fogva és a vállát súrolta. Kicsit mintha kétségbe esett volna. Talán azt hitte olyan keményen neki, ütköztem, hogy komoly károsodást szenvedtem. Nem mondom, valóban kemény volt a teste, az, az öltöny kidolgozott izmokat takarhatott.

  -Jól van? – kérdezte, és valóban megijedhetett, felém, nyújtotta a kezét. Én megfogtam és hagytam, hogy segítsen felállni. Öt centivel lehetett nagyobb nálam, így, hogy magas sarkúban egyensúlyoztam.

  -Igen. Jól vagyok. Bocsánat. Én voltam figyelmetlen.

Leporoltam a szoknyámat. Ki tudja, miben hemperegtem a padlón.

 Elsétáltam mellette. Az illata az agyamig hatolt. És alaposan bele is vésődött. Ismerős volt. Valahol ott bujkált bennem a márka neve is.

Siettem a másik megállóba. Nem is kellett sokat várni. A kis földalatti hamar beviharzott és csilingelve nyílt az ajtaja. Hely ugyan nem volt, az emberek összetömörültek. Ilyenkor tudom átérezni, hogy miként érezhetik magukat a tonhalak a szardíniás dobozban. Nem szerettem, mikor idegen emberek préselődnek hozzám. Szerintem ezzel mindenki így van. Ehhez hozzá lehet egyáltalán szokni?

A szerelvény nagyon lódulva elindult. Én pedig megmarkoltam a kapaszkodót. Más már nem lehetett ilyen szerencsés, ugyanis a lendülettől páran megcsúsztak, valaki pedig alaposan pofon vágott.

  -A jó k*rva életbe most már a mai nappal! 

  -Elnézést.

Ugyan az a hang. Megfordultam, már amennyire tudtam. Ugyan az az illat, még azon az émelyítő testszagon is átérződött, ami annyira jellemző a tömegközlekedésre. És valóban. Ott állt pár centire tőlem. Bocsánatkérően mosolygott. Te jó ég! Még el is pirult! Egy pasi aki elpirul! Emberek! Valaki jegyezze fel!

  -Ha még egyszer összefutunk, fizethet egy italt – mosolyogtam rá, csak, hogy megmutassam, nem haragszom.

  -Nos igen. Én is ezt fontolgattam. De lehet, hogy nem kellene a következő találkozóig várni.

Összeugrott a gyomrom. Már is nem voltam olyan bátor.

  -Randira hív? – kérdeztem.

  -Egy italra.

  –A Vörösmarty tér következik – tájékoztatott a géphang.

  -Nekem most le kell szállnom – mondtam. Most én pirultam el.

  -Megadná a telefonszámát? – kérdezte.

  -Én…

Fékezett a szerelvény, nyílt az ajtó, a tömeg elindult. Engem pedig sodort magával. Bocsánatkérően néztünk egymásra az emberfejek felett. Búcsút intettem neki, sajnálkozva megvontam a vállam. Ő is csak mosolygott. Az ajtó becsukódott, majd a metrószerelvény tovasietett.

Mélyet sóhajtottam. Nocsak. Kár, hogy nem kellett tovább mennem. Kifújtam a levegőt, majd indultam a mozgólépcső felé.

A Jókai utca már nem volt olyan messze. Csak követtem a papíron lévő utasításokat.

Melegen sütött a Nap, emberek szaladtak el mellettem. Itt mindig sietnek valahova. Munkába, haza, boltba, a gyerekért. Én is ilyen leszek? Reméltem, hogy nem. Mire felocsúdtam a gondolataimból, már a Teapalota bejárata előtt álltam. Amint beléptem, felettem csilingelt egy kis csengő. Körbenéztem. Az ablak mellett, távolabb egy barna asztalnál észrevettem az ismerős szőkésbarna vállig érő, tépettre nyírt hajat. Olvasgatott. Valami prospektust. Drapp színű lenge blúz volt rajta, melyekből kilátszódtak fehér vállai. Macskás arcán látszott, hogy alaposan belemerült abba, amit a kezében tartott. Zöld szemei falták a sorokat. Vajon mi az? Mindig is kíváncsi természet voltam. Ebben hasonlítottunk, bár én rá is kérdeztem a dolgokra. Ő nem. Ő inkább várt. Majd kiderül, ha úgy kell lennie.

Zöld-fekete kockás térdig érő pamutszoknyát viselt, a mellette lévő széken pedig ott pihent az elmaradhatatlan piros szalmakalap, széles karimával.

  -Lénárd Lilla. De rég láttalak.

Ő felkapta a fejét.

  -Szia Majci – mosolygott rám széles mosolyával.

Ő volt mostanság az első, aki nem kérte számon, hogy hol voltam ennyi ideig. Ő sem volt épp a pontosság mintapéldánya. Nyílván mots is a közelben volt, azért ért ide előbb. Azt mondtuk, egy órán belül. Sikerült teljesíteni.

 -Csüccs – intett a szemben lévő székre. Elém tolta a tealapot.

  -Mit olvasgatsz? – érdeklődtem. A Nemzeti Színház leporellója feküdt előtte.

  -Csak a műsort. Hamarosan játsszák a Büszkeség a balítélet-et.

  -Hmmm, jól hangzik. Akár meg is nézhetnénk.

Úgy tűnt, hogy örült az ötletnek. Leadtam a rendelésem. Jázminos zöldteát kértem. Gondoltam az jó lesz a macskajajra.

  -Mi történt veled, mióta nem beszéltünk? – kérdezte Lilu.

  -Hajaj. Sok minden. De ami kiugróbb lehet, az most történt a metrón….